Még nem töltöttem be a tizenhetet, amikor leérettségiztem. Nem adtam be azonnal a felvételi kérelmet, mert huszonkét és fél évesen, csak pápai engedéllyel szentelhettek volna fel. Legújabban huszonöt év a korhatár. Érettségi előtt elsőként pedagógiára jelentkeztem, és másodiknak írtam be a teológiát. Az Úr akarta, hogy ne pedagógus legyek, mert egy napon hívtak mindkét helyre felvételire. Választani kellett. A szemináriumba mentem, de mivel határidő után jelentkeztem, azt mondták, egy évet kell várnom. Így egy évig dolgoztam.
Az édesanyám a lelke mélyén talán örült, de nem mutatta, az édesapám csak annyit mondott: ide figyelj, soha nem szóltam bele, hogyan intézitek a sorsotok – mi négyen voltunk testvérek –, de ha egyszer elmész, rám szégyent ne hozz! Elgondolkoztam rajta, hogy tiltani nem tiltják, de valamit kérnek tőlem.
Nehéz volt bejutni, és ha nincs egy segítő atya, nem is sikerül. 173-an jelentkeztünk és 24-et vettek fel, köztük két magyart.
Az elhivatottságom mindig megvolt, de jöttek a külső nehézségek. A kilencvenhét kispapból csak öten voltunk magyarok, minden évfolyamban egy.
Az első szemeszter nehéz volt, mert tulajdonképpen két idegen nyelvet kellett tanulni, a szlovákot és a latint. Latint nem tanultunk a gimnáziumban, a szemináriumban pedig több tantárgyat latinul adtak elő. Az is nagy segítséget jelentett, hogy az egyik szlovák évfolyamtársam magyarul akart tanulni, s ha sétára mentünk, leírtunk tizenöt szót, ő nekem szlovákul, én neki magyarul, s amikor mentünk vissza a szemináriumba, kikérdeztük egymást. Akkoriban úgy volt, hogy ha valaki önként távozott, meg voltunk mentve, akkor abban az évben nem volt kidobás, de ha senki nem lépett, számíthattunk rá, hogy egyet vagy kettőt kidobnak.
Függetlenül attól. Csak egy példát említek: valaki kapott öt darab Bibliát Magyarországról és azt szétosztotta öt magyar kispapnak. Valaki besúgta, felvitte a minisztériumba a Bibliát – szerdán, és szombaton az illetőt kidobták.
Megtörtént. Méghozzá hirtelen dobták ki őket. Szombaton tizenegykor befejeződtek az előadások, azonnal ebédelni mentünk, fél egykor mindenkinek el kellett hagynia a szemináriumot. Mire visszajöttünk a kimenőről, egyik társunkat már nem találtuk ott, csak egy levelet hagyott a fiókomban, hogy Péter, csomagoljatok mindent össze és küldjétek utánam. A legjobb barátom volt.
A Dubcek-éra alatt került vissza a szemináriumba. Kilenc évvel később szentelték pappá.
Igen. Őt is kidobták.
Nem tudjuk. Akkor még egy társunkat kidobták, mert nem tudott aludni éjjel, és lement a kápolnába imádkozni. A világi titkár pedig – aki bent lakott a szemináriumban, meglátta. Akkor nagyon elkeseredtünk, már-már elhatároztuk, hogy otthagyjuk az egészet. A dékán vigasztalt, hogy gyerekek, ne csináljatok ilyesmit, mert akkor igazán nem tudjuk, mi lesz a szemináriummal. Ha valamit mondani akartok, ne mondjátok ki hangosan, s ha hangosan akarjátok kimondani, menjetek a kápolnába és mondjátok ki az Úr előtt. Ő nem fog beárulni. Ilyen időket éltünk. Az ember megedződött. Uram, hívtál, akkor valami terved van velem. Talán ez is hozzájárult, hogy az ember még jobban vigyázott, még többet imádkozott, mert az imádságnak hatalmas az ereje. Azt, amit az emberek vigasztalásaképpen elmondanak, attól egy darabig megy, de elfelejti az ember, de amit imádságban kér az úrtól, az marad.
Igen. Pedig halálosan beteg is voltam. Hallottam, amikor az orvos kint azt mondta a szüleimnek: legyenek elkészülve a legrosszabbra. Akkor is az ima segített. Árpádházi Szent Margithoz imádkoztam. Olvastam az életrajzát, hogy mennyit segített. mondom, akkor kipróbállak! Kilencedet tartottam hozzá, a kilenced utolsó napján nagyon rosszul lettem, kivert a veríték. De ő megmentett. Január tizennyolcadikán van az ünnepe, olyankor azóta is fohászkodom hozzá, mondom, hogy Margit, ugye megbocsátasz, amiért ilyen pimaszul kértelek...
Az emberek őszinték. Ha valami nem tetszik nekik, azt megmondják. A közvetlen kapcsolat nagyon fontos. Amikor felülök a biciklire és kimegyek a faluba, akkor tudom meg a legtöbbet – ellenem is, mellettem is. Habár ellenem nemigen... mondom is nekik, hogy ne dicsérjetek, mert az ember ellustul és a pokolba jut.
Inkább az Úrtól kapott kegyelem sikerének.
Minden héten egyszer-kétszer, vagy a nővéremék jönnek. Olyankor megfőznek, kitakarítanak.
... újból így kezdeném. Ezt az egyet nem bántam meg.
Nem tudom, mit hagynék ki, de valamit biztosan kihagynék. Több mindent biztosan másképp csinálnék. Egyrészt talán az ember nem lenne olyan vakon engedelmes – a feljebbvalóimra gondolok. Pedig hát szerettek. A híveimmel is sokkal többet lennék. De hogy az ember erre rájöjjön, ahhoz néhány évtized kellett. A Komáromi járásban én vagyok a legidősebb – a hatvankét évemmel. Kevesen vagyunk. A plébániák üresen állnak.
Érdeklődés lenne, de a szemináriumban nagyon megszűrik a gyerekeket, félnek, inkább Magyarországra mennek tanulni, és kevesen jönnek vissza. A fiatalok sok mindent másképp látnak. Van, amit jól csinálnak, van, amit nem. A fizetéssel például soha nem elégedettek. Húsz évi szolgálattal a fizetésem nem érte el az ezer koronát. Más világ volt, de élni akkor is kellett. Soha eszembe nem jutott lázadozni, mert ilyen keveset kapok. Harmincöt évig tanítottam hittant. Talán a jó Isten akarta, hogy addig, amíg nem fizették. Hálával gondolok vissza. Ezt szeretetből végeztem, mert szerettem a gyerekeket és ők is engem. Mindig mondogatom a fiataloknak, hogy a hittantanítás hozzátartozik a hivatásunkhoz. Én 595 koronával kezdtem, ebből 400-at kifizettem kosztra, maradt 195 koronám. Reggelente öt meg hét kilométert bicikliztem, hogy misézzek. Eszembe nem jutott, hogy ezt 595 koronáért teszem. Olyan jó volt? Néha megálltam az útmenti keresztnél, hogy Uram, te hogyan csinálnád?
Amíg édesanyám élt, ő főzött. Most, ha valamire gusztusom támad, elkészítem. Például a paradicsomos káposztát. Édesanyám olyan jól csinálta a rántott sajtot! Nekem nem sikerült, nem tapadt rá a prézli. Ez még Ipolyságon volt. Megkérdeztem a szomszédban Marika nénit, hogy csináltam rosszul. Hát kimaradt a liszt. Másodszorra már sikerült. A múltkor kocsonyát főztem magamnak. Megfőztük volna otthon, mondta a nővérem. De ezt én főztem! Mindent meg lehet tanulni. Egy kicsit csodabogarak vagyunk, mert egyedül élünk... Oktatáson a fiatalok néha megkérdezik, hogy plébános úr, mi a véleménye a papi nőtlenségről? Azt szoktam mondani: ha én lennék a pápa, úgy lenne, mint a görög katolikusoknál. Aki akar, nősüljön meg. Mert azért nem olyan könynyű... De hát a házasság se könynyű! Ezt akkor látjuk, amikor házaspárok fordulnak hozzánk a problémáikkal. Volt rá példa, hogy valaki azt mondta nekem: térden állva adjak hálát az Istennek, hogy nincs feleségem.
KOPASZ–KIEDROWSKA
CSILLA
Új Szó
Új Szó
Vissza
a kezdőlapra