Felemelkedés Európában
A második világháború utáni helyzet

Európa legsötétebb óráiban, a második világháborúból hátramaradt romok között kínálták a legkreatívabb választ arra a kérdésre: mi legyen Európával? A válasz: integráció.

1946. szeptember 19-én, nem sokkal a háború után Zürichben tartott beszédében Churchill már a jövõbe vezetõ utat térképezte fel, az "Európai Egyesült Államok" jövõképével, amely felé egy Európa Tanács létrehozása volt hivatott az elsõ lépést megtenni. Churchill egy Franciaország és Németország vezetése alatt álló olyan unióról beszélt, amelybe minden csatlakozni kívánó állam beléphetett.

A II. világháború és az azt követõ békekötés két egymásnak ellentmondó s következményeiben máig is ható folyamatot indított el: Európa nyugati részének integrálódását és Európa megosztását.

Nyugat-Európa
Kelet-Európa - Szovjetunió
Nyugat-Európa békét, biztonságot, szabadságot, jólétet kívánt, s emellett közösen akart fellépni a szovjet diktatúrával szemben. Az Egyesült Államok a Marshall-segéllyel támogatta a lerombolt Európa újjáépítését.
A Szovjetunió - tartva diktatórikus rendszerének fellazulásától - ezt nemcsak magára
nézve utasította el, hanem a békekötéseket megelõzõ jaltai egyezményben
érdekeltségi övezetébe sorolt államokra vonatkozóan is.
Nyugaton megteremtõdtek az integrálódás feltételei, a határok mind átjárhatóbbakká váltak.
Keleten a külföldre utazást is akadályozták.
Nyugaton tért hódított a demokrácia (noha néhány dél-európai államban jelentõs késedelemmel)
Keleten az 1940-es évek végén szélsõséges diktatúrák uralkodtak.
1948 - Európai Gazdasági Együttmûködés Szervezetét(Organization for European Economic Cooperation, OEEC)

A Marshall-segélyt nyújtó Egyesült Államok és 16 európai kormány 1948-ban alapította meg a Szervezetet. Ez a nyugateurópai újjáépítést s egyben a tagjai közti kereskedelmet liberalizáló szervezet a mai integrációs folyamat egyik gyökerének tekinthetõ. A további nyugat-európai országokkal hamarosan 24 tagúvá bõvülõ OEEC 1961-ben átadta helyét a Gazdasági Együttmûködési és Fejlesztési Szervezetnek (Organization for Economic Cooperation and Development, - OECD), mely már a fejlõdõ világ segélyezését is koordinálni szándékozott. (Magyarország még nem tag, de 1989 óta együttmûködik vele.)

1949. május 5. - Európa Tanács

1948-ban a Hágai Kongresszus követelte egy Európa Tanács létrehozását. Ez volt az európai mozgalom születésének pillanata. A szülést a föderalisták és az uniópártiak vitája kísérte, akik fõleg abban nem értettek egyet, hogy a nemzetek szuverenitásukat átruházzák-e Európára. Egy politikai nyilatkozat az európai államok politikai és gazdasági unióját követelte, amelynek keretében önrendelkezésük egy korlátozott részét adnák át. Ezen a ponton sem egy föderális európai államról, sem egy európai alkotmányról nem esett szó. Ezzel együtt a hágai határozat számos megállapítása késõbb fontosságot nyert, amikor az Európa Tanács végrehajtotta ezeket. Az Európa Tanácsnak az emberi jogok védelme mellett kulturális, politikai szerepet is szántak. (1990 óta Magyarország is tag.)

A Szovjetunió és az érdekeltségébe tartozó európai országok 1949-ben megalapították a
Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). Ennek keretében a tervgazdálkodást
folytató országok kötelezõ kontingensek keretében bonyolították le egymás közötti
kereskedelmüket. A KGST-együttmûködés sugaras volt, a kisebb tagállamok döntõ
mértékben a Szovjetunióval kereskedtek.
1949 - NATO

A hidegháború idõszakában létesült EGK alapító államai a NATO-nak is tagjai voltak, amely biztonságukat garantálta.

A KGST országok tagjai voltak az 1955-ben létrehozott,
szovjet vezetésû katonai szövetségnek, a Varsói Barátsági,
Együttmûködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerzõdésnek.
1952 - Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK, ismertebb nevén Montánunió)

Az Európai Közösség közvetlen elõzménye az 1952-ben megalapított ÉSZAK. A szén- és acélszektorra korlátozódó közös piac nem csupán a közös energiaellátás szempontjából volt hasznos, hanem elsõ fontos jele volt a német-francia kibékülésnek, az európai integráció konkretizálásának. Az alapítóállamok (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, az NSZK és Olaszország) nemzetállami hatáskörük egyes elemeit átruházták az ESZAK szervezetére. Az említett tagállamok külügyminisztereinek 1955. évi messinai konferenciáján elhatározták, hogy az integrációt további területekre terjesztik ki.

Európai Védelmi Közösség (European Defence Community - EDC) és az Európai Politikai Közösség (EPC)

1952. május 27-én a tagállamok képviselõi aláírták az Európai Védelmi Közösséget (EDC) létrehozó Szerzõdést. Ez René Pleven akkori francia miniszterelnök ötlete volt, aki egy európai hadügyminiszter alá tartozó közös európai hadsereg felállítását kívánta. Ez a kezdeményezés a nemzeti jogok körében igen messzemenõ következményekkel járt, mivel a haderõ a nemzetállam szuverenitásának lényeges aspektusa.

Ugyanekkor, továbbá válaszként az EDC létrehozására irányuló próbálkozások részleges sikerére erõfeszítéseket tettek egy kiegészítõ politikai megállapodás: az alkotmányos modell tetõ alá hozatalára. 1952. szeptember 10-én az ESZAK Tanácsaként tartott elsõ találkozójukon a hat külügyminiszter úgy döntött, hogy ad hoc jelleggel kibõvítik a gyûlést az Európai Politikai Közösség (EPC) alkotmányának megalkotására tekintettel. Ez az új Közösség volt hivatott felelõsséget vállalni a hadüggyel kapcsolatos szén- és acélügyek tekintetében. Ezen kívül még a tagállamok külpolitikáinak összehangolását is szándékozták garantálni. Az EPC további célkitûzései a tagállamok közös piacának kialakítása, az életszínvonal javítása és a foglalkoztatás növelése voltak. A létezõ ESZAK-ot és a tervezett EDC-t két éven belül gondolták a Politikai Közösségbe integrálni.

A következõ tárgyalások során azonban a külügyminisztereknek nem sikerült megállapodniuk arról, hogy a nemzetek milyen mértékben adják fel szuverenitásukat, 1954 augusztusában pedig az EPC vereséget szenvedett a francia nemzetgyûlésben. Ez azt jelentette, hogy az alkotmánynak többé nem volt alapja, és a Politikai Közösség gondolatát elvetették.

1957. március 25. - Római Szerzõdések

Ekkor alapították meg az Európai Gazdasági Közösséget (EGK} és az Európai Atomközösséget (EAK).

Az EGK-szerzõdés rögzítette a közös piac létesítésének szándékát, a személyek, áruk, szolgáltatások és a töke áramlásának szabadságát. Létrehozták az integráció intézményeit: a döntéshozó Tanácsot (amely általában a külügyminiszterek, ill. a napirendben érintett szakminiszterek grémiuma), a végrehajtó szervezetet: a Bizottságot, az Európai Parlamentet és a szerzõdés megtartására felügyelõ Bíróságot. Az EAK az atomenergia kizárólag békés felhasználású fejlesztését tûzte ki céljául.

A közép- és kelet európai államok - közöttük Magyarország- Nyugat-Európához fûzõdõ
kapcsolatai drasztikusan visszaestek. A KGST döntése szerint tagjai nem létesíthettek
kapcsolatot az EGK-val; az EGK pedig korlátozó kereskedelem politikát alkalmazott
a KGST állami kereskedelmû országaival szemben.
(A nyugat-európai integrációs folyamat elõzményei közé sorolható még az ESZAK tagállamai által 1952-ben kötött Európai Védelmi Közösséget alapító szerzõdés, amely csak 1954-ig volt érvényben, átadva helyét a védelmi együttmûködés szándékát is felölelõ Nyugat-Európai Uniónak.)

Az EGK elsõ nagy sikere a szinte zavarmentesen kiépülõ vámuniója volt. Sokkal nehezebbnek bizonyult a - közös agrárpolitika kialakítása. Ez 1962-ben indult meg, s fokozatosan terjedt ki mind több mezõgazdasági árucsoportra. Az importterhek fõleg francia kívánságra bevezetett egyoldalú növelése ás az agrárkivitel erõs támogatása olyan mértékben sértette a kívülálló országok (köztük Magyarország) érdekeit, hogy az ezzel kapcsolatos viták a mai napig is tartanak. Az integrálódás és a kedvezõ világgazdasági konjunktúra hatására az EGK termelése és fõleg kereskedelme gyorsan növekedett.

Az 1960-as években nyilvánvalóvá váltak a Római Szerzõdések végrehajtásával kapcsolatos nehézségek. Mivel a Szerzõdésekben a gazdaságpolitika számos vonatkozását nem vették figyelembe, megjelentek a gazdasági és pénzügyi uniót sürgetõ hangok a nemzeti politikák miatt bekövetkezõ további válságok elkerülése érdekében.

A Római Szerzõdés megkötésekor abból indultak ki, hogy a vámunió szinte automatikusan létrehozza a közös piacot, az a gazdasági uniót, s ebbõl kifejlõdik a politikai unió. A várakozásokkal ellentétben - jelentõs területeken való elõrehaladás mellett - csak részeredmények mutatkoztak, mivel nemzeti érdekek ütköztek közösségiekkel. Például a döntéshozatalban nem sikerült bevezetni a minõsített többségi szavazást.

1966 - A luxemburgi kompromisszum

Franciaország követelésére fogadták el 1966-ban a luxemburgi kompromisszumot, amely visszalépést jelentett. Eszerint minden tagállam fenntarthatja vétójogát az általa létfontosságú érdekének minõsített kérdésekben, de törekedni kell a konszenzusra. Franciaország feltételezte, hogy amennyiben ezt a konszenzust lehetetlen kialakítani, minden egyes tagállamnak vétójoga van, következésképpen a dinamikus integrációs politika kialakításának számos ígéretes szálát már a Miniszterek Tanácsában elvágták.

1967-ben lépett életbe az EGK, az ESZAK és az EAK intézményeinek fúziójára vonatkozó megállapodás. Ezzel megalakult az Európai Közösség (EK), az Európai Unió.

 
Vissza a kezdõlapraVissza az Európai Unió oldalra