Pusztinai csángómagyarok
Háromszék, 2001.04.03. kedd


Böjtös idők

Alig csendesült el a böjt kezdetét jelentő harangszó Pusztinában, ismét fellángoltak a magyar nyelv tanítása körüli csatározások. Egy hét leforgása alatt a Bákó megyei tanfelügyelőség két bizottsága is kiszállt a helyszínre - természetesen a sajtó képviselőit is vitték magukkal -, hogy "megvizsgálják" a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) kérését, illetve a mögötte húzódó "valós" helyzetet.

Házi tanítók

A brigád azért szállt ki a "legmagyarabb" csángó faluba, hogy a magánúton beindított tanítást igénylő kérést a helyszínen vizsgálják ki. Bilibók Jenő és Barnat Simona pusztinai fiatalok ugyanis számítógép-kezelő és magyarnyelv-órákat kezdtek tartani saját lakásukon. A magántanárok, akik értelmiségiként (egyikük végzett pedagógusként) tértek haza szülőfalujukba, a szülőkkel együtt egyfajta hivatalosításba kezdtek, azt szerették volna elérni - ha már annyi éves kísérletezés után egyetlen moldvai csángó faluba sem sikerült visszalopni hivatalosan legalább a heti egy magyarórát -, hogy az iskolában délután taníthassanak. A bujkálás, a titkolózás árnyékát is elkerülendő, egy valós igénynek eleget téve.

Mit kért a szövetség?
 

"Alulírott Bilibók Jenő pusztinai lakos (Bákó megye) 77 helyi gyermek szüleinek, valamint az összes pusztinai lakos nevében, akik beíratták gyermekeiket a magyar nyelv (anyanyelvünk) tanítására, kérem a Bákó megyei tanfelügyelőséget, hogy e tantárgy oktatása érdekében hagyja jóvá egy terem használatát a pusztinai általános iskolában. A tantermeket délután kívánjuk használni, amikor üresek. Tudva azt, hogy e tantárgy oktatását az 1995/84-es számú tanügyi törvény első részének 121. cikkelye is garantálja, reménykedünk a pozitív válaszban. Megígérjük, hogy megfelelő módon használjuk ezeket a termeket, és felszereljük a szükséges pedagógiai eszközökkel.

Jelen kérést két példányban írtuk, amelyből egy az MCSMSZ-nél maradt.

Tisztelettel, Bilibók Jenő

Pusztina, 2001. február 9."


A megyei tanfelügyelőségnek címzett kérést Bartha András, az MCSMSZ elnöke is ellátta kézjegyével, és a szövetség pecsétjével hivatalosították az egyébként fejléces papírt, amelyen a szervezet összes elérhetősége megtalálható (iktatószám: CM-2001/312).

Kiszállt a brigád

A beadvány nyomán március elején valósággal megszállták Pusztinát a hivatalosságok. Két alkalommal, március elsején és hatodikán a tanfelügyelőségi brigád, természetesen a helyi iskola vezetőivel egyetemben, a két megyei lap - a Monitorul de Bacau és a Deoteptarea - újságíróinak kíséretében tájékozódtak a faluban. A második alkalommal a szervezet tagjai a román televízió magyar adását is meghívták. Az első látogatás vendégei Gheorghe Ardeleanu, Dumitru Cojocaru és Anghel Nastase tanfelügyelők, Maria Csaszar tanárnő, a perzsoji (a községközponti) koordináló iskola igazgatója, Neculai Heisu alpolgármester.

A találkozók hangulatát közel kétszáz kilométeres távolságból leginkább a megyei lapok címeiből, na meg a "szenvedő alanyok" beszámolóiból tudjuk rekonstruálni. A Deoteptarea március 2-án fejléc alatt hozza az öles címet: "A magyar problémát" importálták. A cseppet sem barátságos címlapfotón pedig Nyisztor Tinka, a helyi szövetség vezetője "harcias" arcképe látható, mellette a kiemelt mondatok: "A pusztinai iskolában a magyar nyelv tanítását nem a szülők, nem is a gyermekek, hanem a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének helyi elnöke kérte * Egyelőre törvényes keret nélkül, a magyar nyelvet "magánúton" délután két falusi házban tanítják * A gyermekek - és az iskola - szegénysége még vonzóbbá teszi a Magyarországról néhanapján érkező ajándékokat * Egész osztályok járnak a központi iskolába, hogy megtanuljanak románul". A lap egyébként Ankét rovatában foglalkozik az üggyel.

A Monitorul de Bacau szintén első oldalon kezdi tálalni a történéseket, a cím is, az alcím is beszédes: Magyar hídfő Pusztinában, illetve Egy Magyarországról hozott számítógép csodákat művel: gyermekek sokasága gyúródik, hogy megtanulja az informatika rejtélyeit és egyúttal a magyar nyelvet, a Moldvai Csángómagyarok Szervezetének otthonában.

Joguk van

A címek, a kiemelt gondolatok már jelzik, hogy a helyszíni történésekre alapozó tudósítások, ankétok milyen érvrendszerre épülnek. Talán leginkább az összemosás módszerének nevezhetnénk, amely arra jó, hogy megágyazzon a végkövetkeztetésnek: aki eladta a lelkét a (magyar) gonosznak holmi csillogó ajándékokért, csak az ül be magyarul tanulni. Ebbe az "érvrendszerbe" nyilván nem fér bele az a pofonegyszerű meglátás, hogy közben az elszigeteltségbe taszítottak lépnek egyet a mai kor kihívásai felé. És kinél lehetne az értelem nyitogatását könynyebben megtenni, mint épp a gyermekeknél, a jövő nemzedékét előkészítendő. Mindennek pedig biztos támasztékot nyújt a nemzeti identitást erősítő, megteremtő (?), de mindenképp szolgáló anyanyelv. Hiszen túl ama bizonyos nemzeti kötődésen (amely érthető történelmi okokból a csángómagyarok esetében soha nem tudott olyanná válni, mint mondjuk a székelyek esetében), a csángók ügye alapvetően emberi jogi kérdésként kezelhető. Egy, a történelmi viharok kereszttüzében álló népcsoportnak joga van hozzáférni ahhoz a tudáshoz, amitől mindeddig elzárták, joga van megismerni saját történelmét. Mint ahogy ahhoz is joga van, hogy románnak vallja magát, de nem azért, mert mások (a hatalom, az egyház, a környezet) erre kötelezi. A szabadgondolkodású, autonóm személyiséget ugyanis már aligha lehet félrevezetni...

Ne a föld alatt

Nem csoda hát, hogy az idézett látogatás után (amely, mint utólag kiderült, egy korábbi Európa tanácsi kivizsgálás következménye is volt) néhány nappal összehozott megbeszélés végül is botrányba fulladt. Március 6-án mintegy száz pusztinai szülő gyűlt össze az iskolában. Jelen voltak a kérés megfogalmazói is, Nyisztor Tinka és Veres Miklós, a szervezet helyi vezetői. Ekkor már csak Ardeleanu tanfelügyelőt küldték ki a központból, hogy levezényelje a találkozót, illetve ismertesse a vizsgálatok eredményét. Az általános dolgokról folyt a semmitmondás, amikor néhány szülő (meglehetősen kisebbségben, hiszen a szervezőknek volt gondjuk rá, hogy olyanok jöjjenek el, akik ellenzik, iletve nem is érzik szükségét a magyar nyelv tanításának), illetve Nyisztor Tinka kifakadt: miért beszélünk másról, amikor annak az egyszerű kérésnek a végére kellene már pontot tenni, hogy lesz-e osztály a fakultatív magyarórák számára. Hiszen a kéréssel épp azt szeretnék elérni, hogy ne inkognitóban, látszólag bujkálva, magánházaknál lehessen ezeket az órákat megtartani, hanem nyíltan, bárki által ellenőrizhetően épp a falu iskolájában. Mint ahogy a magyar misét sem az udvaron, hanem a pusztinai templomban, a húshagyati mulatságot sem az egyik kocsmában, hanem az abban az időben üresen kongó kultúrházban kellene megtartani.

Külső (gonosz) erők mesterkedése

Hadd ne soroljuk a megbolydult tömeg, illetve a hivatalosságok ellenérveit (a gyermekek túlterheltek, még a román nyelvet sem ismerik rendesen - sic! stb.). A hivatalosítás ugyanis egyben a legkézenfekvőbb és abban a közegben a leghatékonyabb érv alól húzná ki a szőnyeget. Nevezetesen, hogy az egész magyartanítás a külső (gonosz) erők mesterkedése, az elmagyarosítók titkos fegyvere, amivel a jó úton járó, jámbor csángókat megtévesztik (lásd: ajándékok, játékok a számítógépeken), s ettől az (ördögi) bűvölettől csakis az éberség, pontosabban a román éberség mentheti meg a szerencsétleneket. Lám - olvashattuk az egyik bákói lapban a tudósítás csattanóját -, a kéréseket is ugyanaz a kéz írta (minden bizonnyal a Bilibók Jenő munkája), a szülők és a gyermekek többsége nem is akarja azokat a bizonyos órákat, csak a számítógépes játékokért mennek.

Megfélemlítés

Ilyen megközelítésben aligha lehet bárkinek meglepő a Dumitru Martinao Római Katolikus Egyesület minapi fellépése, annak módja és tartalma. Legfennebb azon lepődhetünk meg, hogy ilyen formában mindeddig nem nyilvánult meg az elvakultság, nem alkalmazták a megfélemlítés eme jól bevált módszerét. A hivatalosságok, az önkormányzat, az egyház bevonása, a nagy szólamok pufogtatása már önmagában lehengerlő, így azt hivatott erősíteni, hogy akik ennek ellentmondanak, azok valójában a nép, az emberek, az Isten ellen cselekszenek. Ráadásul titokban, idegen erők zsoldjában.

A módszerek, amelyekkel ama nagy bákói tömeget összetrombitálták, hogy kinyilvánítsák ellenvetésüket magyarságuk ellen, korántsem újak. Pusztinából például autóbusszal szállították Bákóba az embereket, akik valójában nem is tudták, hova mennek. Casapu Margit például a magyar szövetség tagja, neki azt mondták, hogy valamilyen ifjúsági megmozdulásra, műsorra lehet (kell!) menni. Ingyen van a busz, miért ne mennének. A megyebíróknak a pap kiadta, hogy mindenki hozzon legalább öt embert. (Talán felesleges a hasonló régebbi, de jelenkori példákat felemlegetni.)

Hogy mindez fényévekre van az európai értelemben vett toleranciától, az egyén és a közösségek azon jogától, hogy saját maguk válasszák meg, illetve gyakorolják nemzeti identitásukat, nos, mindez abban a közegben aligha szembetűnő. Nyugodtan mondhatjuk: az ilyen vezetők tulajdonképpen ellenérdekeltek abban, hogy csángó földön gyökeret verjen az európai szabad gondolkodás.

Az éledező, lassan gyarapodó csángómagyar értelmiség előtt - akik Pusztinában is igyekeznek polgárjogot nyerni az európai gondolatoknak - nagyon nehéz út áll. A szellemi-lelki önépítkezés közepette közösségük, annak értékeire épülő identitáskeresésében kell segítőkezet nyújtaniuk. Azt is mondhatjuk: apostoli munka ez.

Ráadásul egy olyan időszakban, amikor körülöttük egy egész ország az összeomlás elkerülésén fáradozik...

Felismerés

Pusztinában a gyermekek továbbra is Bilibók Jenő és Barnat Simona házában kapnak betekintést az informatika rejtélyeibe, s egyúttal anyanyelvük pallérozásában is előbbre jutnak. Ma még leginkább az előnyök miatt járnak el (teljesen természetes a gonoszként beállított érv, hogy csak a játékokért, a majdani érvényesülésért mennek oda), holnap talán rádöbbennek a szabad gondolkodás fontosságára. Na meg arra a képtelenségre, amit úgy adnak el nekik, hogy Romániában élünk, tehát kötelező módon románok vagyunk. Saját identitásuk megvallása, annak természetes integrálása egy tágabb nemzeti identitásba csakis általuk valósulhat meg - teljesül ki bizonyára a felismerés. S azt, hogy mindaz, amit elődeik teremtettek, érték, amelyre újabb, maradandó értékek építhetők. De csakis erre a biztos alapra építhető jövő, korántsem a diktált identitás silány romjaira. Az az út csakis a diktatúrához vezet...

Ferencz Csaba

Vissza a kezdőlapra