SZÍVVEL SZÉPEN MEG LEHET HALNI
Interjú Szász Endrével

“Valahol a Tejúton lebegek, onnan figyelem az eseményeket. Kíváncsian. Azt, ami történik velem, s azt, amit tesznek ellenem. Kívülről, de mintha egy regényt böngésznék. Amihez csak annyi közöm van, mint egy olvasónak; pedig rólam szól. Mit mondjak – nem egy unalmas könyv.” – mondja a festő. Hetvenöt esztendős… Mások ebben a korban életrajzukat írják, mester- és életbölcsességből adnak órákat, de Szász Endre – nem ezt teszi. A híres festő, akiről tudjuk, hogy ékszerek, bútorok, porcelánok tervezésével is foglalkozott, de kirándult a divatszakmába is, most – szőnyegterveit állítja ki Budapesten, a Csók Galériában. De természetesen nem csak erről beszélgettünk somogyországi kastélyában, Várdán.

- Jobb, ha nem beszélünk a szőnyegekről… - dohog a mester. – Sok gondom volt – ezekkel is. Csak hat színt használhattam, mert a gyártók esküdöztek, hogy többet elképzelhetetlen összedolgozni. És milyen színeket… Nagy nehezen megfestik őket, de nem olyan árnyalatban, amilyeneket én akarok, mert szerintük az nem jó. Nem szőnyegszerű… A gyárigazgatótól a portásig mindenki beleszól, mert ahhoz, ugye, ők értenek… Nagy küzdelemmel járt. Ebből jutni valamire – azt gondolom, egy harci tett volt. Olyat készítettünk végül, ami nem hiszem, hogy szőnyeggyárból valaha is kikerült volna. Meg kell nézni… Talán elégedett vagyok; de teljesen az, természetesen, sohasem lehetek… Ilyen az életem. Mindig olyan célokat tűzök magam elé, amelyek elérhetetlennek tűnnek, s vagy megközelítem, vagy megvalósítom őket. De ahhoz erőfeszítésre van szükség. Ez pedig energiát ad. Ez éltet; ezért éltem túl az életemet is…

  • Újabb infarktust, remélem, nem okozott a küzdelem… Mert hogy ebből is elég sokat összegyűjtött már…
    •  - A nyolcadikat várom. Elég jól viselem őket… Persze: az első háromnál minden tisztességes pali meghal, de ez nem azt jelenti, hogy én tisztességtelen vagyok - mert a harmadiknál én is meghaltam. Kétszer is, de feltámasztottak. Érdekes volt… Csak bíztatni tudok mindenkit: nyugodtan menjen a halálba - nem rossz dolog. Mármint szívrohammal; mert a múltkor akadt egy olyan, hogy a tüdőm telement vízzel. Na, az marha kellemetlen meglepetés volt. Nem ajánlom senkinek. De szívvel - szépen meg lehet halni. A fulladás – gusztustalan, megalázó valami. Kapkodsz a levegő után, mint egy szárazra vetett hal. Az nem szimpatikus. - Nem; de nem akarok senkit sem meghazudtolni. Feltételezem, hogy talán többféle ember van. Lehet, hogy belőlem hiányzik valami szerkezet. Nem hiszek lélekben, ilyesmikben, s gondolom, hogy nekem nincs is lelkem. Lehet, hogy ők a lelkükkel látnak; annak van valami szerkezete. Az enyém nem látott semmit. Pedig lestem – nagyon lestem. Különösen másodszor, mert arra gondoltam: először biztosan elsiettem. Most viszont jobban odafigyelek. Hát annál jobban már nem lehet; de mind a két esetben az történt, hogy – leállt egy motor. Mintha kivertek volna egy biztosítékot. Büdös nagy nihil, majd, amikor feltámasztottak, elindult. Újra volt gyújtás. De közben – semmit nem láttam. Mindig gyanús volt a történet; hiszen, ha nem kap oxigént az agy – mi a csudával lát? Az, hogy hallucinál egy köztes állapotban, amikor rossz oxigénellátása van az agyának, még elhiszem. Odáig, hogy egy erős fényt lát. Kiválthatja a rendkívüli állapot. Ezt el tudom képzelni – de azon kívül semmit. Hogy látja lepörögni az életét, meg a többi; ez mese. Ahhoz logika kell. Ahhoz pedig működő agy… Szóval - ezt ne mesélje nekem senki. De, mondom, lehet, hogy ezeknek lelkük van; a lelküknek valami külön működő szerkentyűje, amivel külön látnak. Úgy látszik, nekem az nincs… - Abban hiszek, hogy tele vagyok – tele vagyunk - működő energiával. Bioelektromossággal. De hogy lélek, hogy kijön belőlem valami fátyol, és ott elmegy valahova, mennyországba, pokolba, vagy köztes helyre, a csuda tudja, hová; ebben nem hiszek. Önérdekből sem, mert nem akarok a mennyországra spekulálni. Akkor nem lenne egészséges az életem. És én szeretek élni... Nem hiszek a túlvilágban sem. De abban igen, hogy az energiám rohan a világűrben, s még utol is lehet érni. Már kipróbáltam ezt, a barátaimmal. Volt egy nagyon jó filmrendező barátom. Meghalt, de az energiáival kapcsolatot tudok teremteni. De az nem ő, csak a száguldó energiája. Száguld a világűrben, mint a fény, de utol lehet érni. Ráérzel és egy pillanat alatt ott vagy. Sokszor megpróbáltam – és működik. Ám ez nem misztikum. Semmilyen misztikumban nem tudok hinni.
  • És a politika misztériumaiban? Azért is kérdem, mert ön valahogy távol tartja magát a közéleti szereplésektől…
    •  - Tipikus magyar kávéházi politikus vagyok. Pártokba sohasem léptem be. Nem tartom magam alkalmasnak rá. Fenntartom azt a gondolkodási szabadságot, hogy akkor változtassak véleményt, amikor akarok. És igyekszem változtatni; remélem, hogy tudom is. Annak függvényében, ahogyan fejlődöm én – és a világ. Nem akarok leragadni valamihez. Azon kívül – nem bízom a politikai pártok működésének tisztességében. Ezek szomorú tapasztalatok; biztos nincs igazam, de lehet, hogy mégis… Én - megpróbáltam. Amikor bejött a kommunizmus, akkor nekem nagyon tetszett az eszme. A marxizmus. Jelentkeztem a kőbányai pártközpontban, hogy ingyen dolgozom nekik egy hónapig, mert meg akarom ismerni belülről a pártot. Mielőtt belépnék. Hát annyira megismertem – hogy nem léptem be. Később be is csuktak, ’50-ben; egyszerűen belekerültem a szórásba. Kellett fogni “ellenség kezét”, és úgy gondolták, hogy engem fognak meg. Akkor egy dekorműhelyben dolgoztam; nekem volt a legszebben vasalt ingem, a legjobb cipőm, én mosakodtam a legtöbbet; naná, hogy én lettem az ellenség keze. Be is csuktak. Annyit tanultam az alatt a másfél év alatt az emberektől (és az emberekről), amennyi tudást tizenöt év alatt sem szereztem volna, kint, a világban. Már az próbatétel volt, hogy kibírja az ember. Később erőt ad, hogy elviselte; s nagy dolog, hogy lelki sérülés nélkül. Hiszen sokan kibírták – csak épp egy életre beteg lett a lelkük. - Voltak nehézségeim, de sohasem a politika “tartott be”. Nem a rendszer, hanem az emberek. A kollégáim, akiknek szavuk lehetett. Egy csomó középszerű pasas, aki döntnök volt. De őket is meg tudom érteni. A középszernek az a dolga, hogy fúrjon. Az alkotónak meg az, hogy alkosson. A középszer mindig fúr, de ettől az alkotó csak erősebbé válik. Senkinek semmi baja nincs ebből. A kudarcaimra is szívesen emlékszem, mert nem én idéztem elő őket. Bár valahol igen, az egyéniségemmel; de nem a lustaságomon, vagy az ügyetlenségemen múlt a kudarc. Épp ellenkezőleg … - Nekem tetszett a kommunizmus. Sajnáltam, amikor megbukott. De a francia forradalom sem volt egy leányálom. Feltalálták a guillotint, hogy gyorsabban tudják szeletelni egymást… Az emberiség mindig ilyen volt. Szörnyű. Csak mindig a következő rendszer mondja az előzőre, hogy milyen mocskos; de ha megvakarjuk őket, akkor mindenhol volt és van egy guillotin, egy géppisztoly, vagy pénz, amit “ráfognak” az emberre. Azzal is lehet ám gyilkolni. Amerikában éltem hosszú ideig; ott nincs Gulag, nincs koncentrációs tábor, de anyagilag úgy csinálják ki az embert, ahogyan akarják. Ott érezni a szabadság levegőjét, egy nagy, gazdag ország; magas a plafon, lehet tehát ugrálni, egész nagy magasságokba. Lehet köpködni az elnökre, satöbbi… De ha valaki kidugja az ujját a plafonon – ott is lefűrészelik. Vastagon. És ott a pénzzel nyírják ki. A politikai mocskos dolog, mindenütt a világon. Nem is tudom, hogy tényleg szükség van-e rá.
  • Belakta a nagyvilágot, és belakta Magyarországot is. Mi a véleménye az elmúlt tíz esztendőről?
    •  - Azt hiszem, jót tett az országnak. Azért lassan csak megtanuljuk: hogyan kell csinálni. Az sem volt jó, ami előtte működött; a Kádár-időkben leszoktatták az embereket a munkáról. Nekem az nagyon szimpatikus volt, hogy a parasztnak meg a melósnak az anyjában sem volt olyan jó dolga, mint az utolsó tizenöt évben, a kádári időkben. De hát nem volt tartható. Hagyták, hogy ne dolgozzanak az emberek. Csellengenek, kávét főznek; egy magyar gyárban, ha három órát termeltek a nyolc órából, akkor megeszem a fejem… Szidták a rendszert, de senki sem dolgozott. Olyan belső munkanélküliség volt, hogy abba Amerika is beledöglött volna. Ugyanakkor marha jól fizették őket. Mindenki panaszkodott, hogy milyen rosszul keres, de először is: megéltek a fizetésükből, teljes biztonságban, azon kívül minden ártámogatást élveztek. Többet kapott egy magyar melós, mint egy francia munkás. Sokkal többet. Én minden évben három hónapot dolgoztam Párizsban, volt egy szerződésem, ami odakötött, és hát melósokkal is dolgoztam együtt. Nyomdászokkal, akik előkelő melósok voltak. Ismertem a gondjaikat – egy magyar munkásnak messze nem voltak akkora gondjai. Hogy nekem nem jó, az más kérdés volt, hiszen én egy arisztokratikus foglalkozást űztem. A művészet mindig az, de Acélnak volt egy rossz politikája: ezerötszáz forintért adtak művészetet a népnek. Ez jól hangzott, visszatekintve is jól hangzik, csak hát a vége az lett, hogy tönkrement a magyar képzőművészet. Ezerötszáz forintért senkinek sem eladó a lelke. Ez így van. S hogy talpraállt-e már? Nem. Most meg ránk rohant Amerika. Van egy nagyon jó magyar képzőművészet – de lappang. Ami most a nyilvánosság előtt van, az – szerintem – nem magyar képzőművészet. Egy kis, ámde hangoskodó csoport vette kézbe a dolgokat. Borzasztó hangosan. Lehet, hogy ez végleges. Lehet, hogy beledöglünk. Húsz évvel ezelőtt Magyarország egy kultúrállam volt – ma meg kell nézni, melyik műsor a legnézettebb a televízióban. A szappanoperákról nem is beszélve. Ízléstelen, giccses ostobaság az egész. És rombol; kulturális értelemben feltétlenül. Megyünk bele a legtöményebb giccsbe – mindenféle vonatkozásban. Első osztályú, kiváló meseillusztrátoraink vannak; de nem tudok az unokaöcsémnek venni olyan könyvet, amit jó lelkiismerettel adnék a kezébe. Iszonyatos amerikai giccsekkel vannak tele a mesekönyvek. És azt mondják, hogy ezt kívánja a nép. Ez nem igaz… Csak ezt olcsóbban megkapják, mint a kiváló meseillusztrátorokat. - Szeretném azt hinni, hogy nem; de annyi változást megértem már. A harmincas években ki hitte volna el, hogy a fasizmus győzni fog? És megéltem azt, hogy kitűnő tehetségű emberek, mellesleg a legjobb barátaim, de mondom: kiváló tehetséggel megáldott emberek jelentéseket írtak rólam. El nem tudtam volna képzelni… Pár hónapja tudtam meg; az egyik résztvevő berúgott, részegen felhívott és elmondta. Rájöttem, hogy igaz; hiszen az összefüggéseket össze lehet kapcsolni. Addig - fel sem merült bennem. Mindig mellékapcsoltam, hiszen azt a dugót, amelyikbe beleillett a konnektor, nem tudtam elképzelni… Hogy az lehetséges lenne. Azt, hogy egy tehetségtelen alak jelentget, el tudom képzelni. Az a dolga – csinálja. Nem ártott. Voltak ilyenek, beraktak a sittre, de én gazdagabban jöttem ki. Nem toltak ki velem. Semmi bajt nem csináltak; megerősödtem. De hogy egy tehetséges embernek miért van erre szüksége, azt én soha fel nem tudom fogni. Azt nem értem, hogy hogy jön össze a tehetség a tisztességtelenséggel? A tehetséges ember értelmes is… Csak meg kell nézni a sorra eltűnt köztéri szobrokat. Most is sajnálom őket. Általában sem értettem meg: miért kell a jó szobrokat lebontani, csak azért, mert munkásmozgalmi alakokat, jeleneteket ábrázoltak? Mint például Varga Imre gyönyörű Lenin-szobrát. Miért!? Hát, ha Washingtonban lehet Lenin-szobor, nálunk miért nem lehet? Hadd legyen. Kit zavar? Nem beszélve arról, hogy az Imre rendesen ki is tolt velük. Egy síkos márványlejtőn csúsztak lefelé a Leninék, lehajtott fejjel. Miért nem lehetett azt otthagyni? Az Imre mindig kitolt velük. Mit csinált a Kun Béla alakjából is, azt is lebontották, persze… A Vérmezőn állt a szobor; egy háromdimenziós férfi beszélt – kartonkatonáknak. Ilyen lapos pléhből voltak a katonák. A mondanivaló: nullát ért az az egész hadsereg. Mindig kitolt a komcsikkal…
  • Azzal kezdtem: hetvenöt éves korára más ember – emlékiratokat ír. Ön viszont friss, új, aktuális művekkel lép a galériába…
    •  - A testem ugyan öreg és beteg, de a szívem nem. Hogy lehetnék öreg, amikor tegnap voltam tizenhat éves!? Az embernek olyan megalázóan rövid élete van. Irtózatosan rövid. El sem kezded, és máris vége. Ez olyan megalázó, szemét dolog az élettől. Mi a fenének csinál az embernek egy olyan komputert a fejébe, amivel bármit el tud képzelni!? Fel tudom mérni, hogy - mit nem tudok. Körülbelül hatszáz év kellene ahhoz, hogy megtanuljam úgy a szakmám, ahogy tudni szeretném. S nem ad hozzá hatszáz évet! Akkor meg mi a fenének az egész; nem? Mindig mondják, hogy milyen gyönyörű a természet – de én nem látom benne az isteni gondolatot. Semmi sem érdekes, csak a fajfenntartás. Az aranyos kismacskám megeszi az aranyos mókusomat. Mi az isten szép ebben? Viszont irtózatosan érdekes: milyen remek szerkentyűk alakulnak ki arra, hogy el tudjon szaladni, meg hogy utol tudja érni… Erről szól az egész. Azért szeretem a fákat, azért van ilyen nagy parkom, azért gondozom, áldozok rá, mert a fák a legszimpatikusabbak. Ők olyan lassan csinálják ugyanezt, olyan észrevehetetlenül, finoman, hogy az nem bántó. Nem fáj úgy, mint amikor a macskám megeszi a mókust. A fák is felfalnak sok mindent, de akkor, amikor azok már elpusztultak. Szóval én az életet olyan értelmetlennek látom; de nem csak én vagyok így ezzel. Én még egyetlen olyan palival nem találkoztam, aki megmondta volna nekem: mi az élet értelme. Azt sem hiszem, hogy bárki teremtett volna bennünket… - Vonzódom a reneszánszhoz, de sajnos: hiába. Azt is csak huszadik századi szemmel tudom szemlélni és nem belülről, a saját korából. A világ nagyon sokat fejlődött. Sajnos, a civilizáció, és nem a kultúra De mégis – az a világ valahogy egészségesebbnek tűnik. Ott még a kultúra irányította a civilizáció fejlődését. És megvoltak a megfelelő arányok. Azért tudtak olyan hallatlanul nagyszerű alkotásokat létrehozni, amelyeknek sokáig még a hatásuk is erőt jelentett. De aztán lassan elhamvadt. S jöttek az egyre véresebb háborúk, amelyek viszont lendítettek a civilizáció fejlődésén. S az elrohadt. Ahogy egyre magasabb fokra került a civilizációs fejlődés, úgy süllyedt vissza a kultúra. S ma már nem is szempont; s ez katasztrófa. Ebbe belepusztulhat a világ. Ideje volna odafigyelni rá. Az emberiség nagyon könnyen elpusztíthatja önmagát. Most nem az atombombára, vagy a hidrogénbombára gondolok. Van ennek millió más módja. Nekem itt nyolcvan fenyőfám volt. Vettem őket, annak idején, amikor parkosítottam. Most már több van, mert ültettem; több mint hétszáz. De itt volt nyolcvan fenyőfa, és ma csak kettő van meg belőlük. A többi elpusztult a savas esőtől. Így is el lehet pusztítani a világot; nem kell ahhoz hidrogénbomba. S az ózonpajzsot sem lehet összestoppolni. Ha így megy tovább, ötven év múlva a föld alá kell költöznünk ahhoz, hogy életben maradjunk. De mit fogunk enni? Kukacokat, gyökereket… Még szerencse, hogy akkor már ezt az egészet energia-valómban is – a tejútról fogom szemlélni…
    Tamási Orosz János

    Vissza a kezdőlapra