Bár józan eszem azt súgja, hogy mihamarabb el kellene felejtenünk Mádl Ferenc köztársasági elnökké történt választásának kínos közjátékait; ugyanezen józan ész azt is tanácsolja: a kialakult polémia végére egyszerű, ámde radikális módon kell(ene) pontot tennünk. Nevezetesen: nyilvánosságra hozni az első két forduló pártok szerint leadott szavazati arányait, sőt, ha szükséges, név szerint „kilistázni”, ki hogyan szavazott. (A „hogyan” ez esetben arra is utal: vajon több évnyi parlamenti szergyakorlatok után kik azok, akik még ma sem tudnak egy érvényes igent, vagy nemet jelezni; hogyan lehet(ett) kilenc érvénytelen voks!? Ez ugyanis azt feltételezi, hogy vagy az illető értelmi képességei és az úgynevezett adminisztratív feladatok ellátásának technikai minimuma között van jelentős, feloldhatatlannak tűnő ellentét; vagy az illető eképp menekült a „senki földjére” a pártfegyelem önfeladásra késztető akarata elől…)
Fel lehet-e oldani az anonimitást? Technikailag valószínűleg igen; ugyan nem ismerem a szavazatszámláló gépezet működését, abból kiindulva azonban, hogy „bukott már le” képviselő a Tisztelt Házban azért, mert a padszomszédja gépén (s nevében) adta be dolgozatát, azaz szavazott, azt gondolom: a műszaki lehetőség – adott. Jogilag egy kissé már bonyolult a helyzet, hogy azt ne mondjam: kilátástalan, hiszen épp azért találták ki a titkos szavazásokat, hogy azokban titkosan lehessen szavazni. Legalábbis így magyarázná ezt Svejk (egyik) elhíresült felettese… A hasonlat nem véletlen: ez az elnökválasztás – tragikus tartalmi vonatkozásain túl – parodisztikus elemévé vált a harmadik évezredébe lépő magyarság történelmének. S lehet-e ennek felelősségét a névtelenség korántsem jótékony leple alá rejteni!?
Epizód, mondják most sokan; ha kínos is, epizód csupán. Mint megannyi, máig tisztázatlan kérdése elmúlt másfél évtizedünknek. Amely epizódok azonban, épp tisztázatlanságuk okán, azóta is alkalmasak zavarkeltésre, bizalomvesztésre, emberi és politikai kapcsolatok végzetes megrendítésére, s – talán elsősorban - az ilyen, vagy olyan indíttatású sajtó muníciójának utántöltésére. Mert: nem tudjuk, hogyan (és „miből”) alakult ki a gazdaságot máig uraló vállalkozói elit, már a nyolcvanas évek első-második harmadában; s úgy tűnik: sikerült végképp összezavarni a polgárok gondolatait a rendszerváltó első tíz esztendő több, jelentős – paktumok, média, önkormányzatok kontra kormányok, integrációs kapcsolatok, stb – folyamatáról. S most itt a legújabb, amely – korántsem epizód.
Mi is történt a választás előtt? A kormánykoalíció pártjainak, valamint két ellenzéki párt (MSZP és SZDSZ) vezetői, nem csupán magánvéleményt közölve, támogatásukról biztosították a jelöltet. Csupán egy párt (a MIÉP) elnöke nem tette ezt; így tehát joggal tűnt „formálisnak” a szavazás. Mégsem vált azzá; s ennek miértje a jövő nyílt, tiszta, élhető demokráciájának érdekében a jelen súlyos, tisztázandó kérdésévé lett.
Az ellenzék pártjai és sajtója szorgalmasan bizonygatja: nekik nem állhatott érdekükben az első két forduló bojkottálása, hiszen az „egyszerű többség” elve alapján úgysem akadályozhatták volna meg a végleges eredményt. Így hát miért másították volna meg korábbi kijelentéseiket? Az érv tetszetős ugyan, de – több sebből vérzik. Kezdve ott, hogy elég sok teljesítetlen ígéretet kérhetnénk számon rajtuk; s végezve úgy: aki másnak vermet ás, nem teszi hiába… Mert azzal, hogy az anonimitás álarca mögül voksoltak (s tételezzük fel, hogy ők a hunyók…), legkevesebb három legyet is ütöttek, egyetlen „gombnyomásra”. Egy: bogarat ültettek a kormánykoalíciós képviselők megingathatóbbjainak fülébe; gyanakvásra, bizalmatlanságra, széthúzásra (vagy ezek hajlamára) késztetve őket. Kettő: a titkos szavazás eredményeinek részletei nyilvánvalóan nem hozhatóak nyilvánosságra törvénysértés, vagy törvénymódosító konszenzus-keresés nélkül; s ez újabb lehetőség a kormánykoalíció helyzetének, tekintélyének nehezítésére. Három: lényegében egyszerű „kontrával” hozták nehéz helyzetbe Mádl elnök urat is. Hisz nyilvánvalóan lesznek majd a jövőben olyan helyzetek, amelyekben az ő ellenjegyzésén „áll vagy bukik” valami; s ha nem az ellenzék „szája íze” szerint dönt, akkor elfogultsággal fogják vádolni, épp megválasztásának tisztázatlan körülményeit fordítva személye, tekintélye, pártatlansága ellen.
Bárki mondhatja most, hogy mindhárom lehetőség kisszerűsége méltatlan a mai magyar belpolitika közállapotaihoz. Én viszont úgy vélem (és úgy is tapasztaltam), hogy a mai magyar belpolitika ennél kisszerűbb, ennél méltatlanabb helyzeteket is játszva produkált és még fog produkálni…
Természetesen e pillanatban a gyanú árnyéka alól a kormánykoalíció pártjai sem mentesülhetnek (sározza is őket rendesen a végülis csak évtizedes „dolgát végző” ellenzéki sajtó…). A kisgazdák ugyan vehemensen kérdik: miért szavaztak volna az ő hozzájárulásukkal választott személy ellen – de tiltakozásuk súlya megkérdőjelezhető. Tételezzük fel, hogy ők a hunyók; a kérdés: miért tették volna? Egy: éreztetni a nagyobb kormánypárttal, hogy nélkülük semmire sem mennek; a gyeplő – valójában – az ő kezükben van. Kettő: gyengítve az elnökválasztás jelenlegi módszerének tekintélyét, tovább szorgalmazhatják a nép általi, közvetlen elnökválasztás módszerét. Három: e „figyelmeztető gesztussal” egyfajta nyomást gyakorolhattak a leendő Köztársasági Elnöki Hivatal személyi összetételének kialakítására.
Ennyi. A lehetőségek további taglalása során utalhatnánk az MDF és a FIDESZ közötti, megromlottnak látszó kapcsolatokra; a FIDESZ sorain belüli – valós, vagy a sajtó egy része által vélelmezett – ellentétekre; de akár a köztársasági elnöki méltóság tekintély-annulálásának szándékára – amely szándék, hosszútávon, valamennyi pártról (valamiért) feltételezhető… A helyzet tehát, ismétlem, gyors tisztázásra szorulna; bárha jól tudom – illúzió, naivitás akár csak feltételeznem azt, hogy a helyzet valaha is tisztázódik.
Annyi tanulsága azonban feltétlenül van, hogy a pártoknak el kellene azon tűnődniük: a jövőben minden kétharmados, négyötödös, vagy egyéb – tartalmi súlyától függően akár egyszerű többséget igénylő – kérdésben – név szerinti szavazás történjen. Ezt ugyanis joggal várhatja el a társadalom s az egyén – aki „a dolgozó nép okos gyülekezetébe” küldte képviselőjét. Akik saját megválasztásukkor még nyíltan, nevüket és arcukat vállalva indultak a mandátumért…