media1013

Képernyő előtt. Szabadon?

Írások a képernyő hatalmáról
Az alábbiakban olyan írásokat közlünk, amelyek a média, elsősőrban a képernyő rajtunk gyakorolt hatalmáról, kiszolgáltatottságunkról szólnak. Ám ne gondoljunk, hogy legyőzhetetlen, kezelhetetlen ez a kérdés. A gyermekek lelki egészségének védelmét több család jól megoldotta. A XXI. században az emberi szabadságjogok egész rendszere odaveszhet, ha az egyén és a család nem tanulja meg használni a képernyőt, a médiát, hanem engedi, hogy a média használja fel őket.
Tegnapi M1 Híradóra vonatkozó anyagunkhoz hasonlóan mai is kérjük olvasóink véleményét, s azt, hogy milyen megoldásokat találtak maguk használhatónak. Az olvasók aktivitása azért is fontos, mert a témáról parlamenti felszólalásra készülünk.

Akciófilmes jogállam
Volna mondjuk a két nagy kereskedelmi televíziónak az aktuális hét műsoraira érvényes közös vezérmotívuma, hozzáillő közös heti fő-fő tanulsággal. Megállapodnának benne, egymás tenyerébe csapnának, és akkor kezdődne csak a verseny. Mármint, hogy ki tud jobb, nézőcsábításra alkalmasabb anyagot szállítani a hivatalosan rögzített heti küldetés jegyében. Merthogy közszolgálati feladat volna ez, akár ha dohányzás elleni világnapot vagy fák, virágok hetét ünnepelnék médiaszerte. A televíziók persze nem egyeztetnek semmit, de mert lesik egymást, figyelik egymás filmvásárlásait és műsorterveit, a végeredmény a néző számára ugyanaz, mintha bölcsen megállapodtak volna.
A legutóbbi műsorhét bíróság, ítélet, büntetés jegyében szerveződött. Jogról és börtönéletről mesélt, tanított a két szóban forgó televízió. Nem egészen úgy, ahogy a helyi gyártású jogi showműsorokkal okítani szokta a nagyérdeműt, hanem csak úgy, ahogy az amerikai bírósági filmek kimunkált műfaja több mint fél évszázada teszi a tengeren túl. Az ottani nézőt – és nyilván az ittenit is – ezekben a filmekben csakis a justice mord érdekli. A bírói, esküdtszéki tévedés általában, a jóvátehetetlen bírói tévedés különösképpen. Szó sincs arról, hogy ezek a filmek is arról akarnának meggyőzni, amiről bármely helyi gyártású jogászshow vagy a heti rendőrségi műsor, a maga nyomozási sikertörténeteivel. Még hogy az igazság egyszerű volna! Még hogy a jogi tanmesék amatőr közönsége gyors gombnyomogatással ítélni tudna! Még hogy ebből az következne, hogy a bíróság szigorú legyen és határozott!
A „Bűn és büntetés műsorhetének” keretében többek között a Becsületbeli ügyet láthattuk Cruise-zal és Nickolsonnal, a Tango és Cash-t Stallonéval. Amerikai bírósági dramaturgia itt is, ott is, melynek végső tanulsága mindig ugyanaz, és mindig a jogi showműsorok tanulságának ellenkezője. Bíró és esküdtszék legyen határozatlan. Mérlegeljen és habozzon. Hiszen még az is gyanúsan egyszerű eset, ha a bűnös ártatlan. Nagyobb meglepetésekre kell számítani: a bűnösből csak félig lesz ártatlan, a vádlóból viszont vádlott, esetleg úgy, hogy a védelem tanúja a felbujtó. És ez még csak a kezdet. Hiszen ha a kötelező happy end keretében az igazi bűnös már rács mögé jutott is, akkor jönnek más, ugyancsak a jogállam tökéletlenségeibe kapaszkodó izgága hollywoodi mozidarabok. A rendpárti polgárt provokáló üzenet börtönfilmek által lesz teljes. Hogy tudniillik még a börtön falai mögött is kisebb az a bűnös, aki nagyobbnak látszik, nagyobb, aki kisebbnek, akit pedig a tegnap esti bírósági film happy endjében jogosan elítéltek, az a ma esti börtönfilmben még megmutathatja rokonszenves emberi arcát, vagy legalábbis kiderülhet róla, hogy szigorúságra, de részvétre is számot tartó pszichopata, veszélyes bűnöző, de sérült lélek, akit sajnálnunk kell, ha zendülés idején fűbe harap. Hiszen, ahogy akár a nagyszabású hét végi Con Air, akár A texasi kopó keddi epizódja bizonygatta, nem is a bíróságon, csak sokkal később, a már-már magától értetődően bekövetkező Fegyenclázadás idején dől el, ki az igazán elvetemült, és ki érdemelne gyors amnesztiát.
Ha csal a látszat a börtönben, ha csal a börtön előtt a bíróságon, akkor nyilván csal a bíróság előtt az életben is. Ekképpen tudnak amúgy véres, erőszakos mozifilmek által jogbizonytalankodásra nevelni minket az egymással versengő kereskedelmi televíziók. Jól teszik. Sok bűnük van, ezzel törlesztenek.
Hirsch Tibor
Népszabadság 2000.10.12.

A tévé megöli a gyerekek lelkét
A kicsik nem tudják elválasztani a filmet a valóságtól
Minden este szembejön az erőszak, a halál

Kósa Éva pszichológust, a Szemben a képernyővel című könyv társszerzőjét, az ELTE tanárát – aki a média személyiségre gyakorolt hatását kutatja – arról kérdeztük, milyen befolyással vannak a gyerekek jóról, rosszról, szépről, csúnyáról, életről, halálról alkotott elképzeléseire a tévében látott filmek, híradások. Elöljáróban érdemes idézni Marie Winn amerikai szociálpszichológus – 1990-ben magyarul is megjelent – Gyerekek gyermekkor nélkül című tanulmánykötetének néhány gondolatát. A szociálpszichológus megpróbálta kideríteni, milyen tényezők vezettek oda, hogy századunk utolsó harmadában, a jóléti társadalmakban felnövekvők élete, felmenőikhez való kapcsolata gyökeresen megváltozott. Az okok között nemcsak a nők társadalmi szerepének megváltozását, a modern, nukleáris család megjelenését, a válások megszaporodását említi, hanem azt is, hogy az oktatás mögött háttérbe szorult a nevelés, a szülői gondoskodás helyébe pedig a gyerekek korai testi-lelki önállósítása lépett. A mai szülők tudatosan, vagy valamiféle rosszul értelmezett „egyenrangúsítás” jegyében a felnőtt élet megannyi gondjával megterhelik csemetéiket, ahelyett, hogy védelmeznék a gyermekkor ártatlanságát. Marie Winn a televíziót is ludasnak tartja abban, hogy az elmúlt húsz-harminc évben születettek fokozatosan elveszítették gyermekkorukat. Kósa Éva szerint a média átformálta a társadalmi együttélést is.
A mai negyvenesek, ötvenesek a családból „hozták” a viselkedési és magatartásmintákat, az rajzolta meg számukra az „eligazodási pontokat”, addig az elmúlt néhány évtizedben ez az értékközvetítői kör kibővült a tömegkommunikációval. Szinte nincs olyan család, amelynek életébe ne „avatkozna” bele a tévé.
Az már közhely, hogy befolyással van fogyasztási szokásainkra, életmódunkra, de azt csak most kezdjük sejteni, hogy a még kialakulatlan személyiség, azaz a gyerek világlátását torzítja, valósághoz való viszonyát átalakítja. Hogy hogyan, azt csak bizonyos életkori sajátosságok ismeretében lehet megérteni. Az első, és legfontosabb probléma, hogy – mivel a gyereknek még nincsenek ismeretei az életről – a televízióban látott filmek, híradórészletek jelenítik meg számára a „valóságot”. Gondoljunk csak egy lövöldözéses vagy egy ágyjelenetre. A gyerek olyasminek lesz a tanúja, aminek sem az előzményeit, sem a valódi következményeit nem ismeri, nem tudja, hogy az életben egy golyózáporból nem lehet ép bőrrel megmenekülni, hogy a nő és férfi kapcsolat vagy a szerelem nemcsak néhány perces „tornamutatvány”. Ő nem könnyen, vagy egyáltalán nem tudja elválasztani a filmbeli „valóságot” a valóságos élettől. A tévézés azért is káros a fejlődő személyiségre, mert míg a való életben általában mindennek, amit látunk, tapasztalunk – balesetnek, egy ütésnek – következményei vannak, addig a képernyőn látottaknak a néző életében nincs „folytatásuk”. Míg a „valódi” halált szomorúság, veszteségérzet, gyász, az ütést fájdalom és megalázottság követi, addig a filmekben ezek az események bár érzelmileg megterhelőek, de valódi következmények nélküli képsorok. Míg az élet folyamat, a képernyő csak a végeredményt mutatja. A tévében látottak – éppen mert kusza, érthetetlen eseménysorozattá állnak össze a gyerek fejében – óhatatlanul szorongások, félelmek formájában köszönnek vissza.
Ellentmondani látszik ennek a nép-, a Grimm- és Andersen-mesék kedveltsége és kegyetlensége.A gyereknek az első meséket általában a szülő, vagy valamely környezetéhez tartozó felnőtt szokta elolvasni. A történések feszültségeinek feloldására „kéznél van” a felnőtt, akitől kérdezni lehet, akinek a hangsúlyából kiderül, hogy ez nem itt és nem most történik. Nem véletlenül indulnak a mesék „az Óperenciás tengeren innen, és túl, ahol a kurta farkú malac túr”, vagy „ahol három nap egy esztendő”, „ahol égig érő fákon aranyalmák teremnek” és hasonló bevezetéssel. A gyermeki képzelet – amely meglehetősen szürreális – megszelídíti a hallottakat (a félelmet, a szörnyeket, a haragot, a bánatot). További különbség, hogy míg a mesékben mindig győz a jó (minden azért történik, s jön a megtisztulás, a katarzis), addig a televízióból ömlő műsorok – a krimik, pszichotrillerek, szappanoperák, reklámok – szereplői azt sugallják: semmiért sem kell megszenvedni, megküzdeni, megdolgozni, elég, ha valaki kíméletlen, gátlástalan. Tévét bámuló gyerekeinket gyors egymásutánban érik olyan benyomások, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. A képernyő előtt ülő gyerek egy sor, számára idegen érzés, jelenség, történés megértésének és lelki feldolgozásának, összegzésének feladatával marad magára. A televízió eszköztára, a vibrálás, a gyors képváltások, a képi „túlingerlés” már önmagukban is nyugtalanítóak.
A fejlődő személyiségre azért veszélyes a képernyős brutalitás és halál, mert egyik sem mindennapos esemény az életünkben, s mert a valóságban érzelmileg nagyon megvisel bennünket a testi bántalmazás vagy a halál. A gyereknek nagy pszichés teher, hogy a képernyőn naponta többször is „szembejön” a halál. Az élet megrázó eseményeit pedig nem lehet érzelmi sérülések nélkül percenként átélni, de végignézni sem. Az önvédelemre két lehetőség kínálkozik: a közömbösség, az elfásulás vagy a felgyülemlett feszültségek mielőbbi levezetése. Utóbbi egyik eszköze az agresszió. A sokat tévéző gyerekek gyakran agresszívabbak, mint azok, akik ritkán ülnek a készülék elé.
A gyerekek többségét a szülők a televízióra bízzák, hiszen amíg azt nézi, „nyugodtak lehetnek” felőle. A tévére meredő gyerek sem a kérdéseit, sem a félelmeit, sem a gondolatait nem tudja megosztani. Neki kell eldöntenie, mi a jó, ki a jó, mi az értékes, mi az értéktelen. A televízió állítja fel az életmintákat. Gondoljunk csak a reklámokra, amelyek azt sugározzák, hogy aki ad magára, ilyen kozmetikumot, olyan autót, amolyan holmikat vásárol. Innen nézve a valódi emberek csúnyának, élhetetleneknek, sikerteleneknek, a hétköznapok unalmasnak tűnnek. Valószínűleg kevesen kutatták, hogy mennyiben befolyásolja a fiatalok – manapság világszerte jelenlévő, felnőtté-válással (öregedéssel) szembeni – ellenérzéseit az, hogy a televízióban mutatott felnőttek (idősek) általában nem rokonszenvesek, életük pedig szánalmas, zűrzavaros. Nemcsak Marie Winn, hanem egy sor szociálpszichológus, sőt eszmetörténész – többek között Postman – is megfogalmazta: a huszadik század második felében születettek szemléletét formálta át a televízió, mert olyan dolgok elől lebbentette fel a fátylat, olyan „dolgokat tett könnyen hozzáférhetővé”, amelyeket a felnőttek évszázadokon át eltitkoltak a gyerekek elől. A tévé „elmosta a gyerek- és felnőttkor közötti demarkációs vonalakat”. A gyerekek korán megterhelődnek a felnőtt-élet gondjaival (hiszen a felnőtt-lét problémáiról szereznek tudomást a képernyőről), miközben egyre szűkül az az időszak, amit érzelmileg „védett”-nek, önfeledtnek lehet nevezni. Ez a védettség nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott személyiségfejlődéshez. A gyerekek játékhoz való viszonyát is „megrongálta” a televízió. A 6–12 évesek életéből mára kiszorultak a mozgásos, a szerep- és szabályjátékok (amelyek a társas kapcsolatok, a viselkedési szabályok elsajátítása szempontjából fontosak). A tévé nem kevéssé hibáztatható az „új szexualitás”, a szabados szexuális viselkedés, a nemi identitászavarok létrejöttében, mert e téren is torz elvárásokat közvetít. A szexfilmek receptje: ha lehet, gyorsan, érzelemmentesen jussunk gyönyörhöz. A műsorok üzenete az, hogy aki erre nem képes, az nem normális.
A mindenáron való szórakoztatás a cél, s egyre kevéssé bízhatunk a műsorkészítők önkorlátozásában, hiszen a televíziózás nagy üzlet.Nálunk rendre „megbukott” minden olyan hivatalos és civil kezdeményezés, amely a tévéműsorok triviális hatásainak kivédését tűzte ki célul, csak abban reménykedhetünk, a nézők megtanulják – céljaiknak megfelelően – használni, és érteni annak eszköztárát. A skandináv országokban már a kisiskolásoknak is tanítják a televíziós műfajokat, a képalkotási technikát, és azt is, hogy egy reklámfilm „valósága” miben különbözik az élet valóságától, azaz már a kicsik szemét is „rányitják” arra, hogy különbséget tudjanak tenni a képernyő és az élet valósága között. A gyerekek megfelelő távolságtartással, egészséges kritikával „kezelik” a műsorokat. Nekünk erre még várnunk kell.
Népszabadság 2000.10.12.

A média mint cukrosbácsi
Azokat is magukhoz édesgetik, akikre semmi szükségük
Tőkéczki László Naponta sok száz vagy talán sok ezer gazdasági menekültet fognak el és vesznek őrizetbe, majd tartanak hatalmas költségekkel – kitoloncolásukig – a jóléti vagy csak jobbléti világ határőrei vagy rendőrei. De a sikertelenek mellett vannak persze sikeresek is, akik bejutnak vágyaik országába, s ott még helyzetük nagyon lassú jogi rendeződése után is általában az adott társadalmak peremén, a szegények és – gyakran – a bűnözők számát szaporítják.
A modern materialista gondolkodás képviselői természetesnek tartják azt, hogy mindenki a legjobban akar élni; bizonyos liberális és liberális keresztyén körök – úgymond – humanista alapon segítendőknek tartják ezt a többszörösen is szerencsétlen mozgást. Az előbbiek az általuk vágyott multikulturalizmust látják a következményekben, s államellenes beállítottságuk ellenére itt – nem tudni, miért – az állam fokozott segítő szerepvállalását várják. Ez persze a valóságban azt jelenti, hogy az egyre inkább adótlanított állam szűkös bevételei mellett természetesen megnő a szociális kiadásokért versenybe szállók száma, a szegénység indulatokat kavaró konkurenciaharca. Aztán persze felháborodnak e liberálisok, hogy a populisták egyre inkább meg tudják nyerni a hazai szegényeket és lecsúszástól fenyegetett rétegeket. A népet nem tölti el így a multikulturalizmus öröme, sőt...
Régen is mindenütt volt nagy szegénység, mégsem mozogtak – valóságos éhínségeket leszámítva – nagy tömegek azért, hogy máshol leljenek új hazát. A mai vándorokat nézve látjuk, hogy ezek a szerencsétlenek sem ismernek jobban nyelveket, és még csak földrajzilag sem jobban tájékozottak, mint a régiek – sok esetben éppen ezért tudják őket az embercsempészek könnyen átverni. Vagyis a gazdasági menekültek nem a magasabb iskolázottság és tudás miatt mozdulnak a szegénységből.
Van azonban még valami, ami elgondolkodtató. Az elfogott tiltott határátlépők általában olyan összegeket fizetnek az embercsempészeknek, amely szülőföldjükön jelentős summa. Vagyis nem a legszegényebbek kétségbeesett, közvetlen ínség elől menekülő csoportjairól van szó. Azonban majdnem biztos, hogy a mobilizálódott tömeg otthon rendszeresen televíziót nézett, s látta mindazt a fogyasztói csábítást, a jóléti és jobbléti világ csillogását és a reklámok, filmek ígérgetését, amelyek autóreklám-csodái hazánk lakóinak abszolút többségét is kényszeredetten hidegen hagyják, mivel azok nem róluk szólnak. A nyugati fogyasztói világ persze nemcsak a reklámjaiban vagy propagandáiban csal felfelé, szinte kolbászból fonva a kerítést, hanem egyre inkább filmjeiben is, ahol még a bűn, a bűnözés (vagy az akciófilmek) kistafírungozottsága is olyan elit, hogy az valószínűleg még a harmadik világbeli bűnözők fantáziáját is megmozgatja.
Az egyre ostobább és hazugabb fogyasztói televíziót nyugodtan tarthatjuk ama hamis meghívónak, amely képeinek zömével immár kizárja azt, hogy a Nyugatról is a reális életvilág hírei terjedjenek. Vagyis hogy kiderüljön: ott is van szegénység, betegség, baj, erőszak, halál, öregség, s ha a jobb világnak kemény tanultsági, munkateljesítménybeli, fegyelmezettségi, higiénikus stb. követelményeinek valaki nem képes megfelelni, akkor nemhogy az idegen, de az őshonos polgár is a peremre szorul. De nem, az üzletes, nyugati típusú televízió még az igen szerény eladási kilátások szinte biztos tudatában is – hiszen a harmadik világban nincs jelentős fizetőképes kereslet! – önistenítően tetszeleg, látványtechnikai teljesítőképességeit csillogtatva vonzani akarja a mindenséget, s így partra vetett hallá változtatja életek ezreit, majd frusztrálja saját világának alsó rétegeit, amelyek a neoliberális globalizmus eszméinek áldozataiként elszegényednek.
A Nyugat tehát, a szabadüzletes televízióin (kereskedelmieken és mindinkább modern közszolgálatiakon is) többszörösen erkölcstelen játékot űz akkor, amikor szinte csalogatja, csábítja azokat, akiket egyébként nem óhajt, legfeljebb csak vevőként, netán jól költő turistaként. S ebben az esetben nem mentség az, hogy a kereskedelmi televíziók s a Nyugat általában demokratikusan felnőttnek tekint mindenkit, akiknek tehát joguk és lehetőségük van a szabad döntésekre, s képesnek kell lenni az egyéni érdekek racionális elemzésre is. Nos, ez az értelmiségi áldemokratizmus (libertinizmus) még a saját nyelvi és kulturális közegbeli tömegek viszonylatában is hamis, nemhogy egy másféle kultúrának – éppen az idegen realitásokat illetően tájékozatlan – egyedei között.
Az etikus közösségi gondolkodás szerint nem véletlenül nem lehet – mondjuk – a szülő, a pedagógus vagy általában az idősebb felnőtt felelősségét a gyermekével egyenlősíteni. S itt most nem arról van szó, hogy a harmadik világ népeit valamiféle új európai sovinizmussal gyermekeknek nézzük. Pusztán arról, hogy az európai viszonyokról való tudásuk szempontjából gyermeki státusúak. Ahogy elvileg mi is azok vagyunk, lennénk az övéket illetően! A felelősség tehát mindig azoké, akiknek módjuk van minél nagyobb mértékben a cselekedetek következményeinek belátására, megítélésére is. Az európai és amerikai üzleti tévék azonban valójában olyan cukrosbácsik, akik néhány kívánatos üzlet fejében felesleges tömegeket is elcsábítanak. Tegyük hozzá a cukrosbácsis képhez azt is, hogy zömmel fiatal, energikus egyedeket lehet csábítani. Régen, amikor még volt hely (például Amerikában), óriási üzlet volt a kivándorlási propaganda (nálunk is, mert a kitántorgók nem mind spontán mentek). Ma már nincs hely, sőt a gyermekszám csökkenése ellenére jóléti világszerte is egyre nagyobb a neoliberális rend veszteseinek és feleslegeseinek tömege.
A szentséggé változtatott egyéni emberi jogok teljes üzleti szabadságának jegyében élő világunkban azonban nagyrészt szabad a hazugság és félrevezetés is. Vagyis mindenki vigyázzon magára: ha szabadon hagyja magát becsapni valaki, akkor az az ő baja; ahogyan az ő baja az is, ha nem sikerül érvényesülnie. Így aztán ami esetleg üzlet valakiknek az ostoba tévézéssel, az óriási teher és kiadás az államnak, vagyis a közösségnek. De ez nem baj, hiszen az állam úgyis csak arra való, hogy bizonyos erős magánérdekek érvényesüléséhez szolgáljon akkor, ha önző tevékenységük súlyos következményeivel szembe kellene nézniük. Vagyis nincs semmi baj, sőt a gazdasági menekültekkel kapcsolatos rendészeti tevékenység munkahelyeket teremt, s az így igénybe vett szolgáltatások növelik az isteni GDP-t. Tehát a világcsalogató tévék jó szolgálatot tesznek, hiszen mellékesen és humanistán felvilágosítják az „elmaradott” harmadik világot arról, hogy mindenkinek emberi joga van úgy élni, ahogy az a képernyőkről villódzik. Jaj az ottani obskurus konzervatív erőknek: politikai és erkölcsi integráló hatalmuknak (=elnyomás) vége, és a „liberális demokrácia” győz a Föld minden sarkában.
Arról viszont, hogy a „liberális demokrácia” azonnali költségeit, tehát a gyors jólétemelkedéshez szükséges tőkét, tanultságot, mentalitást honnan lehet előteremteni, nincs szó. Valószínűleg az IMF takarékossági receptje a válasz, amelynek értelme a tömeg számára meghúzott nadrágszíj. S ezzel a liberális demokrácia eljutott bölcsessége csúcsára – hiszen ha a részvényindex emelkedik, s a befektetők jogos igénye, a minél magasabb osztalék megvan, akkor a világgazdaság egészséges, s nincs mit azon aggódni, hogy életerős és közösségükben viszonylag módosabb emberek tömegei egyre nagyobb méretekben a semmibe menetelnek. Hiszen ahová menni akarnak, nem kellenek senkinek.
Éljen tehát az a szabad tájékoztatás, amelynek láthatóan hatása és nézettsége van, s ezért vonzza a hirdetőket, s felvilágosultan megmondja, mi a helyes és jó, a következményekre való tekintet nélkül! Éljen a halálosan bátor médiumvilág, amely nélkül ma már az emberek mozdulni sem tudnának!
Magyar Nemzet 2000. 10.12.

Ne csak a képernyőt okoljuk!
Pszichológusok, szociológusok válaszaiból is kiderül, hogy többféle elmélet boncolgatja a tévé hatását személyiségünkre. Ezen belül kiemelt kutatások irányulnak a gyerekek személyiségfejlődésére. Több országban végzett felmérések szerint a televízió előtt töltött idő összefügg az életciklusok sajátos tevékenységeivel. Legtöbbet az USA-ban, Ausztráliában, Kanadában, Japánban, Angliában tévéznek. Ezekben az országokban már a kisgyerekek (kétéves kortól) átlagos tévénézési ideje 2-3 óra naponta. Skandináv és nyugat-európai országokban ez napi 1-2 óra. Hazai adatok szerint a 3–5 évesek heti 9 és fél órát, 6–8 évesek 11 és fél, 9–11 évesek heti 14, a 12–14 évesek 16, és a 15–17 évesek heti 13 órát töltenek tévénézéssel.
Nemzetközi adatok szerint a nők többet néznek tévét, mint a férfiak (bár ez újabban vitatott), és többet ülnek a képernyő előtt a gyerekek és a nyugdíjasok, mint a serdülők és a dolgozó felnőttek. A felnőtteknél a tévénézés nem oly mértékben személyiségbefolyásoló, mint a kialakulatlan, fejlődő gyermeknél. Sok helyen már csecsemőkortól jelen van a tévé a gyerekek életében, mintegy bébiszitteri feladatot ellátva. Egy harmonikus, rendezett családban élő gyermek lelkében nem okvetlenül hagy maradandó nyomot egy horror- vagy pornófilm. Azonban egy válás miatt amúgy is összezavarodott, feszült gyerek sokkal érzékenyebben reagál a túlzottan erős ingerekre. Ilyenkor könnyű a médiára fogni a gyerek megváltozott viselkedését. Ha a szülők szorgalmaznák, hogy ez a speciális „művilág” – ami nem feltétlenül a rossz megtestesítője – a családi televíziózás státusába emelkedjen, megkímélhetnék gyerekeiket a személyiségtorzulástól, - károsodástól.
T. Puskás Ildikó
Népszabadság 2000.10.12
Vissza a kezdőlapra