Ezzel a címmel jelent meg keretes írás Farkas Zoltán tollából a Népszabadságban (2000. június 10.) A cikk megállapítja, hogy a kormány ismét elszánt harcot vív az árdrágítókkal, ehhez minden hatósági eszközt bevet. Az ismét szó a cikk bevezetőjében leírt, a két évtizede alkalmazott elosztási rendszerre utal, ám a szerző azonnal pontosít, kimondja, hogy nem illő ezt a régit a liberalizált piacgazdasággal összevetni. Nem tudjuk azonban, hogy a "nem illő" általánosítása kit takar. A szerzőt magát, aki így nem is követi el a fenti illetlenséget? Az olvasót, hogy jól értse a mondanivalót, s ne essék az illetlenség hibájába, vagy a kormányt, aki lám épp olyat tesz, ami valójában nem illő?

A kormány piacgazdaság kori árszabályozásra törekvő lépéseiről megtudjuk, hogy a régi - néven nem nevezett - gazdasággal való hasonlóság csak annyi, hogy minden politikus szeretné, ha még az árak fölött is volna hatalma.

Ez pedig nem így van. A demokratikus kormányok a legritkább esetben vállalják magukra árak megállapítását. Gondoljunk csak a taxisblokád alatt kialakított benzinár mechanizmusra.
Farkas Zoltán meg is nevezi, hogy ma néhány konkrét esetben folyik árvita: gáz és benzin, gyógyszer és tömegközlekedés. A szerző szembeállítja a hatósági fellépést a piacszervező tevékenységgel. Az utóbbit helyeselné, ám az előbbit tapasztalja.

Nézzük a fővárosi tömegközlekedést, ahol a pénzügyminiszter épp a napokban élt a jogszabály biztosította lehetőségével és nem járult hozzá a jegyek árának emeléséhez. Mit tett ezek után a vállalat: közölte, még jobban fellép a bliccelőkkel szemben és tovább farag az önköltségen. Ez azt is jelenti, hogy ha a kormány a könnyebb utat választja, és engedélyezi az áremelést, a becsületes jegy és bérletvásárlók fizették volna a bliccelők okozta kárt. Az elmúlt évtizedben a főváros egyre kevesebbet fordít a tömegközlekedésre, miközben a kormányra mutogat, és a lakosságra hárít. Ehhez jobb nem hozzájárulni.

Van egy szempont, amely teljesen kimaradt "A szappan és mosakodás" gondolatmenetéből. A vitatott cikkek valójában nem tartoznak a szabad verseny kategóriájába. Ha beteg vagyok, azt a gyógyszert szedem, amelyet az orvos felír. Nem válogathatok, melyik gázszolgáltatót vegyem igénybe, egy cső jön be a lakásba, villamos és autóbusz vállalat is csak egy áll rendelkezésemre. A taxi nem versenyteremtő, valójában sok ember számára a magánautó sem az. A legkevésbé a benzin természetes monopólium, lám a kormányzati fellépés épp itt volt a legpuhább. A monopol helyzetű vállalat nem illik be a piacgazdaság keretei közé. Ezt most, amikor bejárta a világot a Microsoft birodalom kettéválását szorgalmazó amerikai döntés, jobban kellene tudatosítani. Ha pedig a kormány fellép az erőfölény birtokában hozott vállalati elképzelésekkel szemben, nem az időhúzás, az ötletszegénység vagy az el nem végzett munka áll a döntései mögött, hanem a felelősség. Meg kell védenie a hatalmi helyzetben lévő vállalatok önzésétől a kiszolgáltatott fogyasztót. Ez pedig nemcsak joga, hanem kötelessége is.

E miatt az egyoldalúság miatt sorolom a Népszabadság most elemzett írását a befolyásoló, "agymosó" művekhez. Egy helyen ki is mondja, amit a kormány tesz, politikailag népszerű. Ahhoz mindenkinek joga van, hogy a kormány sikereinek örüljön, meg ahhoz is, hogy ezek miatt bosszankodjék. Ám közgazdaságilag életveszélyesnek minősíteni egy jogszerű és célszerű fellépést, mindenképp hiba. A hibának a szerző szerint két oka van: egyrészt az a benyomás keletkezik, hogy a többi cikk árának a meghatározása is a kormány kezében van, másrészt ezekkel a lépésekkel a kormány a maga mulasztásait leplezi. A második hiba kifejtése kissé homályos. Arra hivatkozik a szerző, hogy a kormány hat-hét százalékos inflációval számolt, s lám kilencfelé közeledünk. Ez a hivatkozás nem fogadható el. A kormány köteles hűteni az inflációs várakozásokat, amint a Nemzeti Bank is ezt teszi. Az inflációs várakozás önmagát beteljesítő jóslat, lefelé is, felfelé is. Alacsony inflációt várni nem hiba, hanem kötelesség. Több valós elem van a szerzőnek abban a kitételében, hogy a világpiaci árakhoz való idomulás programja például az energia szektorban nem készült el.
Itt azonban van más kötelessége a kormánynak, mint az áremelések menetrendjének és a növekvő terhek elosztásának a kialakítása. Például az, hogy mindebből nem maradjon ki az önköltség csökkentésére való késztetés. Biztosak vagyunk abban, hogy a szóban forgó cégek hatékonysága eléri az európai színvonalat? Nem lehet, hogy a magyarországi ipar szereplői elkényelmesedtek az alacsony bérek miatt, s versenyelőnyünk, ha van, emiatt van? Tudja-e a kormány mással, mint az áremelkedés fékezésével technológiai fejlődésre késztetni a drágán termelőket. Ha igényeik szerint korlátlanul emelik az árat, az Uniós tagság szabadabb versenyteremtő helyzetében pillanatok alatt tönkre mennek?

Azok a leghatékonyabb tudatbefolyásoló írások, amelyek számos igaz részelemből építkezve sugallnak valamit, ami már torzított. A szappan és mosakodás című írás is ilyen. A gyógyszeriparban például meg lehet és meg kell egyezni az árakról, - sőt itt magam is szeretném látni már a tárgyalások végét - de soha nem szabad valódi szabadáras termékké tenni azokat. Ha hatósági ár lesz, akkor is kell áralku, csak akkor világosabb lesz, kinek mi a pozíciója.

A német gazdasági csoda atyja, Erhard kancellár, még pénzügyminiszter korában képes volt napokig vitázni a parasztokkal, hogy ne emeljék a vaj árát, mert az emiatt felszökő infláció nemcsak a többi állampolgárnak, nekik maguknak is rossz lesz. Elgondolni is rossz, mit kapott volna Erhard Farkas Zoltántól.

Vissza a kezdőlapra Vissza a Sánta kutya nyomában oldalra