Visszavágásnak is tekinthető tehát, hogy a választások után a baloldal a Fideszt vádolta korrupcióval. Kissé hitelét vesztette ugyan ez a támadás-sorozat, mert a dolog természete szerint 98 előtti, sőt 94 előtti ügyekre vonatkozott, s ez elvette a támadás élét, hiszen a Horn-éra alatt a végrehajtó hatalom birtokában kellett volna eljárni ezekben az ügyekben.
A legutóbbi időben azután végleg egyértelművé vált, hogy a mai ellenzéket nem a tények, hanem a kormánypártok besározása érdekli. Eljárás folyik például egy üzletember ellen, akit a Fidesz már 1992-ben eltávolított tanácsadói köréből, a szóban forgó ügyek évekkel ezután történtek, s mégis: nincs ellenzéki képviselő és „független” publicista, aki ne használná állandó jelzőként az illetőre vonatkoztatva a Fidesz volt tanácsadója kifejezést.
Ebbe a sorba tartozik az összeférhetetlenségi ügybe keveredett Keller Lászlónak az a minapi kijelentése, hogy a Fidesz az autópálya építés kapcsán 10 milliárd forintot szerzett magának.
A sok vádaskodás, cáfolat és ellenvád közepette az állampolgár reakciója kiszámítható. Képtelen saját maga megítélni, hogy a vádak igazak-e vagy hamisak. Az esetek egy részében csak a parlamenti vagy a sajtónyilvánosság előtt szerepelnek az ügyek, s a támadók arra sem veszik a fáradságot, hogy a sorozatban emlegetett főbenjáró vétségek miatt a bűnüldöző hatóságokhoz forduljanak. De ha ez mégis megtörténik, az átfutási idő hosszú, a jogi büntethetőség korlátozott, ezért az emberek véleménye a közélettől való megundorodásban fejeződik ki.
Föl kell tennünk tehát a kérdést, vajon a politikai harc normális jelenségének kell-e tekintenünk a korrupcióval való vádaskodást, vagy sem. Kovács Árpád a Számvevőszék elnöke február 19-én interjút adott az Inforádiónak. Rámutatott arra, hogy a korrupció vádjával való handa-bandázás rendkívül káros és tisztességtelen dolog. Az elnök úr egy olyan összefüggést is feltárt, amelyre a belpolitikai csaták közepette nem szoktunk gondolni. Ha egy vállalat, vagy akár egy egész ország korrupció hírébe kerül, lankad a befektetési kedv, olcsóbbá válnak az árak, miközben a megszerezni kívánt cégek valós értéke nem változik. A befektető érdeke tehát, hogy az ilyen híresztelések lábra kapjanak, s ez az árlehajtó érdek találkozhat az ellenzéki pártok politikai érdekével.
Szomorú történet ez. Nagyon nehéz megbízni egy olyan politikai erőben, mely a hatalom megszerzéséért - gátlástalanul - nem válogat az eszközökben.
Eddig szerencsére ezek az akciók mérsékelt sikerrel jártak, nem csökkent a befektetési kedv. A napokban hozták nyilvánosságra azt a két évvel ezelőtti felmérést, mely szerint 99 ország közül Magyarország korrupciós szempontból a 31. volt. Ezt a helyezést az említett Kovács Árpád riportban mind az elnök úr, mind a riporter kedvezőnek említette, sőt az elnök úr hozzátette, hogy a most nyomtatásban megjelent anyag elkészülte óta, az újabb felmérés is ismeretes, ahol Magyarország tovább javította helyzetét. Egyébként a Magyarországon működő multinationális vállalatok véleménye szerint Magyarország nem korrupt ország. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a kormányzó koalíció saját tagjait sem kíméli, ha befolyásukkal visszaélnek, hiszen egy kisgazda-képviselő már rács mögött van, s Torgyán Józsefnek is célszerűbb volt lemondani, folyik ellene a vizsgálat, bár arra is van esély, hogy a felhozott vádak elenyésznek.
Véleményem szerint ki kellene
iktatni a korrupcióval való vádaskodást a politikai harc fegyvertárából.
Növelni kell a gazdasági és a politikai életben az átláthatóságot, a felmerült
vádakat pedig, nem politikai testületeknek, hanem a bűnüldöző szerveknek
kellene megvizsgálniuk. A vizsgálatoktól sem cím, sem rang nem védhet
meg, de jó lenne, ha a rágalmazók azonos büntetést kapnának, mint amit
elkövetés esetén ki lehet szabni.
Vissza
a kezdőlapra