A mottóban jelzett kívánság a szociális gondoskodásról szóló beszédeknek már-már szakálas fordulata. Itt az ideje, hogy a szlogenből valóság legyen. Még nincsenek olyan sokan Magyarországon, akiknek a vélt érdekeit sérti a segély helyett munkát ajánló szociálpolitika, hogy felháborodásuk megállítsa a folyamatot. A segélyezésre fordított pénzek nagysága viszont már komoly feszültséget vált ki az önkormányzatokból: szívesebben költenék a pénzt más, produktívabbnak ítélt dologra. Ráadásul nem hiszik, hogy valóban a rászorulók kapják ma a támogatást.

Mindez nem jelenti azt, hogy a szegénység nem komoly probléma nálunk. A Magyar Katolikus Püspöki Karnak az "Igazságosabb és testvériesebb Magyarországot" című körlevele már évekkel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a gazdagok és szegények közötti eltérés nálunk nagyobb, mint a fejlett nyugati államokban. Arra is rámutatott viszont, hogy a térség országai közül nálunk a legkisebb ez a távolság, ami mindenképp az elmúlt tíz év magyar szociálpolitikai sikere. Érdemes ezt tudatosítanunk, mert a szegénység okozta elégedetlenség nálunk a legnagyobb a térségben. A Népszabadság egyik 1997-es cikke szerint: "A magyarok 54 százaléka elégedetlen életkörülményeivel. Az elégedetlenségnek nemcsak kulturális, hanem gazdasági s tömegkommunikációs okai is lehetnek." A gazdasági okok megszüntetése a gazdaság illetve a szociálpolitika feladata. A kulturális ok, azaz annak a képességnek a hiánya, hogy a nehéz körülményeket zúgolódás nélkül elviseljük, a viszonyok javulásával remélhetően megszűnik. A tömegkommunikációs okot csak a sajtó tisztelt munkatársai szüntethetnék meg. Aki a minél rosszabb, annál jobb elve szerint cselekszik, felelőtlenül árt hazájának.
Az elégedetlenség sokszor belpolitikai indíttatású szítása azért veszélyes, mert elfedi a lényeget, hogy a nálunk most kiépülő fogyasztói társadalom maga is súlyos ellentmondásokkal terhes. A termelés és szolgáltatás zöme azokat az igényeket elégít ki, amelyeket a fogyasztás érdekében mesterségesen keltettek fel.
Ebben az embertelen világban a szociálpolitika mindössze a megfelelő vásárlóerőt biztosítja, lehessen még többet eladni, még többet keresni. Mivel a ránk erőltetett javak nem felhalmozást, hanem csupán fogyasztást jelentenek, marad a régi képlet: a kevesek gazdagodásának sokak elszegényedése az ára.

Ez a gazdaság nem teszi az embereket boldoggá. Merészség volna akár csak felvázolni, milyen lesz az idő méhében szunnyadó új társadalom. Sokan információs társadalomról, digitális forradalomról beszélnek. A harmadik évezredben biztosan többet fog érni a tudás, mint a pénz. Az is valószínű, hogy az egyéni önzés társadalmából valamiféle szolidarisztikus, azaz az emberek egymás iránti felelősségét jobban hangsúlyozó és azt a jelenleginél jobban meg is valósító korszak felé közeledünk.
Épp ezért a szociálpolitika is egy régen várt gyökeres fordulat előtt áll. Már Tiborc elutasította azt a megoldást, amely panaszait Bánk erszényével akarta orvosolni: Szép pénz, de adhatsz-e mindenik szűkölködőnek? Amikor kevés a szűkölködő, megtehetjük. Ha a gazdaság szépen fejlődik, a kormányok is bőkezűvé válnak, és nagyvonalú szociális támogatásokat indítanak, nem kis bizalmat keltve maguk iránt. Nehezebb időkben viszont a lakosság jobban rászorul a támogatásra, többen és többet kérnek, miközben az állam bevételei csökkennek. A bajok miatt új kormányok jönnek, s azok keményen megnyirbálják a segélyeket, épp akkor, amikor legnagyobb a szükség. Tudatosítsuk: segéllyel a szegénységet eltüntetni nem lehet.
A szakma szegénységi csapdának nevezi azt a helyzetet, amikor a támogatást valamely küszöbértékhez kötik, s sokakat abban teszünk érdekeltté, hogy át ne lépjék ezt a küszöböt. Ha évi néhány ezer forintos többletjövedelem miatt valaki elvesztheti a lakáshoz jutás esélyét, mindent el fog követni, hogy ne emelkedjék a fizetése. Az eredmény: teljesítmény visszafogás vagy jövedelem eltitkolás.
Az úgynevezett univerzális rendszerek viszont - amelyek minden állampolgárt segélyeznek - előbb-utóbb a munkaerkölcs rohamos romlásához vezetnek és kialakítanak egy segélyből élő embertípust, aki szinte bármire hajlandó, csak rendszeres munkavégzésre nem.

A segélyből élő ember helyzete a segély nagyságától szinte függetlenül folyamatosan romlik. Fokozatosan leveszti a munkakészségét, idegenné válik számára korábbi munkaterülete. Elszigetelődik, reménytelen helyzetében az alkohol adja a vigaszt. Körülötte szinte megfagy a levegő. Környezetének állásban lévő tagjai, amikor az adóelvonásokat észlelik, rá gondolnak: "miatta és a többi miatt vonnak le oly sokat a fizetésből, amiért pedig megdolgoztam", vagy "nekik a semmiért is kihordja a pénzt a postás".
Bonyolítja a helyzetet még az a réteg is, amelynek valós jövedelme a fekete gazdaságból származik, de annak kiegészítésre, illetve megélhetés legalizálására a lehetséges segélyeket is felveszik. Ennek a rétegnek a nagyságáról kevés a hiteles adat. Egy-egy eset híre messze száll és egyre több népmesei elem tapad hozzá. Mindez azonban nem menti azokat, akik visszaélnek segélyezési rendszerünkkel.

Nem annyira segélyekre, mint a felemelkedés esélyére van szüksége a bajba jutottaknak. Ilyen eszköz például a szociális földprogram, amely sok településen bevált. Vannak országok, ahol számítógépet kapnak a rászorulók. Ha kicsit megindul a képzelet, sok-sok ötlet születhet meg, a "hálót, ne halat" gondolatvilágában.
Kanadában nincs tartós, életre szóló segély. Ha mást nem "társadalmi munkát" kell végezni egy ideig, hogy ismét igényjogosult legyen valaki. Nincs is gond például a civil szervezetek körüli fizikai munkával, irodáik takarításával.
A Munkáspárt vezette Egyesült Királyságban a munkanélküli segélyt megszüntették és helyette az állást keresők támogatását vezették be. Az eltérés nemcsak az elnevezésben van. 1981-ben Normann Tebbit, aki az iparért felelt Margaret Theatcher kormányában, a theatcherizmus lényegét a következőképp fejtette ki: "Amikor apám a harmincas években elvesztette az állását, kerékpárra pattant és elment munkát keresni." Változtak az idők. Most, Tony Blair idején, a munkáspárti Gordon Brown azt mondta: "Mi azért voltunk felelősek, hogy legyenek álláshelyek, s ki-ki elsajátíthassa a betöltésükhöz szükséges ismereteket. Az önök felelőssége, hogy fizetett munkához jussanak."
A húsz évvel ezelőtti helyzethez képest Brown szerint az változott, hogy aki most keres állást, talál is. Az angol munkáspárt vissza akarja vezetni a már régóta segélyen élőket a munkához. Az állástalan 18-24 év közöttieknek a következő lehetőségeket kínálják: állás támogatott munkahelyeken, egész napos oktatás, környezetvédelmi közmunka, önkéntes munka. Nincs ötödik lehetőség - mondja a kormány. Bevezették a minimál bért, családi segélyt adnak az alacsony keresetűeknek és adókedvezményt a munkavállaló családoknak. A gazdasági fellendülés ellenére egyes régiókban még magas a munkanélküliség, másutt már csak 4 százalék körül van. A vállalkozás szó gyakori emlegetése is mintha a Theatcher korszakot idézné. Vállalkozói tanfolyamokat szerveznek, egy alap ezer tanácsadót alkalmaz, hogy segítsék azokat, akiket itthon - kissé lenézve - kényszervállalkozóknak szoktak nevezni. Inkubátorházak támogatják az indulókat, a kormány rásegít, ha a tőke a szegény vidékek felé mozdul. A már régen állástalanok nem veszítik el azonnal a támogatást, ha ismét álláshoz jutnak, ezzel is segítve a visszatérést. Mikor tennék ezt, ha nem a gazdasági fellendülés idején?

A gazdaság életre kelésének Magyarországon is itt vannak a jelei. A kormány bátran és okosan nyúlt a munkanélküli segély rendszeréhez, nem kis politikai kockázatot vállalva. Az ellenzék úgy látszik felmérte, hogy az elgondolás sokak szemében népszerű, nem indította meg tehát a szokásos frontális támadást. Inkább a részletekbe kapaszkodik, hiszen a megfelelő mennyiségű közmunka nehezen biztosítható minden településen, s az alkohollal átitatott, elkeseredett, reményvesztett emberekkel nem lesz könnyű megértetni, hogy dolgozniuk kell a megélhetésért.
A sikeres szociálpolitikát gazdaságpolitikának hívják. Az elszegényedés megelőzése már az iskolában kezdődik. Ha írni-olvasni alig tudó, számolásra képtelen emberek kerülnek ki az iskolából, nincs reményünk az Unióhoz való sikeres csatlakozásra.

Milyen lesz tehát a jövő szociálpolitikája? Egyensúlyba akarja majd hozni a juttatásokhoz való jogot és az igénybevételhez kapcsolódó kötelezettségeket, sokkal többet tesz majd a megelőzésért oktatásért, s ha valaki mégis segélyre szorul, több segítséget kap majd a munka világába való visszatérésre.
Mindazt, amit ma teszünk a szegénység ellen, lehet és kell jobban tennünk, de az embernek az az érzése, hogy csak futunk a megoldás felé, de mintha lyukas zsákot akarnánk megtölteni. Lehet, hogy nem jobban, hanem mást kellene tennünk. Ahogy a polgári kormány ehhez hozzá is látott. Az egész rendszer átalakítása persze csak több kormányzati cikluson át lehetséges.

A körvonalazódó új világban növekedni fog az újabb tulajdonformák szerepe. Egyre többet hallunk az úgynevezett harmadik szektorról, a szociális gazdaságról, a non-profit világról, a szövetkezetek jelentőségéről, közösségi gazdaságról. Ma a gazdaságnak ez a soknevű sokarcú szereplője a profit érdekelt cégeknek csak huszadrészét teszi ki. Ha ez a szektor jelentősebb lesz, több lesz a munkahely és nőni fog a szolidaritás a társadalmon belül. Adja Isten, hogy így legyen.

Vissza a kezdőlapra