Annyiszor, de annyiszor láttuk már, mégsem tudjuk teljes valóságában elképzelni; most persze azokra gondolok, akik nem élték át, s bizony, negyvennégy évvel ezelőtt történt, így tehát sokan, nagyon sokan csak filmkockákról ismerik a jelenetet; inkább filmkockákról, volt, aki nézte, volt, aki csak látta, amikor már láthatóak és nézhetőek voltak az objektív felvételei valóban elfogulatlan, visszaidéző mementóként, mert beszélni még akkor sem mertek róla azok, akik átélték; ahogyan korábban sem szóltak róla, legfeljebb beszédes hallgatásba merültek poharuk fölött a Dózsa-sörözőben, vagy a Fáskörben s elnéztek az Ajtósi Dürer sor felől a Dózsa György úton a Hősök tere irányába; néztek, némán, egymásra is csak titkon pillantva, hiszen ez valóban az igazság pillanata; az arcra, de legalábbis a tekintetek homályába ilyenkor rátelepszik az elutasítás vagy az egyetértés; mindkettő kockázatos; ki tudja: a velünk sörözgető munkatárs (és talán jóbarát) melyik oldalon áll; nem kell feltétlenül hivatalos rosszakarónknak lennie, nem attól kell félni, hogy feljelent; az tiszta ügy, csak teszi a dolgát, mit dolgának vél, később meggyónja, bevallja, s ha vitte valamire – megbocsátunk, ha senki lett – leköpjük, ez már a mi dolgunk lesz abban a jövőben, amikor szombaton lesz csütörtök; de lehet, hogy ott, akkor, az igazság pillanatában kiderül: mást is gondol, mint mi - - - arról; mást gondol s lelepleződünk, látván arcunkon az emlék tétova rezdülését; lelepleződünk, s elveszítjük barátságát; ez nagyobb veszteség minden másnál, hiszen kivel iszunk azután s kivel nézünk el némán, csöndesen a Dózsa György út felé, amelyen csörömpölve (milyen közhelyes, banális már ez a szó is), de mégis: csörömpölve közeledtek a tankok – „Páncél bizsereg. Emlékszik a tank / csárdásra, polkára, mazurkára.” -; közeledtek, s az ablak mögül merev arcok nézték némán őket, de a félelem csörömpölve lüktetett szívükben; csörömpölve, igen, hisz minden hang összeolvadt egy szörnyen fülsértő katatóniába: sikolt az asszony, ujjong az ünnepre vélő ártatlan gyermek, az utcán kiabálnak, harangként zúg a falióra, a lélegzetvétel hörgő zihálásba fúl, szívünk mintha a szomszéd szobában kattogna, oly távoli most tőlünk az élet; csörömpöl körülöttünk az idő, a tankok közelednek, majd el fogjuk felejteni őket, majd el fogjuk ezt is felejteni, épp időben; milyen volt olajzöldje, nem tudom már, csak azt tudom, hogy szaladnak a fák, s az októberi bágyadt ragyogásban; te meg mecsoda marhaságot motyogsz, szólal meg társunk, semmi, semmi, dadogjuk, csak ezek az olajfák, izé, olajzöld fák itt, olyan szép a Városliget így ősszel, leng a sok zászló; hull a levél az ágról, most jöttünk a pusztából; hozzál még két üveg sört, cimbora, megisszuk azt is itt, a közértlépcsőre ülve, a közterületsmasszernek majd megmondjuk, hogy nincs már kocsma, a kínaiban meg nem lehet ezt olyan jóízűen; bár „ő es Chang, münk es csángók”, írta a költő nyomdafesték kormával a közöny kéményeibe; annyiszor, igen, annyiszor láttuk már, s minden retrospektívvel csak távolodik tőlünk, hisz milyen volt olajzöldje, nem tudjuk már, s milyen lehetett például csak a hang, a hangja, az a csikorgó hang a liget túloldalán vagy az Abonyi utca egyik házának pincéjében, beszűrődve; milyen, milyen lehetett az a hang, barátaim, milyen!?
 

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra