Stifner Gábor: Miután Németh László a Horváthné meghalt című novellájával pályázatot nyer, ír egy levelet Osváth Ernőhöz, amelyben egyebek mellett kijelenti, idézem: Mi akarok lenni? A magyar szellemi erők organizátora. Később, 1969 májusában egy Domokos Mátyásnak adott interjúban hozzáteszi - ismét idézem -: Emögött a mondat mögött, már akkor ott lappangott a harmadik Magyarország eszméje. Hogy az íróknak a néptömege legjobb hagyományaink szellemében egy új harmadik Magyarországot kell előhívniuk. Mit jelentenek ma 2001-ben azok a fogalmak, hogy harmadik Magyarország, meg ezzel szerves összefüggésben a minőség forradalma, amit Németh Lászlóval egyetemben a legtöbbet és joggal emlegetünk Tornai József író, költő, műfordító, az Írószövetség volt elnöke számára? Egy szép utópiát, vagy esetleg olyas valamit, aminek még eztán jöhet el az ideje?
Tornai József: Azt jelenti, amilyen Németh László maga volt, hogy egyrészt végtelenül elmélyedő, végtelenül mélyre látó realista, de valahogyan - és ez is nagyon rokonszenves benne -, hogy modernebb értelemben utópista is. Mert hiszen ebben a gondolatban éppúgy van realitás, akár a minőségre gondolok, akár a harmadik Magyarországra, valami olyan jövőnek az elképzelése, amire ugye nem mondhatjuk azt, hogy biztosan teljesülni fog. 
Stifner Gábor: Azt mondja Németh László a minőség: magatartás, életvitelvitel, emberi atmoszféra, másutt a szellem feladata a heterogén eredetű embertömegből közös jobb lelkünk előhívása. Ez a lélek a teljesebbé vált minőség. Ebben a fajta élet és irodalom felfogásban vannak-e Németh Lászlónak ma követői? Vagy lehetnek-e még?
Tornai József: Azt hiszem, hogy minden tehetséges ember követője, mert éppen Németh László, amikor az egyik tanulmányában rendkívül figyelemreméltó módon megpróbálja megkülönböztetni a tehetséget a képességtől, akkor azt mondja, hogy míg a képesség az végüln is egy előre meghatározott pályán futja be az életét.
Stifner Gábor: Genetikailag kódolt?
Tarnai József: Igen. A tehetség pedig valóban a minőség, a legjobb, a csúcs elérésére törekszik. Tehát ez a bizonyos növekedési terv, ez Németh Lászlónak a nagyszerű kifejezése, ez a bizonyos növekedési terv, ez semmi egyéb, mint valóban a minőség megvalósítása itt a földön.
Stifner Gábor: Ugyancsak szerves része a Németh László-i életműnek az a felfogás, ami, most megint idézem: Az erkölcs célja az életgyőzelem. Ami persze nem sikert jelent, sokszor épp az ellenkezőjét. Azt, amit vallásos korok üdvözségnek. Ezzel az üdvösségharccal kapcsolatban jegyzi meg: Nem a túlvilágon, hanem itt a földi életünkben kárhozunk el. Annyira világos, annyira koherens és igaz, hogy kőtáblába lehetne vésni. És nem is nagyon lehet vitatkozni vele. Lehet viszont negligálni. Nem venni róla tudomást. Félremagyarázni, félreérteni, azt is lehet.
Tornai József: Nagyon könnyen félre lehet érteni, de hogyha helyesen közeledünk a földi elkárhozás gondolatához, és ezt megfosztjuk a vallásos nyelvezettől, akkor arra kell gondolnunk, hogy Németh az új kornak a híve, tehát a racionális gondolkodás híve, amin ő azt értette, hogy a racionalitás eszközeivel világítsuk át az emberben lévő irracionálisat. Amint ezt a nagy gondolatot - és valójában ez az üdvösségterv, ez az etika -, ezt a nagy gondolatot, megismétlem, tehát, hogy a racionális eszközével világítsuk meg a racionálisat, akkor megértjük, hogy ő hogyan fogta fel az etikát. Nem úgy fogta fel, hogy itt kőbe vésett törvények vannak, amiket aztán a betű szerinti teljesítéssel is meg lehet valósítani. Ő az egész élet nagy távlatában való megvalósítást értette az etika törvényein.
Stifner Gábor: Azt mondja Németh László, a már említett '69-es interjúban: a magyarságot fenyegető veszély neve kohézióbomlás. A népet összetartó kötőanyag lazulása. Ennek pedig egyik szomorú tünete a közösségi magyar irodalom háttérbe szorulása. Érvényes ez a látlelet, ma, 32 év elteltével? Ahogy mondani szoktuk, a harmadik évezred küszöbén?
Tornai József: Én azt hiszem, sokkal inkább érvényes, mint mikor Németh leírta. Megszületett, nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben, vagy akár Szlovákiában is, de Délvidéken is nagyon határozottan, tehát az ottani magyar irodalomban a nem szolgáló irodalomnak az elmélete, amit ugyan különféle neveken szoktak leírni, post modern, modernség utáni, nem hagyományos, de mindenképpen valamiféle előkelő tartózkodás a valóságos dolgokban való részvételtől. Minthogyha a l'art pour l'art születne újjá, pontosabban a l'art pour l'art-nak a félreértése, mert a l'art pour l'art helyes értelmezése csak annyit jelent, hogy egy írónak, vagy egy festőnek, vagy egy szobrásznak, vagy egy muzsikusnak tökéletesen kell ismernie a szakmája titkait. De ez nem jelenti azt, hogy csak a mesterség van. A mesterség az egy eszköz. De mindnyájan megtanultuk közben, mindenféle nihilista esztétikával, hogy a művészetnek kétféle összetevője van. Az írás esetében például az egyik rész az irodalmiság. Tehát hogy hogyan kell egy regényt, vagy egy verset, vagy egy drámát, vagy egy esszét megírni. A másik része valami nagy szabású eszmének, tehát etikai, teológiai, történelmi eszmének a jelenléte. Azt mondja Eliot, hogy ha a kettőből bármelyik hiányzik, nagy irodalom nem születhet belőle. Múlandó divatok, természetesen és ezt látjuk ma, irtózatos divatok söpörnek végig tájainkon, tehát ilyen divatok születhetnek, de azt hiszem, hogy minden józan művész és minden józan műélvező tudja, hogy a divatok amilyen intenzíven vannak egy pillanatig, úgy tűnnek el a következő pillanatban. És azt hiszem ezzel Németh is egészen tisztában volt. 
Stifner Gábor: Arra a kérdésre, vagy inkább a már akkor is elhangzó vádra, hogy a nemzeti sorskérdések jelentkezése az irodalomban az provincializmus, Németh László így válaszolt: Attól függ, hogy szólal meg, s milyen választ adunk rá. Az ószövetségi irodalomra senki sem mondhatja, hogy provenciális, pedig egy kis nép sorsával foglalkozott. A magyar irodalomban is megvan, írja Németh László, a legnagyobbakban legalábbis az az egyetemes érvény, amely a helyi, népi számvetést az algebra rangjára emeli.
Tornai József: Provinciális a magyar irodalom, ahogyan a német, a francia, az angol vagy az orosz provinciális, de se többé, se kevesebbé provinciális. Azon kívül pedig mióta a nemzetek kialakultak, ez pedig több 1000 évet jelent, vagy a nyelvi nacionalizmust a francia forradalomtól számítjuk, azóta az az élet egyik alapvető formája. Ezt nem lehet provincializmusnak nevezni. Én akkor lepődtem meg legjobban, amikor az Egyesült Államokban tartózkodva azt tapasztaltam, hogy vannak írók, akik még nem döntötték el, hogy milyen nyelven írnak. És arra gondoltam, hogy nekem, mint magyar írónak, költőnek sok bajom lehet. De hogy én egy 4000-5000 éves nyelven írom a verseimet, vagy esszéimet, abban nekem semmiféle problémám nem lehet. Ezt jelenti ez a nagyon privinciális eszme, hogy az ember egy nemzeti nyelvnek a hordozója, megvalósítója, egy nemzeti kultúrának a kiteljesítője. 
Stifner Gábor: Hogyha most itt megjelenne Németh László, és azt mondaná, hogy mi akarok lenni? A magyar szellemi erők organizátora. Mi lenne a válasz?
Tornai József: A válasz az volna, amit épp a napokban gondoltam, hogy milyen jó lenne, hogyha itt lehetne közöttünk, és a mostani merőben új nehézségek között, megbeszélhetnénk vele. Mert hiszen egyikünk sem versenyezhet körültekintésben, európaiságban, de ugye egészen a XV. századig visszanyúló magyar kultúraismeretben Németh-tel. Nagyon-nagyon nagy szükségünk volna rá, mert akármerre nézek, egy hozzá hasonló, efféle nemzetorganizátort nem igen látok. Bárcsak születne holnap egy új ilyen Németh László. Nagyon jó lenne vele meg hányni-vetni száz bajunk ugye, ahogy József Attila írta.