A New York-i Fészek Klub rendezvényei olyan színvonalasak, nem is értem, miért nincs a jelenleginél jelentősebb publicitása. Vagy talán egyre kevesebb az olyan emigráns, aki valós értékekre vágyik? Elnöke Krencsey Marianne színésznő, aki férjével és barátaival karöltve sok évtizede szolgálja a Fészek köré csoportosult emigráns értelmiségieket. Patinájánál fogva, úgy tűnik, megtiszteltetés itt előadást is tartani. Régi és közelmúltbeli történetek elevenednek fel itt minden második szerdán.
Méray Tibor, a nagy párizsi emigráns előadása is a minap régi dolgokról szólt: ötvenhatról és az Irodalmi Újságjáról. Történelmi idők, amiket nagyon gyorsan sodor egyre messzebbre az eszeveszett technikai és informatikai változások ránk zúduló tömege. Ez az új azonban még nehezen emészthető, különösen akkor, ha nincs csatolhatósága a múlthoz. Hogyan vésődhet be a magyarság elfogadása egy ember életbe, ha még mindig fehér foltok éktelenkednek a történelemismeretében? E foltok eltüntetéséhez nagyban hozzájárul Méray Tibor életműve. Deák Zoltánra (akitől a címbeli idézet származik), az egyik elfelejtett szintén emigráns íróra utalva azt boncolgatta, hogy ért-e valamit, amit a magyar nyelv terén csinált az emigrációban, ha nem azokhoz "az otthoniakhoz" beszélt, akikhez kellett volna. De otthon nem szólhatott. Ezzel a dilemmával írta több száz publicisztikáját Méray is az 1957-ben alapult Irodalmi Újságban egészen 1989-ig, amikor a francia törvények szerint megszüntették, a magyarországi szabad sajtóra való hivatkozással. A lap élettörténetéről Budapesten 1993-ban megjelent egy dokumentumgyűjtemény "Irodalmi Újság 1957-1989" címmel. A lapja köré gyűlt értelmiségi, külföldön élő magyarság kristálytisztán tudta, amit "bent" nem lehetett tudni. Az Irodalmi Újságot gyűlölték Kádárék. Nagyságának ez is mutatója.
A ma már Magyarországon is elismert író legismertebb könyve a "Nagy Imre élete és halála"; az újratemetésén ő is ott állhatott a 301-es parcellánál.
A legújabb, kétkötetes alkotása, "A párizsi vártán" (Marosvásárhely 2000) válogatott írásainak gyűjteménye. Nekem úgy tűnik, tankönyv: minden benne van, amit a közelmúltunk politikai és irodalmi eseményeiről tudni kell ahhoz, hogy helyesen, egy folyamatba illesztve dönthessünk a jelent és a jövőt illetően. A bevezetőt a könyvhöz Pomogáts Béla írta, és ötvenhat felelőseit keresve többek között idéz az egyik 1957-es cikkből: "Nem akartuk, hogy hidrogénbombákat dobjanak Budapestre, sőt Moszkvára sem. De azért valamit, valami egészen keveset tehettek is volna. Legalább egy rajzszöget Horváth Imre székére (akkor magyar külügyminiszter, aki az ENSZ-ben védelmezni próbálta a szovjet katonai beavatkozást - Pomogáts), hogy ne üljön olyan kényelmesen, amikor a magyar nép nevében beleterpeszkedik."
Méray Tibor elmondta, hogy mindig barátok és ismerősök vették körül Párizsban, akik hozták-vitték a friss híreket; úgy érezte magát, mintha nem is külföldön élt volna. Érdekes módon, amióta hazamehet, inkább érzi magát emigránsnak.
Niemetz Ágnes
NEW YORK
Kérdés az Olvasóhoz!
A fenti sorok alapján a magyar sajtó 1989-évi állapotát szabadnak minősítették Franciaországban. Mi mit gondolunk erről? Szabad volt-e akkor a hazai sajtó?
