FÖLVÁRI EMLÉKMŰPUSZTÍTÁS
Meghalt és raboskodott

"Az 1944—45 között a földvári fogolytáborban meghalt és raboskodott magyar honvédek emlékére” — ez a felirat kerül majd magyar, román, német és angol nyelven a földvári fogolytábor helyén kiemelkedő domb sírkertjének ez év június 24-én meggyalázott és a sírkertből kiráncigált emlékművére. A jelenlegi szoborpusztítás nem csak nemtelen cselekedet, hanem szimbolikus töltetű is. A második világháború végnapjaiban Erdély és Magyarország területén fogságba esett vagy összefogdosott férfiakat, köztük kiskorú fiatalokat is, a tömeges elpusztítás szándékával terelték a földvári elosztótáborba. Onnét, aki életben maradt, más lágerekbe irányították, a hírhedt Foksányba, Tighinába (Bender), ahol ismét tömegesen pusztultak el. A "maradék” nagy része a szovjet gulágok valamelyikén adta vissza lelkét teremtőjének, s csontjaik jeltelen sírokban porladnak, ha egyáltalán el is hantolták őket. (A vagonokat útközben nem nyitották fel, akik étlen-szomjan, tífuszban, vérhasban kimúltak, azokat kihajigálták útközben.) A szándékos pusztítás, tömeggyilkosság ezzel nem ért véget. A sovén-nacionalista szenvedély a haláltábor felszámolása után az emlékek elhallgatását és eltüntetését választotta. A megfélemlített magyar lakosság, a hozzátartozók is csak hellyel-közzel, titokban mertek emlékezni. Változást és reményt az 1998-as év hozott, amikor az Orosz Művelődési Minisztérium sírkertet építtetett az itt elpusztult és a nyilvántartásokba bekerült szovjet katonák emlékére. Természetesnek tűnt, hogy a sokak szerint itt éhhalál miatt kimúlt, tífuszban és vérhasban elpusztult több ezer katonának emléket állítsanak. Daróczi Ferenc, egykori újságíró kollégánk, akinek két testvérbátyja nyugszik a földvári temetők valamelyikében, riportsorozatot közölt lapunkban. A Szatmári Friss Újság és Börvely polgármestere szintén szorgalmazták az emlékműállítást, s mindaddig, amíg reménytelen volt, hogy a haláltábor helyére emlékmű kerülhessen, a hídvégi templomkertbe helyeztek el kopjafákat. Vincze Gábor szegedi professzor tanulmányban foglalja össze (Erdély ősze, 1944) a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitásokat. Benkő Levente 1999-ben Fogolykönyv címen közli a túlélők egy részének visszaemlékezéseit, leveleit és dokumentumokat a poklok pokláról. Az már szinte "természetes”, hogy a feltárt dokumentumok és a visszaemlékezések tömege mellett, különösen a múlt évi hídvégi és földvári megemlékezést követően, bizonyos román körök és lapok megpróbálták újra eltüntetni az emlékeket. Ungvári Barna hídvégi tiszteletes úr, aki az emlékünnepség és az emlékállítás prédikátorává és "húzó emberévé” vált, a legcinikusabb állítást is idézi: "Földváron nem volt fogolytábor. Nem szerepel a nyilvántartásokban. A hídvégiek felszántották a földváriak földjét. A Duna Televízió azért volt jelen az ünnepségen, mert etnikai összetűzésekre számítottak.” A földvári polgármester emlékműdúlatása ehhez a becstelen eseménysorozathoz kapcsolódik. Vincze Gábor a Desrobirea címu lap 1944. szeptember 20-i számából (az Olteanu vezette “voluntárbandák” fosztogatása és észak-erdélyi gyilkosságainak periódusa ez) idézi: Erdélyi románok! Szabadságunkat tűzzel és vérrel szerezzük vissza. A magyar tömlöcöket szétzúzzuk, a falvakat és városokat megtisztítjuk a német—magyar hóhéroktól, a négyéves idegen megszállást kegyetlenül megbosszuljuk. A felhívást követően került sor legelőbb Szárazajtán, majd másutt a tömeges gyilkosságokra. Egy Bozdog nevu, Marosvásárhelyre kinevezett főispán jelentette ki: A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi ne engedje el a fegyverét mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítjuk ettől a nemzettől... (Idézi Vincze Gábor említett tanulmányában.) Közismert okok miatt mára "finomult a kín”, de a Funar-féle és a földvári cselekedetek erről a tőről sarjadnak. Török Béláné Lőrinczi Ildikó, Lőrinczi Árpád hídvégi református lelkész lánya a marosvásárhelyi Népújságból olvasta a földvári riportsorozatot, és Régenből, ahol él, hátborzongató emlékeket és az emberi kockázatvállalás és helytállás csodálatos példáit elevenítette föl. "(...) Én annak a hídvégi ref. lelkésznek a lánya vagyok, aki nap mint nap temette a tábor halottait. Az akkori hídvégi asszonyok és szüleimnek az emléke kötelez, hogy leírjam, hogyan próbáltak az első pillanattól az utolsóig a szenvedéseken enyhíteni, a hozzátartozókon segíteni. (...) Gyökeresen megváltozott a helyzet 1944. augusztus 23. után. Az oroszok még azelott pár nappal eltűntek (a földvári hadifoglyokról van szó — S. L.), és néhány nap alatt megtelt a láger magyar hadifoglyokkal, pár nap múlva már észrevettük, hogy nemcsak hadifoglyok, hanem egész Észak-Erdély területéről elhurcolt emberekkel töltötték meg. Édesapám azonnal felvette a kapcsolatot a láger parancsnokságával. (...) Nagyon rövid idő alatt a körülmények teljesen embertelenné váltak a lágerben, földbe vájt lyukakba összezsúfolódva fagyoskodtak, nagyon kevés és ehetetlen ételt kaptak, például dió nagyságú krumplit főztek meg vízben, de azt is csak félig és mosatlanul, sárosan; és csúfolódtak velük, amikor látták, hogy az éhhalál küszöbén lévő emberek azt is megeszik. A hidegre forduló időjárás is kezdte szedni az áldozatait a hiányos ruházatú, legyengült foglyok közül. Eleinte csak másodnaponként volt temetés 10—20 halottal, aztán már mindennap növekedett a halottak száma, majd kitört köztük a kiütéses tífusz és a vérhasjárvány, akkor már napi 50 halott is volt. (...) Édesapám az első temetésekre vitt egy füzetet, és a halotthordozó foglyoktól megkérdezte a halottak nevét és a falu nevét, ahova valók voltak, és azonnal felírta. Pár hét után már rákiabáltak az őrök, hogy semmi beszélgetés és írás ne legyen. Attól kezdve az én feladatom volt minden délelőtt fehér lapokból akkora lapokat vágni, mint az énekeskönyv, és annak a lapjai közé szorosan beállítani őket. Édesapám éneklés közben közel húzódott a foglyokhoz, mintha az énekeskönyvből együtt énekelnének, s azok fülébe súgták a neveket, ő meg kis ceruzavégekkel írta, mintha csak a szöveget kísérné az ujjával.” A továbbiakban részletezi, hogy kezdetben együtt temettek egy fiatal katolikus pappal, akit miséről hurcoltak el. Aztán őt is temetni kellett. A tizenöt-húsz fokos fagyban a halottakat épp csak a föld alá kaparták. Édesapja füzetet nyitott az elszállítottak nyilvántartására is. Mikor bevagonírozták őket, kiáltották a nevüket, és azt, hogy hová valósiak. Emiatt agyba-főbe verték őket. A sínek mellett a nagyobb fiúkkal két-három kilométert is gyalogoltak, hogy a papírfecnikre, rongyra vérükkel írt neveket begyűjtsék. “(...) A legborzalmasabbak a szökési kísérletek voltak. A lakásunk másfél kilométerre volt a lágertől, többször arra ébredtünk éjszaka, hogy gépfegyversorozatok hallatszanak, és halálordítások, sokszor hallottuk a kétségbeejtő kiáltásokat románul-magyarul: »ne lőjetek«, de a gépfegyverek mindig addig szóltak, amíg az utolsó jajszó is elhalt. Akiket ilyenkor lelőttek, valószínuleg el is földelték azonnal jeltelen sírokba, édesapám ezeket soha sem látta a halottak között.” Ungvári Barna tiszteletes úr Lőrinczi Árpád hídvégi református lelkész örökébe lépve nemcsak emlékművet állíttat, emlékszobát rendeztet be és egy földvári emlékfüzet kiadását is tervezi — az Illyés Közalapítvány messzemenő támogatásával —, hanem tovább kutat a földvári halottak kiléte után, viaskodik a hatóságokkal, éjt és nappalt egybevonva szervez, keresi az igazát. Nem egyszerű pap ő, nem csak prédikátor, hanem cselekvő ember is. A hídvégi református parókián kérdezem: — Beszélt-e az emlékmurombolás után a polgármesterrel? — Mikor odaértem, akkor még az emlékmű állott. Látszik a fényképeken is. A kerítést már levágták, a drót a sziklára rá volt kötve, hogy húzassák le. Én a drótokat leoldottam az emlékműről, hogy fényképezzem le. Mérgelődtem, miért nincs egy mobiltelefonom, hogy hívjak ide mindenkit, akit lehet. Erre megjelent a polgármester úr autója, s annyiból állott a mi beszélgetésünk, hogy azt mondtam: "Jó napot! Már vártam, hogy jöjjön.” Erre egyet "imádkoztak” nekem, hogy mit keresek én ott. Amikor látta, hogy őt is fényképezni akarom, akkor kiáltotta a mellette ülőnek: "Prinde repede, prinde repede, ia aparatul si filmul!” (Kapd el gyorsan, kapd el gyorsan, vedd el a készüléket és a filmet!) Ungvári tiszteletes úr gyorsan lezárta a kocsiajtókat, és elmenekült. — Telefonáltam a tévéseknek. Tizennyolc perc alatt itt voltak. Videoszalagon csak az nincs meg, amikor húzatják le a sziklát. Minden egyebet rögzítettek. A sziklát, az orosz sírkert levágott részét, mindent. Az is megvan, amikor szedik szét a talapzatról a zsaluzást. — Az emlékműállításhoz minden engedélyük megvan? — Igen. A brassói tanács engedélye is. Ők a szakminisztérium képviselői. Kiegészítést kértek, s mikor ezt megtettem, akkor hivatalosan válaszoltak, hogy lehet folytatni az építkezési munkálatokat. A helyi tanács lényegtelen módosításokat kért a terven. A lépcsők ellen volt kifogásuk, egy tervezett elválasztó kerítést nem engedélyeztek, amely a szovjet hősök sírkertjétől különítette volna el a mi emlékművünket, és egy zöldövezet kialakítását kérték. A lényeges dolgokkal egyetértettek: a talapzattal, a szikla elhelyezésével, a talapzat márványozásával és a feliratozással is. — A brassói illetékeseket értesítette-e a történtekről? — Igen. Markó Gábor építész, a tanács alelnöke a helyszínen is volt szombat délután. Hétfőn tizenkettőkor Markó Béla elnök úr is tudni fog a dologról. Márton Árpád képviselő úr is. Vincze Gábor professzor járt a helyszínen. Rendőrséget nem hívtam, mert akkor perelni kell. Sírgyalázás, emlékgyalázás... De nekünk nincs pénzünk a perköltségekre. Az RMDSZ-nek és a brassói tanácsnak kellene lépnie. — A hídvégi emberek mit szólnak a történtekhez? — Megvannak döbbenve. De van, aki fél. A dél-erdélyi történetek még elevenen élnek a köztudatban. — A múlt évi június 17-i ünnepség után és az emlékműállítás közben kerültek-e elő a földvári halottakra vonatkozó új adatok? — A budapesti levéltártól kaptam egy hosszú névsort. Az ebben listázott halottak mind magyarországiak. Még nem volt, mikor egybevetnem az adatokat azokkal, amelyek a birtokomban vannak. Valószínű, pontos adatokhoz sohasem jutunk. Van, aki eltúlozza, öt-hatezer halottról is beszél. Van, aki német katonahalottakról is tud. Kérdeztem, hogy rendben, de hova temették ezt a rengeteg embert? A földbe — az volt a válasz. Sylvester Lajos
 
 

Vissza a kezdőlapra