Nagy András

Lót visszanéz (részlet)

Ferivel való barátságunkat az első találkozás eldöntötte. Nagyon sok egyezés, közös vélemény, világszemléleti és nevelési hasonlóság közelített bennünket egymáshoz, bár ennyi a barátságra még aligha elég magyarázatnak. Feri eléggé nehezen kezelhető ember volt. Érzékeny, gyorsan magába húzódó, láthatólag félt az emberektől és ezt kamaszos hetykeségbe burkolta. Bennem valószínűleg megérezte a feltétlen nyíltságot, akinél nincs mitől félnie. Abban az évben nővéremmel béreltünk szobát a Calea Victorieien levő Hotel Splendid legfelső emeletén. A szállásnak voltak előnyei: mindenhez, főképpen az egyetemi könyvtárhoz nagyon közel volt; és hátrányai: aránylag drága lévén, fontosabb dolgoktól vonta el pénzünket – könyvek beszerzése és hasonlók –, azonkívül túlságosan útjába esett a látogatóknak. Ám nővérem nem volt hajlandó külvárosba költözni. Ez a szoba lett a társaság állandó székhelye, Themák Ede éppen úgy felbukkant a leglehetetlenebb időkben (egy feketét kért nővéremtől, vagy tőlem pénzt, mert pénzét nálam tartotta azzal a meghagyással, hogy semmilyen könyörgésére se utaljak ki a napi „ellátmánynál" többet), ahogy Feri megjelent Ady, Karinthy, Babits köteteivel. Felfedeztük az írókat és költőket! Fordulópont volt ez ízlésünk fejlődésében. Én ebben az időben tanultam meg „beszélni", addig nehéz nyelvű voltam, mint Mózes. Sőt akkor fejlődtem veszedelmes vitatkozóvá, aki gyakran győzött a „szavak igazságával", ha kellett, a „tények igazságával" szemben is, egyszerűen csak az elhangzó szó bűvöletében. A Vasgárda zavargásai miatt azon a télen az egyetem hat hétig szünetelt. Mialatt román kartársaink viharos gyűléseken bélyegezték meg a kormányzat hazafiatlan magatartását, mi reggeltől estig üldögéltünk az egyetemi könyvtár (Fundatia Carol) csendes és jól fűtött termeiben, és kitűnően felkészültünk a vizsgákra. Közben a könyvtárban egész füzetet rajzoltam tele arcokkal, a rajzokhoz Feri írt 2–4 soros, epigramma-szerű versezeteket. Kár, hogy ez a vaskos füzet is elveszett 1944-ben, ma irodalomtörténeti érdekesség volna. Mindamellett még emlékszem Szemlér glosszáinak némelyikére. Egy erősen sötét árnyalású női arckép alá: „Ki vagy, te nő, sötét, miként a Styx, vagy mint a skatulyában a suviksz, azaz cipőkenő". Sergeant párizsi orvostanár, semeiológus, erősen marcona arcképéhez: „Egy kard hiányzik itten, csákó, s gomb în grămadă, úgy nézne ez az úr ki, mint egy sergent de stradă". Egy férfiarckép alá: „Művészet látszik arcon, hajon, a képnek mégis szeme nincs. Diszkrét dolog-e megkérdezni, a művész úrnak van-e vajon?" Ettől függetlenül egy katonaképem hátára írta „Nagy András megy itt, hadi díszben, kardja vág, a szeme szúr. Mi köszöntjük őt – csak bizalmasan! – van szerencsénk, főhadnagy úr!" Pihenésül francia remekírókat kértem ki. Itt barátkoztam meg Cyranóval, kit néha még ma is idézgetek, és itt ismertem meg Verlaine hangulatait, melyek később sok vonatkozásban segítettek megérezni Párizst. Megjegyzem, Feri már ebben az időben írogatta első regényét, amiből – gondolom – a Más csillagon alakult ki. Írt szonetteket, versein főképpen Babits formaművészetének hatása mutatkozott, átszőve a műszaki dolgok iránti mértéktelen csodálat hangjaival. Hozzám is írt egy-két baráti verset, inkább tréfás alaphanggal és megverselte nővéremet, ki népies irodalmi elveket vallott szemben az ő klasszicista felfogásával. Később, mikor már nővérem végzett, és mi az Északi Pályaudvar mögötti zegzugos, Caragiale-hangulatú kis utcák egyikében béreltünk szobát – akkoriban arrafelé még petróleummal világítottak –, sokat nyúztuk Mazar hegedűkettőseit és persze pontosan jártunk a zenekarba. Téli estéken kiadós vacsorákat készítettünk 12 tojásból és megfelelő mennyiségű szalonnából, teával. Háziasszonyunk – Madam Burchi –, ki mintha Caragiale valamelyik írásából lépett volna elő, valamint szomszédaink, fejcsóváló elismeréssel adóztak ilyen tisztességes életmódunk láttán. Ferivel nyaranta kölcsönösen felkerestük egymást, néha hosszabb vendéglátásra is. Hogyan lazult meg később ez a már közmondásos barátság, elmondom, ha rákerül a sor. Meglehet, hogy ez a barátság valójában ma is fennáll, de a mi korunkban már semmi sem sürgős, még a barátkozás sem.

Feri éppen olyan kiválasztott fia volt Majláth püspöknek, mint én. Ahányszor csak Bukarestbe jött (pedig elég gyakran jött, mert megyés püspöki minőségében hivatalból szenátor volt, azaz felsőházi tag, és abban az időben döngette legjobban a híres Anghelescu közoktatásügyi miniszter a liberális kormányban a hitvallásos iskolák kapuit és az egyházi vagyonok tulajdonjogát), minket szolgálattételre maga mellé rendelt. Megszokott szállóhelye a Pitar Mos-on levő Angolkisasszonyok zárdájában volt, ugyanott, ahol sokkal későbben Vorbuchner püspökkel kaptunk szállást ama emlékezetes eskütétel alkalmával. Jelentkezésünket az elkerülhetetlen gyónás követte, majd egyformán szabott, akkori divat szerint bő, szürke pantallóink és kurta, sötétkék, kétsoros zakóöltözetünkben nála mintegy „kamarási" szolgálatot teljesítettünk. A veszedelmes Anghelescu miniszter tulajdonképpen sebész-tanár volt, klinikája a Coltea kórházban működött. Így könnyen kerülhettem vele szemtől szembe, lévén politikai szereplésétől eltekintve kedélyes és közvetlen ember. Üzeneteket közvetítettem számára a püspöktől, nem egy ügyet sikerült így rövid úton dűlőre juttatni. „Mondd meg a püspöködnek, hogy azt az ügyet…" Előfordult, hogy a püspök Chryslerjét javítani kellett, őmaga vonaton utazott haza, mi pedig a kocsin urizáltunk utána, míg csak utol nem értük, ami elég nagy teljesítmény volt, mert a püspökség sofőrje, a nagyon áhítatos, de nehéz kezű-lábú és fejű Stitz mester, semmi esetben sem volt hajlandó óránként 45 kilométernél gyorsabban hajtani.

Mondanom sem kell, hogy a püspöknek naponta ministráltunk, utána reggelijére hivatalosak voltunk. Ennek dacára nem merném állítani, hogy különösen vallásosak lettünk volna. Részemről rendszeresen jártam templomba, mármint ünnepeken, főképpen a Szent József érseki templomba. Imádkozni is szoktam, ha nem is sokat és nem is nagyon elmélyülten, a barokk stílusú imádkozás éppen úgy nem feküdt nekem, mint a barokk építészet és modor. Ennél többet valószínűleg a püspök sem várt hasonló korú és körülmények között élő legénytől. De ez a vékony szál is elég erős volt, hogy kitartson addig is, míg az élet komoly fordulatai valósággá, tapintható ténnyé tudatosították bennem az Isten–emberi viszonyt, a religio-t. – Ettől függetlenül talán nem érdektelen feljegyeznem, hogy I. Ferdinánd román király katolikus lévén, a vasárnapi szentmisét a Pitar-Mos kisebb templommal felérő méretű kápolnájában szokta volt meghallgatni. Erre a misére bárki eljöhetett, a reggel 9-kor olvasott misén és Schmidt nevű, német kapucinus atya (német nyelvű) szentbeszédén bárki részt vehetett. A magas vendég jelenlétére csak az emlékeztetett, hogy pár perccel 9 előtt a kapu elé két fegyvertelen díszruhás csendőrt állítottak díszőrségnek, és a bal oldali két első padban nem ült senki. A királyt rendesen egy hadsegéd kísérte. Első padban ült – helyesebben térdelt, a misét mindig végigtérdelte – az uralkodó, a másodikban a hadsegéd. Mise végeztével a közönség felállt, teljes csendben megvárta, míg az uralkodó kivonult. Mária királyné ugyanakkor a közeli anglikán templomban tett eleget vasárnapi kötelezettségének.

Egyszer az érseki templomban, mise vége felé, valaki megérintette a hátamat. Hátranéztem, csinos, de ismeretlen fiatal nő nézett rám és annyit mondott: „Kérem, most egy keveset legyen szíves nem mozdulni". Kívánságához képest mozdulatlanul ültem, de a „Merci"-re mégiscsak hátranéztem, miért kellett nekem sóbálványt játszanom? A hölgy a hátamhoz támasztotta kis tükrét és így készítette ki arculatát a mise utáni világ számára. Én voltam tehát a tükörállvány.

A diákegylet – pontosabban: a Koós Ferenc Kör Diákosztálya – táncmulatságot rendezett. Az előkészület szerényen indult, mert magunk sem tudhattuk, milyen képet fognak vágni az ötlethez a román kollégák. Miután azonban ellenséges érzületet nem tapasztaltunk, sőt a diáktársak kedvesen fogadták a kezdeményezést, az előkészületek kinőtték magukat. Meghívókat nyomtattunk, védnököket kértünk fel Erdély minden részéből, röpködtek a fővédnök, díszelnök címek, ami az összejövetelnek nemcsak súlyt és tekintélyt adni, hanem anyagi sikerét biztosítani is hivatott volt, a diákcsoport közösségi céljainak istápolására. A fővédnökök között szerepeltek Iorga és Gusti (utóbbi szociológus) professzorok, mindketten a kisebbségek iránti baráti közeledés hívei. A Iorga-féle văleni-i nyári szabadegyetemnek akkor már sok magyar hallgatója is volt. Személyesen kerestük fel mindkettőjüket meghívóinkkal, Gusti professzor meg is jelent a mulatságon, Iorga helyett magunk korosztályú fia és leánya jöttek, igen jól érezték magukat és járták a csárdást. Sőt hirtelen ötlettől vezetve elmentünk a magyar követségre is, és meghívtuk a magyar diplomatákat, elsősorban báró Villányi követet, ki később ugyanilyen minőségben Párizsba került. Szívélyesen fogadtak minden pártfogásukról biztosítottak, viszont a tiszteletesek hajukat tépték ezen öntevékeny diplomáciai balfogás hallatán. Szerencsére a diplomaták jobb diplomatáknak bizonyultak, mint mimagunk, nem jelentek meg, csak tiszteletjegyeik busás megváltását juttatták el. Távolmaradásuk mindamellett nem akadályozta meg Ferit, hogy még akkor este meg ne verselje az esetet, és a diákok éjfél után már tele torokkal énekelték a Ballag már a véndiák dallamára, hogy: „Megérkezett a nagykövet-követ-követ: hozott szívünkre nagy követ-követ; a tiszteletes megkövet: hoztunk vo’n inkább mennykövet, követ…", és így tovább. A táncmulatság az Eintracht-teremben volt, sikerével minden tekintetben elégedettek lehettünk. A rendezés a további évekre már „magyar diákbállá" terebélyesedett és mintegy hagyománnyá lett. Mikor szűnt meg, nem tudom.

Két év múltán felmerült egy diákotthon létesítésének gondolata. A magyar diákok száma akkor már meghaladta a százat: képzőművészek, gazdászok, mérnökjelöltek egészítették ki a létszámot. Igen soknak nem engedte meg anyagi helyzete a városban bérelnie lakást, más diákotthonokban nem kaptak helyet, ösztöndíjakról szó sem lehetett. A diákotthont persze nem lehetett volna létrehozni Kányádi Béla bukaresti élelmessége nélkül. Bár az elnök én voltam, valójában mindent ő intézett, idegen tollakkal ékeskedném, ha magamnak akarnám érdemül betudni a diákotthon létrejöttét. Kányádi bérbe vett egy régi, földszintes, nyolcszobás házat – Str. Leonida 25. A bérösszeget abból hoztuk ki, hogy azok is beköltöztek, akiknek a városban volt szobájuk – így én is –, de itt is ugyanazt a bért fizettük a közös szállásért, mint a városban a hónapos szobáért.

Hargita Népe
Csíkszereda

Vissza a kezdőlapra