Ez a tüneményes, kitartóan következetes, fekete sátorhajú székely lány onnan zokogta át magát Budapestre, ahol visszafolynak a patakok, ahol korán érkezik a tél és megkésve köszönt be a tavasz, ahol az emberek lelket lehelnek az anyagba - Korondról jött.

E nagyközség egyik keramikus dinasztiája a Józsa család. Az apa Európa-szerte ismert mester, művésze az agyag életre keltésének. Lánya továbblépett: embereket " mintáz" meg.

Azért idézőjelesen, mert modell nélkül alkotja figuráit: Rózsa Sándort, erdőmunkást, kosárfonót, alföldi juhászt, sziklát tépő székely parasztot, anekdotázó borisszát, égbekiáltó földönfutót, nyomorúságában is reményt parancsoló családot, varázsigéket sikoltó asszonyt és szivárványból ostort fonó férfiember, a magyar népet.

Érthető, hogy Józsa Judit legidillibb alkotása is lázadás. Kisplasztikái monumentális jellegűek. Terekre, útkereszteződésekbe kívánkoznak. Persze, attól függően, hogy ki szemléli őket. Mert e szobrocskákat érezni kell, töprengeni előttük és fölöttük. Hogy miről? Önmagunkról és hétköznapi történelmünkről.

Józsa Judit agyag hadserege, Árpád és Dózsa, Bethlen Gábor és Márton Áron népe világhódító útra indul. Fegyverük a szilaj bánat és komor öröm, a hunyorgó tekintetű szeretet és a gyűlölet elleni néma hadakozás összeráncolt homloka ...

Üzenetet visznek a szélrózsa minden irányába: egy meggyötört magyar nemzetrész élni akarásáért.

Győztesen térjenek vissza alkotójukkal, Józsa Judittal együtt! Én bízom a győzelmükben, mert igaz alkotó igaz művei kelnek útra e megmásult világ délkörei mentén.
 

Vissza a kezdőlapra Vissza a millecentenáriumi lapra