A vallásszabadság alapvetõ jog, mely az emberi jogok között kitüntetett helyet foglal el. Az Alkotmány fokozott védelemben részesíti e jogot, azon alapjogok közé sorolva, melynek gyakorlása még rendkívüli illetve szükségállapot idején sem korlátozható. Az Alkotmány illetve az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján a vallásszabadság azon jogok közé tartozik, mely csak más alkotmányos jog vagy alkotmányos érték érdekében korlátozható, amennyiben a korlátozás az elérni kívánt célhoz szükséges és mértéke a céllal arányos.

A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló törvény (a továbbiakban: törvény) elõkészítése a nyolcvanas évek végén kezdõdött, még az Állami Egyházügyi Hivatal keretében. Az Országgyûlés végül is 1990 elején fogadta el - akkor - alkotmányerejû törvényként. A törvény módosításához az Alkotmány jelenlegi rendelkezése szerint a jelenlévõ országgyûlési képviselõk kétharmadának szavazata szükséges.

A törvény alapvetõen hozzájárult a lelkiismereti és vallásszabadság jogának biztosításához és így a vallási közösségek, vallásfelekezetek, egyházak (a továbbiakban: egyházak) szabad mûködéséhez. Bár a törvény alapjaiban kiállta az idõk próbáját, az elfogadása óta eltelt évtized megmutatta hiányosságait is. Alapvetõ, strukturális változtatásra tehát nincsen szükség, de a törvény kisebb léptékû kiigazítására igen, hogy a vallásszabadság jogával - különösen az egyházi státusszal - való visszaélések megelõzhetõk, kiszûrhetõk és kezelhetõk legyenek.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1178-as (1992. február 5.) és 1412-es (1999. június 22.) ajánlása fölhívja a figyelmet arra, hogy "szektatörvények" nem kívánatosak, mivel a vallásszabadság csorbításához és a kisebb vagy újabb vallási közösségek marginalizálásához, mûködésük korlátozásához vezethetnek. Az ajánlások szorgalmazzák, hogy a meglévõ jogi eszközöket vessék be a tagállamok a "vallási, ezoterikus vagy spirituális csoportok illegális tevékenysége" ellen, továbbá, hogy támogassák olyan szervezetek létrejöttét, melyek segítséget tudnak nyújtani "vallási, ezoterikus vagy spirituális csoportok áldozatai és az áldozatok családtagjai számára, különösen a kelet- és közép-európai országokban". Az Európai Unió Parlamentjének 1996. február 29-én kelt állásfoglalása arra szólítja föl a tagállamok kormányait, hogy "kellõ megfontoltsággal adományozzák az adókedvezményt és jogi védelmet biztosító vallási szervezeti státuszt, illetve indokolt esetben vonják azt meg a titkos vagy büntetendõ gyakorlatot folytató csoportosulásoktól". Az állásfoglalás szintén a meglévõ jogi eszközök bevetését szorgalmazza a törvénytelen tevékenységet folytató "kultuszok" ellen, és szorgalmazza a jelenséggel kapcsolatos információcsere fokozását.

Az egyházak státuszával kapcsolatban feszültségek alapvetõen két szempontból léptek föl:

• egyfelõl egyházként nyilvántartásba vetették magukat olyan csoportok, melyek alapvetõen nem vallási tevékenységet folytatnak. Kiszûrésükre a törvény jelenlegi rendelkezései nem biztosítanak megfelelõ eszközöket. Ugyanakkor az egyedi törvénysértések kezelésére a továbbiakban is a meglévõ jogi eszközöket kell igénybe venni.
  
  
• másfelõl a nagyon is különbözõ egyházak egy jogi kategóriába helyezése visszásságokat eredményez mind a szimbolikus, társadalmi státusz, mind a testre szabott szabályozás vonatkozásában. Ahogy a jog nem kezelhet azonos társadalmi valóságokat különbözõképpen (ez diszkrimináció lenne), úgy a nagyon különbözõ valóságok azonos kezelése is helytelen. Az elmúlt évtized során számos olyan jogszabály született, mely az egyházak társadalmi valóságában megnyilvánuló különbségeket figyelembe vette. Az Alkotmánybíróság több határozatában kimondta, hogy az egyházak egyenlõkként való kezelése nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét (4/1993. (II. 12.) AB hat., 970/B/1994 AB hat.). Az egyházak azon jogai tekintetében, melyek tehát a vallás szabad (közösségi) gyakorlásához kapcsolódnak, nem tehetõ különbség, míg a társadalmi szerepükhöz kapcsolódó jogok és támogatás biztosítása során az állam tehet különbséget - természetesen az ésszerûség követelményének szem elõtt tartásával, azaz nem önkényes módon, hanem olyan objektív alapon, mely a különbözõ egyházak társadalmi szerepének eltérésében tetten érhetõ.

Az Alkotmány és a nemzetközi emberi jogi egyezmények mindenki számára biztosítják a szabad vallásgyakorlás jogát. Ez magában foglalja nem csak az egyéni és magánkörben történõ vallásgyakorlás, de a meggyõzõdés közösségi, nyilvános kifejezését is. Míg a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. tc. a szabad, nyilvános, közös vallásgyakorláshoz még megkövetelte az adott felekezet elismertségét, az Alkotmány ma ilyen megkötés nélkül védi a vallásszabadságot. Az egyházi státusz tehát semmiképpen nem feltétele a közösségi vallásgyakorlásnak: az egyházak státuszának és a közösségi vallásgyakorlás szabadságának semmi köze nem lehet egymáshoz. A státusz hiánya nem érintheti a mûködés szabadságát, így az egyházi státuszhoz tehát nem kapcsolhatók olyan jogok, melyek vallásszabadság érvényesülésének elengedhetetlen tényezõi. A törvény nem is az egyházak alapítását szabályozza, hanem nyilvántartásba vételüket, mellyel jogi személyiséget nyernek.

A javaslat az egyházak nyilvántartásba vételénél figyelembe veendõ szempontok és a nyilvántartásból való törlésénél követendõ eljárás új szabályozása mellett rendezi a különbözõ egyházi jogi személyek státuszát, megszüntetve az e területen kialakult jogbizonytalanságot, rendezi az ügyészség szerepét a törvénysértõ tevékenységet folytató egyházak elleni perekben és tisztázza az egyházak egyenjogúságának kérdését.