Az elmúlt napokban sok szó esett a cigánykérdésről, és arról, hogy a zámolyi romák franciaországi fellépése árthat-e Magyarországnak. Szószólójuk kissé kaján örömmel mondta, fellépésük jó lecke lesz a kormánynak. Azzal is megismerkedhetett a magyar közönség, hogy Krasznaiék akciója nem megalapozott, az emberjogi bírósághoz csak a hazai jogi lehetőségeket kimerített ügyek jutnak el. (Az Európai Unió és az Európa Tanács keverése - sajnos - a zámolyiaknál sokkal tanultabb embereknél is előfordul.) Összeállításunk négy anyagot tartalmaz.
Először a Vasárnapi Újságban elhangzott Franka Tibor jegyzet
nyomán néhány gondolat a Krasznai József által vezetett utazás hátteréről.
A kérdés mélyebb összefüggéseit is érinti Kalász István
tanulmánya. A Németországban élő Kalász István, aki korábban a Kapu-ban
megjelent cikkének kéziratát engedte át a MHL számára, sajátos helyzetéből
adódó újszerű szemlélettel mutatja be, hogy a kisebbségek befogadása a
példaképül tekintett országokban sem megoldott kérdés. Kalász cikke lelkiismeret
vizsgálatra késztet, de nincs benne semmi egyes hazai "jogvédők" agresszivitásából
és okvetlenül elutasítást kiváltó megvetéséből. E harcos gőgösek az őket
elutasító magatartást előszeretettel értelmezik a kisebbség kirekesztésének,
intoleranciának, s nem veszik észre, hogy a hiba épp bennük van. Azt reméljük,
ennek a cikk - hangvétele miatt - hatásosabb lesz több más megnyilvánulásnál.
Ha pedig valaki azt gondolná, hogy a cigány-kérdésnek nincs megoldása,
olvassa el a június 30-án megjelent Új Ember egyik cikkét,
amelyet harmadikként adunk közre.
Érdemes a kérdést azoknak a szemüvegén át is meglátni, akik
ott élnek a helyszínen. A Magyar Nemzet Zámoly lemondott polgármesterével
beszélgetett el, s egyben áttekintést ad, hogyan is áll a dolog az Európa
Tanácsban.
Jaj annak az országnak, amelyből 46 cigány, köztük 24 kisgyerek meg sem áll Franciaországig, merthogy őket üldözik. Rámehet a jó hírünk, meg az egész uniós csatlakozunk, hiszen 14 szocialista vezetésű tagállama már azt is ferde szemmel nézi, hogy Hayderék óta is határosak maradtunk Ausztriával.
Útban az Emberi Jogok Bírósága felé a magyar cigányok a buszban így énekeltek: "Elindultam szép hazámból, híres, kis Magyarországból. Elüldöztek a fehérek, de majd új hazába érek." A dalárdát nagyrészt egyetlen család, a Krasznai família tagjai alkotják. ők a székesfehérvári Rádió utcai kilakoltatás során már debütáltak. Vezetőjük az a Krasznai József volt, aki ma is szóvivő, s akinek a testvérét előzetes letartóztatásban őrzik a megyei rendőrségen, mert alapos a gyanúja annak, hogy ő mérte a vétlen csákvári fiatalember fejére az utolsó, halálos ütést, aki egy lakáscímet szeretett volna megtudni a csoportól.
Zámolyon közben felépültek ezen cigánycsaládok ingyenes házai, melyek költségeit a lakásépítési támogatásokból a cigányönkormányzat fedezte. A gyilkosságot követően mégsem akartak beköltözni, ehelyett 130 milliót az államtól, további 18 milliót pedig a zámolyi önkormányzattól követelnek az őket ért sérelmekért. Baki Ferenc és Simon Zoltán falusi önkormányzati képviselők szerint nem a zámolyiak üldözik a cigányokat, hanem a zámolyi cigányok öltek meg egy ártatlan embert. Elképesztőnek tartják, hogy ezek után még Krasznaiék kérnek menedéket és járatják le Zámolyt, sőt, az egész országot. Sérelmezik, hogy a magyar tájékoztatás minderről hallgat és nem értesíti Strassbourgot. Tudomásuk szerint a második félévre járó több mint 300 ezer forintnyi cigány önkormányzati pénzt is azért kérték előre, mert az utazáshoz kellett.
Továbbra is azoknak
a felelőssége a legnagyobb, akik saját maguk vagy a pártjuk érdekei szerint
használják a cigányságot. Hogy milyen csoportokra vagy milyen pártokra
kell gondolni, annak eldöntését hallgatóinkra bízom.
Kétségtelen tény,
hogy akárcsak másutt, nálunk is vannak feszültségek a cigány és a nem cigány
lakosság között. Sőt, még azokon belül is. Az is tény, hogy egyre több
a saját hibájából vagy az objektív körülményekből fakadóan elszegényedő
ember, miközben a hazai cigányság fölemelkedéséért valóban tehettünk volna
többet is, de kölcsönösen.
Ha cigánypárt alakul - mert legújabban erről beszélnek - akkor szembe kell néznie a legnagyobb dilemmával, tudniillik azzal, hogy a cigányság többsége, ha a jogairól van szó, azonnal magyar állampolgárnak vallja magát, ha viszont a kötelességeit kérik számon, akkor csak egy halmozottan hátrányos helyzetű kisebbségnek. Akik ilyenné nevelték, és akik a nemzet lejáratására igyekeznek felhasználni őket, azok az igazi bűnösök, de azok soha sem kerülnek a vádlottak padjára.
Xenophobia…
Magam is idegenben élek. Öreg Ford Sierrám kilométer-számlálója szerint
1048 kilométerre otthonomtól, attól a budapesti utcától, melyben oly sok
a „kisebbség”, de magamról és az „idegenről” inkább később. Igen, az én
pesti utcámban látni ahogyan a „kisebbség él”; kövér roma asszonyok sárga-piros
ruhában, a kövér férfiak melegítőben, silány bőrdzsekiben állnak az élelmiszerbolt
előtt (Mit csinálhatnak, vetődik fel az emberben önkéntelenül a kérdés),
vagy videó-kölcsönzőben turkálnak a kazetták között…
Nem dolgoznak! Ezek csak lopnak! – az ilyen és hasonló kijelentések
könnyen csússzanak ki az emberek száján; az én utcámban legalábbis gyakran
mondanak ilyesmit. A boltban, a kocsmában is gyakorta hallani cigányellenes
kijelentést, a komputeralkatrész-szaküzletben pedig a szőke lányok csak
kifintorognak a pult mögül, ha a cigányok kerülnek szóba. Ismeriaztaviccet,
hogy… hogyan nevezik a cigány szakmunkást? HÁTGÉÉÉP-LAKATOS!!! Hihihi…
Tény: a „nem az etnikumhoz tartozó lakosság” nem szereti a cigányokat,
ezt nem lehet/szabad kikerülni, ezt ki kell (így keményen!) mondani, hogy
az „én utcámban” utálják a fajtájukat. Igen, a fajtájukat, hiszen még soha
nem hallottam etnikumról, kisebbségről, romákról, beszélni az embereket.
A cigány kérem az cigány marad, hangzik a hentesnél a végzetes premissza,
és a hentes csak bólint, csomagolja a levescsontot a szegény magyar nyugdíjasnak.
Bizony, a hentes is hentes marad, jut eszembe, a világ hentesei végzetesen
egyformák. Vastag karokkal pakolnak a fémpult mögött, arcuk nagy és vörös,
és a világon mindenütt minden kijelentést azonnal elfogadnak miközben a
főzőkolbászt méricskélik… A világ (talán éppen a hentesek által?) zsugorodik?
Lehet! Mellesleg bizonyított tény, hogy sok politikus származik hentes
családból. De bárhogyan is legyen, az is tény, hogy a világ csak azoknak
zsugorodik, akik „tagjai ennek a világnak”.
Nos, mi magyarok esetleg tagjai leszünk annak az áhított Európának,
melynek középpontja (Magja!) valahol Heidelbergben, Párizsban, Londonban
lehet, de mi lesz majd a cigányokkal? Ők tagjai lettek már Magyarországnak?
Mert aki azt állítja, hogy befogadtuk őket, mi – akik szintén a nagy befogadásra
várunk - és ők integrálódnak/tak közénk, az még nem járt a mi utcánkban.
Mert ebben a semmilyen pesti utcában nem fogadták/tuk be őket, a romát
nálunk CIGÁNY-nak nevezik, és nem Tiszteletem Dr. Orsós úr!, és nem Kisztihand
drága Lakatos-né; pedig ebben az utcában nem fajgyűlölők laknak, ezt kikérem
magamnak. Szóval mi lesz cigányokkal? Mostantól kedvelnünk kell őket, úgy
néz ki, hogy el kell fogadnunk a romát; valami ilyesmit kérnek tőlünk Brüsszelből.
Az EU belépés okán. Persze ez szépen hangzik, de túl könnyű Nyugatról diktálni,
onnan követelni tőlünk toleranciát, ahol szintén nem működik tökéletesen
a dolog, hiszen az „utca szőke embere” Hamburgban sem szereti a KÜLFÖLDIT!
Tudom, a magam tapasztalatából beszélek.
Mire gondolok? Valamiféle párhuzamra a magyar cigányság és a török
munkások helyzete között. Na, nem arra, hogy az ember él egy idegen városban;
hogy jön-megy, tankol, dolgozik, moziba jár, vásárol, fizeti az adóját.
Nem, ezzel nincsen semmi baj. Élni lehet. A gond az, hogy nehéz behatolni,
bejutni a belföldiek, a helybéliek közé. Barátokat szerezni! Otthon lenni
az idegen országban. Igazán otthon lenni! Integrálódni, ez a nagyon nehéz…
Milyen akadályai vannak ennek? Nos, triviális, de igaz: kezdetnek rögtön
a bőr, a haj, a szem színe. Sokszor már ezekkel a stigmákkal „elintézi”
önmagát pl. NSZK-ban a török külföldi. Aki most azt hiszi, hogy a sötét,
göndör haja miatt az Ausländer-t azonnal verni kezdik a vaskos baseballütővel,
téved! Nem erről van szó. Sokkal inkább arról a híres kocsmaasztalról,
ahová nem ül le MELLÉ senki, a zsúfolt villamosról, ahol nem huppan le
senki az IDEGEN mellé, a pénztár előtt kígyózó sorról, ahol TÖLE kicsit
jobban elhúzódnak, a munkahelyéről, ahol éppen az AUSLÄNDER-t nem hívják
el a kollegák sörözni…
Mi a megoldás? Nos, akit valamennyire európai küllemmel áldott meg
a génje, gyakran megtévesztés magas iskoláját űzi. Szerb takarítónők, fiatal
török fodrászlányok gyakran szőkére festik hajukat, kissé tájszólásban
beszélnek, és nem nagyon emlegetik származásukat; bizony fájdalmas, szánalmas
dolgok ezek. Miért? Mert a helybéli pontosan látja, hogy külföldi erőlködik
itt, és mert nincs szánalmasabb ezen a földön, mint a rajtakapott kamuflázs,
és mert ettől végül semmi sem változik az idegen megítélésében. A kiszőkített
idegen idegen marad. Persze most azt lehet mondani, hogy a külföldi szabad
akaratából választott magának másik országot, szabad akaratából hagyta
el hazáját, és így nagyobb felelősség terheli… Lehetséges, de mert minden
gondolatot, úgy ezt is ki lehet forgatni, akkor álljon hát itt az ellen/gondolat,
vagyis: aki szülötte az országnak felelősséggel tartozik a hazája iránt.
Azaz: a hazában aztán valóban integrálódnia kell/ene a kisebbségnek.
Ezért is kell beszélni arról az érdekes tényről, hogy Nyugaton külföldi
és külföldi között van különbség. A svéd főorvost, a svájci üzletembert
nem tekintik „igazi” külföldinek, az olasz pincért sem utálják már. Ezzel
szemben az analfabéta Mehmet a fejkendős Ajse feleségével a „népszerűségi
lista” alján foglal helyet. Ez pedig abból fakad, hogy a törökök integrálodnak
a legkevésbé. A jellegzetes török család magának él, nem keresi a külvilággal
a kapcsolatot. Mi – magyarok – hol állunk? Nos, ki kell mondani (keményen,
ezt is), hogy nem állunk olyan rosszul a versenyben. Az ok - ki hinné -,
1956-ban keresendő. Amikor főleg értelmiségiek léptek ki a hazánkból a
világba. Okosabb, műveltebb emberek, és ez azt eredményezte, hogy a magyarokat
mind a mai napig intelligens népségnek tartják a Földön. Ez persze nem
rossz. De mi magyarok túlságosan könnyedén élvezzük a rólunk alkotott pozitív
képet, és szerintem rasszizmus ez is. Előkelőbb, finomabb, de akkor is
rasszizmus. Példát? Ismert magyar író egyszer hangosan kikérte magának
NSZK-ban, hogy vele ne bánjanak ám úgy, mint az utolsó jött-ment anatóliai
törökkel. Kínos volt, a német vendéglátók hallgattak, a plafont bámulták,
a magyar művész pedig még azt sem vette észre, hogy milyen otromba kijelentést
tett, és valójában ez volt a legkínosabb. És azt is tudni kell, hogy ezt
a fajta magatartást gyakorta észleli a Nyugaton élő magyar… Én jobb vagyok
nálad, ezt az elvet (mi) szeretjük, és nem vesszük észre, hogy milyen szánalmasan
fest a magyar az upperclass gőggel a külvilágban…
De térjünk vissza az eredeti témára. Behatolni! Otthonra lelni az országban.
Bejutni az emberek közé, erről van szó. Ülni a nappaliban a kanapén, barátoknál
borozgatni… Az igazi kérdést, amit most és itt fel kell tennünk önmagunknak,
így hangzik: miképpen tud az idegen bejutni a társadalomba? Hogyan tudja
elfogadtatnia magát a többséggel? Nos, bármennyire igyekszik a bizonyos
külföldi külsőleg „kozmetikázni” önmagát az NSZK-ban, idegen marad. Az
igazi beilleszkedés nehéz, fáradtságos út; nem „trendy”. Hiszen manapság
nem divatosok a lassú folyamatok. De az igazi beilleszkedés mégis kontemplatív
kivárást jelent. Pozitív jelekkel kell meggyőznöm a többséget önmagam jó
tulajdonságairól, ez az igazi beilleszkedés, ez pedig azért lassú folyamat,
mert ezernyi apró tapasztalatból áll össze a pozitív kép mindkét oldalon.
A másik nagy gond, hogy beilleszkedni nem egy NEMZET-nek, nem A KISEBBSÉGNEK,
hanem mindig az egyénnek kell. Az egyénnek kell meggyőznie a szomszédját,
a munkaadóját, de még a bolti eladónőt is…, szóval az „utca szőke emberét”,
a többséget arról, hogy tőle nem kell tartania. Nos, hogyan is van ez Magyarországon?
Otthonra lel a roma kisebbség „nálunk”? Mi, magyarok Magyarországon, vagyis
a többség, segítjük ezt a folyamatot? Leülünk egy roma mellé a zsúfolt
villamoson? A sorban nem húzódunk odébb, ha sötétebb bőrű ember áll előttünk?
Nem ugyanúgy fintorgunk-e, mint mondjuk a németek, ha kicsit más a szagú
ember kerül elénk, és nem vigyorgunk fölényesen, ha szőkére festett, jól
öltözött roma származású nővel kerülünk szembe?
Valljuk be: mi is félünk az idegentől. A régi görögök már nevén nevezték
ezt a félelmet. Xenophobia! - emberi dolog volt ez az érzés már az ókorban
is. Ezt viszont vállalhatjuk, nem? A félelmet… Hiszen Nyugaton is (a magam
bőrén érzem) félnek az idegentől, és ott sem fajgyűlölőkből áll a társadalom.
Személy szerint én – bármennyire is paradox módon hangzik is – a magam
pesti utcájában szintén tartok a „kisebbségtől”. De azt már tudom, hogy
annak, aki kisebbségben él, legyen az bárhol is a világon, alkalmazkodnia
kell a többséghez. Ezt már az óvodában is tanítják, és lehetséges, hogy
felnőtt fejjel nem tűnik igazságosnak, és az is lehet, hogy egy-két politikus
elfelejtette ezt, de akkor is így van. Ez a realitás. És ebből keserű igazságból
következik, hogy a kisebbségben élő embernek mindig jobban kell igyekeznie,
hiszen ha pl. ő késik, ha ő hajt gyorsan az utcán, ha ő lop a boltban,
akkor rögtön jön a legyintés, és az, hogy ez az egész nép ilyen.
Nos, az NSZK-ban azokra az emberekre (így nemzetekre), melynek tagjai
integrálódtak, ma már nem tekintenek félelemmel, elutasítással. Ezeket
a népeket elfogadták, és ez nem jelenti, hogy az olaszok például nem falhatnak
pizzát, a spanyolok nem vedelhetnek portóit. De úgy tűnik, hogy ezek a
nemzetek (emberek?) megértették, hogy minden országnak vannak szokásai,
és ezekhez alkalmazkodni kell. A kisebbségnek főleg. Sőt, azt is megértették,
hogy nekik mindig többet kell teljesíteniük…
Így tudták a görög, a spanyol, az olasz vendégmunkások levedleni a
megvetettek státuszát Nyugat-Európában, és ezért van nekünk – magyaroknak
– még mindig jó hírünk a világban, Mert az 56-os menekültek beilleszkedtek
és hasznos tagjai lettek a fogadó társadalmaknak, és ettől néznek ránk
rokonszenvvel. Igen, jó hírünk van, legalábbis addig a pillanatig, amíg
el nem kezdjük szidni a saját roma kisebbségünket. Ez érdekes tünet: a
hazai kisebbség szidása mindig ellenszenvet vált ki a külföldi hallgatóban.
Nos, úgy tűnik, hogy a másik országában mindenki szívesen idealista.
egyetemes
egyház élménye. A Domus Mariae lelkigyakorlatos házban kaptunk szállást.
A zarándoklat több tízezer résztvevője Róma különböző templomaiban szétoszolva
bűnbánati liturgián vett részt. Mi, közép-kelet-európaiak a Santa Maria
in Vanicella-templomban gyülekeztünk. A bűnbánati liturgia után Keresztes
Szilárd püspökkel együtt vonultunk a Szent Péter-bazilikához, hogy a megújulás
jeleként, a krisztusi életbe való belépés kifejezésére áthaladjunk a szent
kapun.
Csak ősszel foglalkozik a romák ügyével az Európa Tanács
Tegnap polgármester-választás volt a Fejér megyei Zámolyon, ahol Takács József május 28-i lemondása óta betöltetlen e tisztség. A voksolás eredménye lapzártánkig nem ismeretes. A volt polgármester elképzelhetőnek tartja, hogy a Strasbourgba távozott zámolyi romák „belpolitikai játszma” áldozatai.
Tegnap a 2170 lelkes település polgármesteri megbízatásáért öt független jelölt indult. Takács József, a falu lemondott vezetője lapunk kérdésére cáfolta, hogy távozási szándéka összefüggne a hírhedt zámolyi romaüggyel. Kijelentette: az elmúlt két év során több alkalommal is úgy érezte, hogy egyedül kellett megbirkóznia a falu ügyeivel, és belefáradt ebbe a küzdelembe. Polgármesteri tevékenységét sikeresnek tartja, hiszen új orvosi rendelővel és faluházzal gazdagodott a település, amelynek szennyvízelvezető rendszerét is kiépítették.
A romák helyzetét firtató kérdésünkre elmondta: a falu lakossága most is békében él a Zámolyban maradt romákkal, csak azzal a néhány családdal volt gond, amelyek Strasbourgba mentek. Mint arról többször beszámoltunk, néhány helyi romacsalád Strasbourgban panaszt tett az Emberi Jogok Európai Bíróságánál, az Európa Tanácsnál, valamint bejelentették, hogy hányattatásaikért 130 millió forintos kártérítést követelnek a magyar államtól. Takács József biztos abban, hogy elutasítják a kéréseiket, hiszen Zámolyon nem történtek olyan visszásságok, amelyeket a romák Franciaországban előadtak. Elképzelhetőnek tartja azonban, hogy ezek az emberek „valamilyen belpolitikai játszma” áldozatai. Kijelentette: elkészültek ugyan azok a házak, amelyeket az Országos Cigány Önkormányzat épített nekik, de a falu nem felejti a gyilkosságot.
A nyári szabadságok miatt a strasbourgi Európa Tanács érdemben csak ősszel tud foglalkozni a zámolyi romák ügyével – tudta meg a Magyar Rádió Krónika című hírműsora. A romák őszig a városban maradhatnak, ellátásukról és szállásukról a helyi polgármesteri hivatal gondoskodik. Az Európa Tanács azt is figyelemmel kíséri, hogyan fogadja az Európai Emberi Jogok Bizottsága azt a beadványt, amelyet Krasznai József, a romák szóvivője terjesztett a testület elé. Közülük tízen már politikai menedékjogi kérelmet nyújtottak be a helyi prefektúrán. A többiek azonban továbbra is Kanadába szeretnének emigrálni.
