Az Európai Közösség fejlõdés és bõvülése
 
Az elsõ gazdasági és monetáris uniós próbálkozások

A hágai csúcstalálkozó és a Tanács 1971 és 1972 márciusában született két határozata egyértelmûvé tette azt a kívánságot, hogy a közös piacot közös gazdaság- és monetáris politikával egészítsék ki, amelynek célja a gazdasági és monetáris unió (EMU) létrehozása 1980-ra. Ezzel szándékozták a Római Szerzõdésekben elõírt szabadságokat valóra váltani és a korlátlan valutakonvertibilitás mellett egy fix árfolyamstruktúrát kialakítani. Ezen túlmenõen a tagállamok kötelesek lettek volna központi gazdasági és monetáris jogköröket átruházni a Közösség intézményeire. A tervet több szakaszban kívánták a gyakorlatba bevezetni. Az 1970. októberi, a luxemburgi miniszterelnök és pénzügyminiszter után elnevezett Werner-terv részletezte az EMU felé vezetõ lépéseket.

A gazdaságról és integrációról vallott nézetek alapvetõ különbsége, valamint a tagállamok által leküzdendõ válságok a gazdaság és monetáris politika összehangolásának minden lehetõségét, és így a közösségi árfolyamrendszer létrehozásának esélyét is kizárta.

Az infláció elleni harc, amely a legtöbb EK-tagállamat lefoglalta az 1970-es évek közepe óta, késõbb a gazdaság- és monetáris politikák konvergenciáját eredményezte, ami nagyban elõsegítette azt a Helmut Schmidt és Giscard d'Estaing által javasolt francia-német kezdeményezést, hogy egy közös árfolyammechanizmus köré szervezve hozzanak létre egy Európai Monetáris Rendszert (EMS).1979. március 13-án az EMS 1979. január 1-jére visszamenõleges hatállyal életbe lépett. Az EK államok gazdasági fejlõdése érdekében stabilizálni kellett az árfolyamokat. Minden erõfeszítést meg kellett tenni továbbá az infláció mértékének leszorítására.

Az EK integrációjának teherbíró képességérõl tanúskodik, hogy ha a világgazdasági válságokat - sem az 1970-es évek közepén, sem az 1990-es évek elején - semlegesíteni nem tudta is, hamar kilábalt belõlük. Természetesnek tekinthetõ, hogy kedvezõtlen világgazdasági helyzetben az EK belsõ, különösen az elmélyüléssel és a reformokkal kapcsolatos vitái is élesebbé váltak.

Politikai úniós elképzelések

Az Európai Közösséget a célkitûzések bizonytalansága arra indította, hogy az "Európai Unió" keresésében kialakítson egy általános keretrendszert, amelynek részletes tartalmát a Tindemans-jelentés adta meg. A jelentés az Állam- és Kormányfõi Konferencia jogutódját, az Európai Tanácsot jelölte a döntéshozó testület szerepére és hangsúlyozta az európai integráció szükségességét, akár "két sebességben", ha kell.

Az elmélyülést célzó számos reformjavaslat sorából kiemelkedik az 1986-ban elfogadott és 1987. július 1-jén életbe lépett Egységes Európai Okmány. Ez a Római Szerzõdésben foglaltak megvalósítását célzó reformokat rögzít; központi témája a  belsõ piac 1993 elején történõ bevezetése. A "belsõ piac" lényegében azonos a Római Szerzõdés "közös piac" fogalmával; jelentése, hogy az EK piacának úgy kell mûködnie mintha egyetlen állam piaca volna. 1993. január 1-jén komoly elõrelépés történt, de - mivel nem integrálták a gazdaságpolitikák egészét - a belsõ piac mûködése még különbözik az egy országon belüli piac funkcionálásától. Az EK-n belüli forgalomban számos korábbi vámon kívüli (egészségügyi, állat-egészségügyi, mûszaki, minõségi, fogyasztóvédelmi és hasonló szabályozásból származó) akadály megszûnt, miközben egyszerûsödött a belsõ határok átlépését kísérõ adminisztráció is. Kiterjesztették a többségi szavazással eldönthetõ kérdések körét, megerõsítették a monetáris unió létrehozásának szándékát, közösségi hatáskörbe vonták a környezetvédelmet és a mûszaki együttmûködést.

Az Egységes Európai Okmány rögzítette az EK-nak a Római Szerzõdésen kívül keletkezett intézményét: az Európai Politikai Együttmûködést. Ilyen módon a Maastrichti Szerzõdés fontos elõfutáraként értékelhetõ.

Az elmélyülés jelentõs állomása volt az 1992-ben aláirt és 1993-ban életbe lépett Maastrichti Szerzõdés, amely három "pilléren" nyugszik, azaz három fõ részbõl áll.

Az EK kibõvülései


Az 1957. március 25-i Római Szerzõdés országai, a hatok:
Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország

Az OEEC logikájából európai tagjainak közös integrációja következett volna. Az akkori francia vezetés viszont nem kívánta európai hatáskörét megosztani az Egyesült Államokhoz szorosan kapcsolódó Nagy-Britanniával. Így az integrációból való kimaradásának hátrányait korlátozni akaró brit kormány kezdeményezte az -· Európai Szabadkereskedelmi Társulás (ismert angol rövidítése EFTA - European Free Traae Association) 1960-ban történt megalapítását. E szervezet csupán az ipari termékek tagállamok közötti forgalmában törölte el a vámokat, miközben a tagállamok a kívülálló országokkal szemben megtartották nemzeti vámjaikat, és önálló kereskedelempolitikát folytattak. A francia kormány a késõbbiekben is ellenezte Nagy-Britannia felvételét, így az EFTA az észak-európai országokkal, Ausztriával, Svájccal és Portugáliával egészen az 1970-es évekig változatlan összetételben mûködött.

A francia álláspont megváltozása után - amiben feltehetõleg szerepe volt annak, hogy a korábban gazdaságilag erõs, de politikailag gyenge NSZK tekintélye politikailag is növekedett, s így a Franciaország által kívánt egyensúlyviszonyoknak most már megfelelt az angol csatlakozás - került sor az EK elsõ kibõvülésére.
 

1973. január 1. Északi bõvítés

A Brüsszelben 1972. január 22-én aláírt csatlakozási szerzõdések nyomán Dánia, Írország és az Egyesült Királyság belép az EGK-ba.

Az 1969. december 1-2-án tartott hágai csúcsértekezlet új lökést adott az integrációs folyamatnak. Nemcsak az észak-európai országokkal bõvítették a Közösséget, hanem döntés született arról, hogy 1980-ra bevezetik a gazdasági és monetáris uniót (EMU), valamint határoztak az intézményi reformról, az Európai Parlament közvetlen választásáról és további jogkörökkel való felruházásáról. A Dániával, Írországgal, Norvégiával és az Egyesült Királysággal 1970. június 30-án megkezdett csatlakozási tárgyalások a csatlakozási szerzõdések 1972. január 22-én bekövetkezett aláírásával végzõdtek. 1971. október 20-án az Alsóház az EK-hoz történõ csatlakozás mellett döntött, az írországi és dániai népszavazások szerint a többség támogatta a csatlakozást. Csak a norvégok utasították vissza a tagságot. A hágai csúcsértekezlet következtetései rámutattak továbbá a reformok és a nagyobb integráció szükségességére az Európai Közösség fontos területein.

Déli bõvítés
1981. január 1.

Az Athénban 1979. május 28-án aláírt csatlakozási szerzõdés alapján Görögország belép a Közösségbe.

A katonai rezsim megdöntése és a demokrácia felkarolása után Görögország a második bõvítési hullámban, 1981. január 1-jén lépett be az Európai Közösségbe. Az Európai Közösség a spanyol és a portugál diktatúrák esetében is folyamatosan azt jelezte, hogy a csatlakozás lehetséges, amint az országok demokratikussá válnak. Az Ibériai félsziget két országa kifejezetten európai keretbe helyezte demokratikus folyamatait, s a Közösségnek most már tartania kellett a szavát.

1986. január 1.

Az aggályok és félelmek dacára a Spanyolország és Portugália csatlakozási szerzõdések 1985. március 29-ei aláírása és 1986. január 1-jén bekövetkezett hatályba lépése idején ünnepi hangulat uralkodott, a csatlakozást sikernek tekintették, ami az idõtájt ritkaságszámba ment az európai politikában. E két bõvítés - amelyeket együtt kell vizsgálni - megváltoztatta az EK politikai felépítését. Az európai politikai unió felé irányuló közös fejlesztési tendenciát egy gazdaságközpontúbb megközelítés váltotta fel. Az integrációs folyamat körvonalai átalakultak, ahogy az új dél-európai tagok megérkezése a politikai hangsúlyt a mediterrán térségre tolta el.

1990. október 3.

Németország újraegyesül, így a volt NDK területei is az Unió részévé válnak.

1995. január 1.

A Korfun 1995. június 24-25-én aláírt csatlakozási szerzõdések nyomán Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozik az Unióhoz, és így már 15 tagállamot egyesít.

Az Unió elmélyítésének problémája azonban továbbra is fennáll, most sürgetõbben, mint valaha. Az Unió nyilvánvaló mágneses vonzását tekintve az intézkedési képesség gondja egyre fontosabbá válik, a Hatoktól a mai Tizenötökig, majd a jövendõ években a huszonegy, huszonöt vagy huszonnyolc, mintegy 500 milliós népességet felölelõ államok felé. Ez felveti a kérdést: hogyan lehet politikailag, gazdaságilag és kulturálisan ennyire sokszínû államok közösségét egyáltalán megszervezni?
 

Vissza a kezdõlapraVissza az Európai Unió oldalra