Az írás – alázat. Az emberiség és az egyén örök sorsáról, a nyelv szépségéről és a művészet értelméről vallani csak úgy lehet, ha kellő alázatot tanúsítunk akár önön gondolatainkkal szemben: mi az, ami még öncélú, s mi az, ami valóban maradandó, századok múltán is hasznos, tanulságos történet? Az Ünnepi Könyvhét előtt írom e sorokat, tűnődve most is azon, amelyen oly sok évtizede már: a könyvek által halad-e valóban előrébb a világ? S valljuk be: e sokszor idézett szállóige, bizony, megtévesztő. Mert a világ sorsán alig moccant az irodalom; a napi történéseket mindig a politika irányítja, s ez utóbbi sem támaszkodik a művészetek évezredes hagyományaira. Azt a világot tehát, amely történik, megtörténik velünk, nem a könyvek irányítják; de azt az elszántságot és akaratot, amely többünkben-kevesebbünkben jelentkezik s olykor valamiféle közösségteremtő szándékokat is megmoccant bennünk; hogy ne érjük be a létező világok legjobbikával, hanem megpróbáljuk megtalálni a világok lehetséges legjobbikát; ezt bizony az irodalom ismerete, a művek forgatása ülteti el. Ezt felismerve definiálom úgy: az írás – alázat.
Évtizedek óta élem meg a könyvhetek izgalmát. Kezdetben nem tűnt fel, hogy ez az ünnep is – csorba. Később már tudtam, hogy vannak művek és írók, amelyeket nélkülözni kényszerülök: nem férnek el a politika által irányított és felügyelt kultúraközvetítés trendjében. Majd megbarátkoztunk a „tűrés” kategória kiadványaival, a szerencsésebbek a szamizdadokhoz is hozzájutottak valahogyan, s kezdett egésszé válni a parnasszusi táj; s kezdett – ugyanakkor – kopni is, fényében. Mert ez a teljesség, mint évszakváltás a Hold karéját, csorbította is az irodalom szellemi birodalmát. Ahogy egyre szabadabbá és gazdagabbá vált a könyvek kínálata, úgy szorítkoztunk egyre gyakrabban olyan politikai döntésekre, ideológiai állásfoglalásokra, amelyekről csak később tudtuk meg: múlandó, rövid illúziókat kínálnak csupán. De így volt jó: a könyvbőség zavara az arra fogékonyabb olvasót bölcsebbé, alázatosabbá tette; azokat viszont, akik a betűk tengerében csupán strandolni akarnak, elvitte a vágyott tájak színpadias, hazug, idegenforgalmi kulisszaparádéja közé… Így van ez ma is: a könyvhét az utóbbi években egyre inkább az üzlet, a piaci viszonyok, az anyagi érdekeltségek harcairól szól; ahogy korábban a politika, úgy most a pénz szelektál az olvasók között. Prózaibban szólva: felhígult a kínálat; egyre több már a fából vaskarika is, azaz az „igényes lektűr”. És egyre kevesebb a mindennapi bölcseletet közvetítő, gondolkodtatni akaró írás. Új szerzőkre gondolok elsősorban és nem nagyszerű írók új műveire; azok érkeznek, megszületnek, de az általuk lakott sziget mintha egyre észrevehetőbben süllyedne az őt körülvevő „könnyűkönyv-óceánban”… Mégis – így van ez jól. Teher alatt nő a pálma, mondja egy másik közismert szállóige; s bár fáradságosabb - még mindig jobb gombostűket keresni a szénakazalban, mint felismerni idei ocsúban a tavalyit, tavalyelőttit… „A legszebb könyvet – ez kellene, hogy legyen minden írónak a hite – még nem írták meg” – vallotta Karinthy Frigyes. Úgy vélem, ezt a gondolatot szem előtt tartva kell nekünk is végigböngésznünk a csütörtökön kezdődő Ünnepi Könyvhét pavilonjait.

Vissza a kezdőlapra