A politikai kereszténység
Mádl Ferenc hitről, stílusról, szimpátiáról
  Kristóf Attila interjú a Magyar Nemzetben 2000. augusztus 05-én

 – Elnök úr! Ön hazánk hatodik köztársasági elnöke Károlyi Mihály, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Szűrös Mátyás és Göncz Árpád után, s egyben Magyarország hetvenedik államfője. Mit gondol elődeiről?
 – Nem hiszem, hogy hivatalba lépésem alkalmából ildomos volna bármiféle nyilvános értékelést adnom az említett államelnökökről. Nem azért zárkózom el, mert nincs némi ismeretem ezeknek a személyiségeknek a tevékenységéről, arról a történelmi helyzetről, amellyel Károlyi Mihály vagy Tildy Zoltán szembenézett. Annyit talán mégis mondanék, hogy elődeim nyilván a legjobb szándékkal viselték ezt a méltóságot, s igyekeztek Magyarország sorsát jó irányba befolyásolni. Károlyi és Tildy tevékenysége kényszerpályán alakult, és ezért annak az értékrendnek megfelelő cselekvést, ami bennük élt, nem tudtak megvalósítani. Személyi drámájuk része a magyar történelemnek, és tevékenységük mindenképpen elismerést érdemel. Göncz Árpádról a megválasztásomat követő parlamenti beszédemben elmondtam, milyen pozitív szerepe volt az új demokrácia kialakításában, miképpen állt helyt az állam élén abban a tíz évben, amikor létrejöttek a polgári társadalom alapintézményei. Részletesen kifejtettem iránta érzett elismerésemet, amely változatlan. Természetesen minden államférfi igazi értékeit a történelem véglegesíti.
 – Károlyi és Tildy után kommunista diktatúra jött. Ön szerint bekövetkezhet-e, hogy Magyarországon még egyszer valamely szélsőség jut uralomra?
 – Elméletileg ennek a lehetősége nincs kizárva, de figyelembe véve az európai történelmi folyamatokat, egyáltalán a politikai, kulturális és emberi viszonyok alakulását Nyugat-Európában és a közép-európai új demokráciákban, nehezen képzelhető el. A jelenlegi értékrendnek és politikai trendnek a hatása bizonyára dominálni fog az európai államok szövetségének óriási területén is. Azok a demokratikus folyamatok, amelyek Amerika és Európa fejlődését évtizedek óta meghatározzák, és stabilitását erősítik, Magyarország számára is sorsdöntőek. Nehezen hihető, hogy itt akár fasiszta, akár kommunista szélsőségek komolyabb szerephez jussanak és fenyegessék az ország jövőjét.
 – A joggal szélsőségesnek nevezhető kelet-európai kommunizmus bukása után, szinte átmenet nélkül, a baloldal játssza el a megbízható, józan, mérsékelt politikai erő szerepét, minden szélsőséget a jobboldalra testálva. Mit ért ön mérsékeltségen a közbeszédben, a publicisztikában és a politikában?
 – Hogy a baloldal birtokolná a bölcsesség kövét megbízhatóságban, józanságban és mérsékeltségben, azt nem tartom valószínűnek, legalábbis azt nem, hogy egyedül lenne letéteményese és hordozója a demokratikus társadalmat éltető erőnek. A rendszerváltozás során világossá vált, hogy létezik egy nagyon markáns politikai erővonal, amit az akkor győztes pártok juttattak kifejezésre, s ami nagy hatást gyakorolt a magyar közgondolkodásra. Ennek egy részét, ha úgy tetszik, a polgári erők testesítették meg. Ha a baloldal azt állítja magáról, hogy egyedül képviseli a stabilitást és a demokráciát, az nem a történelmi valóságot fejezi ki. Ami a kérdés másik részét illeti, azt gondolom, hogy a mérsékeltség feltételezi a jogállam és a demokrácia abszolút tiszteletét mindenféle összefüggésben, a publicisztikákban, a közgondolkodásban, a nyilvános szereplésben, a politikai nyilatkozatokban és vitákban. Azt is feltételezi, hogy ha a másik fél ugyanezen szellemben cselekszik, nyilatkozik, akkor ennek az őszinteségét és tisztességét, legitimitását a másik félnek is el kell fogadnia. Nagyon fontos, hogy a politikai viták során és a publicisztikában ne állítson valaki tudatosan olyasmit, ami nem igaz. Káros, ha ebből kiindulva argumentál, és a másik felet így kívánja nehéz helyzetbe hozni. Ez a melegágya a politikai élet eldurvulásának. Ennek számos példáját tapasztaljuk sajnos nap nap után, hogy valótlanságokat állítanak befolyásos politikusok és publicisták, és ezzel rontják a politikai hangulatot és az egymáshoz való viszonyt. Abban az időszakban például, amikor az Antall-kormány minisztere voltam, az egyik ismert publicista nagy nyilvánosság előtt azt állította, hogy minden kormánytagnak szabott ára van. Ez hónapokon át téma volt. Végül a bíróság kimondta – elnézést kérek –, hogy ez disznóság, de ugyanakkor megállapította, hogy bárkinek joga van ilyesmiket állítani, és a közszereplőknek ezt kötelességük elviselni. Egyetértek a bíróságnak ezzel a döntésével. De ez nem változtat azon, hogy az effajta publicisztika nem módja a tisztességes és mérsékelt politizálásnak. Végül ami a mérsékeltség lételeme: a kulturált nyelv, a kulturált fogalmazás és moderált vita.
 – Örvendetesnek látszott, hogy az ön személye körül pártközi konszenzus alakult ki. Az MSZP és az SZDSZ is támogatta jelölését, legalábbis így látszott az elején. Békés gesztusnak tűnik ez. Végül mégis csalódnunk kellett. Ön is csalódott?
 – Attól kezdve, hogy igent mondtam, a meggyőző érvek hatására vállalva az elnökséget, szembe kellett néznem azzal, hogy adott esetben csak a harmadik fordulóban választanak meg. Kifejezésre juttattam az engem meggyőző politikai személyiségek előtt, hogy azonnal békét fogok hirdetni, és a másik oldalt is arra próbálom ösztönözni, hogy ha el tudja fogadni az értékrendemet eddigi tevékenységem ismeretében, akkor támogassa a jelölésemet. Ez bizonyos mértékig így is történt, s jó érzést keltett a társadalomban és a sajtóban. Hogy megválasztásom mégsem a teljes konszenzus jegyében ment végbe, igazából nem okozott számomra csalódást. Az alkotmány szerint is ami történt, az a választás rendje. Így is majdnem kijött a kétharmados többség, ezt azért talán érdemes hangsúlyozni.
 – Nos, az egyik politikai személyiség, aki az elnöki méltóság vállalhatóságáról meggyőzte, nyilvánvalóan a miniszterelnök úr volt. Önt Orbán Viktor azóta többször „szelíd embernek” nevezte. Nem akarom a neves közírót ismét szóba hozni, de Lengyel Lászlóra utalok mégis, amikor azt kérdezem, hogy a „tigris” miként értékelheti a szelídséget.
 – Azt hiszem magamról, hogy nyugodt, megfontolt és hát bizonyos politikai és emberi kultúrával rendelkező múltam alapján másoknak nem ártó ember vagyok. Ha meg akarnám határozni a szelídség konkrét fogalmát, hát igen, azt mondanám, hogy szelíd az, aki nem bánt másokat, pláne ok nélkül. Igen! A szelíd bárány a tigrissel szemben (egy pillanatra elmosolyodik) a maga értékeit azért alázattal és mégiscsak öntudattal viseli. Szelíd az, aki másokat nem támadva, mások értékeit tisztelve, a másságot becsülve szimpátiát próbál maga körül teremteni. Integratív inkább, értékteremtő, semmint antagonizáló. Nem tekinthetem sértésnek, ha valaki szelídnek nevez.
 – Egy interjújában elmondta, hogy habitusa a „béketeremtő szándék”. De a kérdésem másik fele Orbán Viktor „tigris voltára” vonatkozott. Elmondaná, hogy milyennek látja ön a miniszterelnök urat?
 – A miniszterelnök tanítványom volt, és már akkor közel kerültem személyiségének megismeréséhez, s ez elmélyült az elmúlt tíz évben, attól kezdve, hogy magam a kormány tagja voltam, ő pedig az ellenzék egyik markáns alakja. És úgy is, mint minden más magyar állampolgár, aki a közéletet figyeli, megismerhettem emberi, politikai, etikai arculatát. Azt a vélekedést, hogy ő a tigris jegyeit viseli magán, én alaptalannak tartom. Viszonylag kiérlelt politikai, etikai értékrend volt már jellemző rá itt az egyetemen is, és az ahhoz való ragaszkodás, annak a megvallása. Tehát a demokratikus jogállamiság és az emberi jogok mellett való kiállás jellemezte akkor is, amikor ez még nem volt divatos és üdvös attitűd Magyarországon. Erre nagyon jellemző a Nagy Imre temetésén mondott beszéde. Én úgy látom, hogy értékrendjéhez mindig ragaszkodott. Jól ismeri a magyar közjogi liberalizmus forrásait. És az előbb említett politikai-emberi értékek az európai örökség lényegét adják. Ide tartozik az európai zsidó-keresztény kultúra, a „politikai kereszténység” feltétlen tisztelete, a magyar közjogi múlt kellő ismerete, a nemzeti liberalizmus befogadása és megvallása. Egy másik fontos elem, nemcsak az ő, hanem a Fidesz politikai krédójában, hogy az európai kereszténydemokrácia értékeit is integrálta. Én azt látom, hogy felkészültsége, helyzetismerete, a gyors döntésre való készsége, ugyanakkor stílusa, fogalmazása, elemzőkészsége, amely beszédeiben is megnyilvánul, a mérsékelt politikus képét erősíti bennünk.
 – Tréfásan közbevetve: lehet, hogy itt egy domesztikált, szelíd tigrissel van dolgunk?
 – Ez a szójáték majdhogynem találó.
 – Nem akarok a személyemet is érintő dolgokkal előhozakodni, de ön tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának, és komoly érdeklődéssel vett részt a munkájában. Meggondolt és határozott embernek ismertem meg, akit sohasem az indulat, hanem meggyőződése és tényismerete vezérelt. Van egy mondás: lassú víz partot mos. Ez érvényes önre?
 – Hogy egyszer röviden is válaszoljak, remélem, igen.
 – Elnök úr! Előfordul-e, hogy békességteremtési szándék közben dühös vagy ingerült?
 – Nem emlékszem ilyesmire. De ez nem jelenti azt, hogy nem fordulhat elő velem.
 – Már ma sokan fordulnak önhöz, például kegyelmi kérvénnyel. Nem lesz túl engedékeny?
 – A köztársasági elnök egyik feladatköre, amit az alkotmány meghatároz, hogy egyéni kegyelmet adhat. Közkegyelmet csak az Országgyűlés rendelhet el. Ezt figyelembe véve és nyilvánvalóan hagyatkozva a kormány büntetőpolitikai felelősségére a köztársasági elnök érvényesítheti a maga egyéni megfontolását. Ha szükséges, akkor – az igazságügy-miniszter ellenjegyzése mellett – élni fogok a kegyelemmel.
 – Ön jogtudósként töltötte eddigi életét. Azt gondolom, hogy ez elvontságában és objektív voltában is személyes erkölcsi azonosulást tételez fel, tépelődést, tűnődést, amelynek során az ember önmagába tekint. Mit lát ott? Reményt? Keserűséget? Aggodalmat? Hitet?
 – Ez egy olyan kérdéssor, amely valamennyiünk életérzését, filozófiáját, értékrendjét és belső hitét érinti. Én azt gondolom, hogy abban a belső világban, amit mindenki hordoz, a lényeg az, hogy vannak értékek, amelyek az ember életét és jellemét meghatározzák. Az élet minőségét, mindazt, ami jó és rossz, ami szép és rút, belül hordozza magában az ember, és így tekintheti a saját életét mind anyagi, mind lelki, mind kulturális szempontból értelmesnek vagy értelmetlennek. Ez természetesen nem statikus állapot; az értékrendnek megfelelően kellene cselekedni, kinek-kinek állapotbeli kötelességeként a hivatásában. Vállalkozni vagy tanítani, bányában dolgozni vagy újságot szerkeszteni. Egyszóval az embernek arra kell törekednie, hogy értékrendjét valahogy meg is élje és meg is valósítsa. Ennek egy másik eleme, hogy ez az értékrend nem a semmiből jön, hanem az emberi fejlődés és az európai kultúra érlelte ki. Az antikvitás, amelyből kinőtt a keresztény Európa s az az értékrend, amelyet magukénak vallanak azok is, akik nem tartoznak valamelyik konkrét vallás követői közé, de a politikai kereszténység értékrendjét magukénak tekintik. Kezdve Mózes kőtábláin, Szent István törvényein, az Aranybullán át az emberi jogi egyezményeken keresztül mai törvényeinkig, amelyek megfogalmazták a társadalmi együttélés gyakorlatában nélkülözhetetlen etikai követelményeket. A kérdés a hitre és az áldozatvállalásra is vonatkozik. Hit nélkül nehéz élni. A Time magazin a század nagy embereit bemutató sorozatában egy felmérést végzett, és végül Einsteint nevezte meg az évszázad személyiségének. Einsteint is foglalkoztatta a hit kérdése, bár személyes istenhite, ahogy azt tudjuk róla, nem volt. De azt mondta: van mögöttes értelme az életnek és magának az univerzumnak is, és az isteni bölcsesség a természet törvényeiben megjelenik. Nos, a személyes istenhittől függetlenül én azt gondolom, hogy valamilyen értékrend szerinti hit nélkül nehéz élni. Csak azt tudom mondani, jó, ha az emberek sokaságában van elkötelezettség a minőség és az értékek iránt, ami értelmessé teszi az életünket. Ez a bizonyos hit, ha tetszik: szekuláris hit nagy nemzetközi és nemzeti okmányokban és megfogalmazott krédókban is jelen van. Enélkül lehetetlen elképzelni a modern társadalmat és az egyes ember létezését. Heisenberg – nagy barátja vagyok az olyan filozófusoknak, akik természettudósok is – mondta például, hogy ezen a bizonyos értékrenden, ezen a szekuláris hiten nyugszik az egész emberi kultúra. És ha ez a mágnes elvesztené a maga töltését, akkor borzalom szakadna ránk. Rosszabb, mint az atombomba vagy a koncentrációs táborok. Tehát én azt gondolom, hogy az ilyen értékrend szerinti remény, hit meg elkötelezettség alkalmassá teszi az embert általában arra, hogy keserűségét, nehézségeit könnyebben viselje, hogy áldozatot vállaljon családjáért, nagyobb közösségekért, hogy lássa: a bajból, az elesettségből van kiút, bízhat abban, hogy az ő egyéni léte és tevékenysége összeölelkezik a társadalom, a nagyobb közösségek tevékenységével.
 – A rendszerváltozás óta jogászok, irodalmárok, történészek töltenek be fontos politikai, közéleti szerepet, és viselik a közjogi méltóságokat Magyarországon. Miben különbözik a polgári-értelmiségi habitus az úgynevezett forradalmár magatartástól?
 – A polgári értelmiség habitusához hozzátartozik annak az értékrendnek az ismerete és megvallása, amelyet európai örökségnek nevezünk. Ez a gondolkodásmód organikus fejlődést, evolúciót feltételez, tudatos fejlesztési akciókat szorgalmaz, akár kormányzati, akár társadalmi szinten. Ez beletartozik a polgári szokásrend szerinti életmódba. Szemben a forradalmival, amely – s ez benne van magában a szóban – nem evolúciót, hanem revolúciót akar. A forradalmak egyik lényeges eleme általában a fegyveres akció, a társadalom szerkezetének erőszakos megváltoztatása. A forradalmár típus többnyire szintén értékeket keresve azoknak a pusztulását sem bánja a nagy tettek érdekében. A jogállamiság mellékessé válik, a radikális cselekmények természetesek, az alapvető emberi jogok mellőzhetők.
 – Egy interjújában megemlítette, hogy édesapjától azt a tanácsot kapta, legyen pap vagy jogász. Mi ezekben a hivatásokban a közös?
 – Valóban azt sugallta az édesapám azokban az években, amikor döntenem kellett, hogy olyan hivatást válasszak, ahol emberekkel, az emberek kisebb vagy nagyobb közösségeivel foglalkozhatok, netán politikával is. Ő rendkívül képzett volt politikailag, és tájékozott a magyar közjogi ismeretekben. Kvázi a családi légkörben benne volt az, hogy ha valaki ilyen irányú gondolatokat magáévá tud tenni, akkor lehet jogász, de lehet bölcsész is, ám mindenesetre foglalkozzon az emberek, a társadalom, a közügyek dolgaival. Ez a papnak és a jogásznak is egyik feladata.
 – Az ön elődje, Göncz Árpád nagyon népszerű. Kitűnő képessége, hogy különösebb erőfeszítés nélkül férkőzött az úgynevezett egyszerű emberek szívéhez. Ugyanakkor a pártkötődések mentén megosztott, ellenségeskedő elitet nem hozta egymáshoz közelebb. Az az elképzelés tehát, mely szerint az államfő a nemzet egységét hivatott megtestesíteni, ábránd és absztrakció maradt, leszűkült a populáció bizonyos rétegeire. Ön miféle népszerűségre vágyik?
 – A válaszom főbb elemei a következők lehetnek: nincsenek pártkötöttségeim, sohasem voltak. Másfelől keresek mindenkit, aki az alapvető emberi és nemzeti értékek tekintetében velem egyetérthet. Én mindenkihez elmegyek, aki ilyen értelemben társként vállalható akár a politikában, akár a magánéletben. Eddig is elmentem különböző közösségekhez, különböző társadalmi rétegekhez, legyenek azok romák, nemzetiségiek, magyarok vagy külföldiek, egészségesek vagy fogyatékosok. Számos közösség körében kerestem eddig is valami belső igény folytán a szolidaritást. Ebben az új helyzetemben szorgalmazni fogom, hogy a kormány és minden politikai, társadalmi erő segítsen megoldani azokat a gondokat, amelyekkel a társadalom jelentős része, illetve nagyon sok réteg küszködik. Úgy nőttem fel, olyan közösségben, hogy én azzal egy voltam mindig. Az egész családunk egy volt. Természetes igénynek és követelménynek tartom, hogy ebben a közösségben, amely most szélesebbé vált számomra, ezt a magammal hozott magatartást továbbvigyem és képviseljem. A népszerűségem talán erre az attitűdre alapulhat, de nem tekintem a népszerűséget különleges értéknek, nem is foglalkoztat. Élni kell egy tisztességes, rendes, politikailag felelős, emberileg szimpatikus, szolidáris, segítőkész életet, mint ahogy mindenkinek ezt kell élnie. S ha már valakinek a személyiségét a népszerűség oldaláról vizsgálják, lehet, hogy ez meg is jelenik majd valamiféle mutatóban. De ez engem őszintén szólva nem érdekel.
 – Ön ismerte, ismeri a Magyar Nemzetet és a hajdani szerkesztőbizottság törekvéseit. Milyennek képzeli a mértékadó polgári napilapot?
 – Olyannak képzelem, hogy azokat az értékeket, amelyekről beszéltünk, mindenképpen magáénak vallja. Legyen ez a krédója. Tehát a politikai demokrácia, az emberi jogok, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság, az európai erkölcsi értékek. Ezeket érezze magáénak. Legyen világos, hogy ezek szerint cselekszik. Legyen komoly forrása az információnak. Mint újság, legyen rugalmas, legyen átfogó híranyaga. De ne csak tájékoztassa az olvasókat, hanem tegye a valóságnak megfelelően. Legyen nagyon igényes publicisztikája, elemezze a társadalmi valóságot, ha kell, tudományos igénnyel, tudós személyiségek közreműködésével. Egy polgári lapnak az is a kötelessége, hogy a politikai trendek, a főbb politikai irányzatok tekintetében is mérsékelten, de a polgári értékek és elvek szerint formálja a közvéleményt.
 – Stílus tekintetében?
 – A kulturált stílust javaslom, a világos beszédet, a plasztikusan megfogalmazott gondolatokat, írásokat. A vagdalkozó, a másokat lejárató, durva beszédet mellőző stílust tartom megfelelőnek. Babits, aki a kedvenc költőim közé tartozik, azt írja egy helyütt: a szavak bölcsebbek a gondolatnál. Ez nagyon mély megállapítás, mert a használt szavak önmagukban is értékítéletet tartalmaznak, elárulják a gyűlöletet, a szeretetet, a másság tiszteletét vagy a hiányát.
 – Ön elnöke volt a Polgári Együttműködés Egyesületnek, a Fidesz pedig a magyar polgári párt. Ön közjogi méltóságát tekintve pártok felett áll. Képes lesz felülemelkedni rokonszenvein?
 – Én bízom ebben, hiszen eddig sem pártrokonszenvek vezettek, hanem a tisztelet nemzeti és demokratikus értékeink iránt. Ezek az alapvető értékek egyes pártokban vagy párterővonalakban, gondolkodási formákban különböző módon jelennek meg. Valamely konkrét párt gyakorlatával, politikájával a köztársasági elnöknek nem szükséges azonosulnia, hiszen az a dolga, hogy az egész társadalomban létező, uralkodó eszméknek és gondolatoknak jegyében cselekedjen. Rokonszenve csak így legyen közelebb vagy távolabb valamely formalizált politikai irányhoz.
 – Nyilvánosságra került az ön hivatalában dolgozó emberek névsora. Előtte elterjedt az a hír, hogy a Fidesz „nyomul”, „kádereivel” veszi körül önt, de a publikált nevek azt bizonyítják, hogy erről szó sincs. Mi volt válogatásának alapszempontja: kik legyenek, milyenek legyenek azok az emberek, akikkel együtt dolgozik?
 – A köztársasági elnöknek senki által nem befolyásolt, jogilag nem korlátozott, nem irányított felelőssége munkatársainak kiválasztása. Természetesen tartozik együttműködni a kormánnyal, a pártokkal, a különböző politikai erőkkel felelősségének gyakorlása során. Ebbe az összefüggésbe helyezve kerestem embereket a köztársasági elnöki hivatal számára, és úgy vélem, hogy a hivatal kialakítása magas szakmai színvonalon sikerült. Az eddig ott lévők közül is számosan maradtak. Fő szempont a magasfokú szakmai, nyelvi felkészültség, a magasfokú politikai, társadalmi, jogi ismeretek. Akiket végül kiválasztottam, nagyon átfogó és sokrétű tanácskozás után, azok a politikai és az emberi kultúra sokszínű körét képviselik. A kormány és a koalíciós pártok becsületére szolgál, hogy semmiféle nyomást nem gyakoroltak rám.
 – Találkozásai Torgyán miniszter úrral milyen légkörben zajlottak?
 – Az elmúlt időkben, valahányszor beszéltem vele, nem túl sokszor, mindig azt tapasztaltam, hogy kellemes, rendkívül joviális, közvetlen, fantasztikus kommunikációs készségű ember. És azok a javaslatok, amelyeket nekem egyáltalán tett, mérsékeltek és megfontoltak.
 – Végül egy személyes kérdés: az ön feleségét eddig csak derűsnek, mosolygósnak, vidámnak láttam. Nyilván volt oka rá. Lesz ezután is?
 – Amikor meghallotta, hogy én végül is a miniszterelnökkel és Torgyán Józseffel folytatott hosszú dialógus után igent mondtam a felkérésre, akkor a feleségem, hát meg kell mondanom, zokogott, mert ahogy én, ő sem volt felkészülve erre, hogy ilyen felelősség hárul ránk. Bízom abban: ha látja, hogy talán bírom a terhet, talán jobban is, mint ahogy kezdetben feltételeztük, olyan emberi élményekben és értékekben is részünk lesz, amelyek könnyebbé teszik ennek a tisztségnek a viselését, és láthatom őt mosolyogni is. Ez az utóbbi napokban már elő is fordult.
 – Hadd fejezzek ki végül egy jókívánságot: a hetven magyar államfő közé tartozó Kossuth Lajos magas megbízatása után még negyvenöt évig élt. Én kívánok önnek legalább olyan hoszszú életet, csak nem száműzetésben.
 – Köszönöm, de ezt bízzuk a gondviselésre. Remélem, hogy az ötéves elnöki megbízatásomat erőben, egészségben meg tudom élni.

Vissza a kezdőlapra