Toleranciát!

Egyetlen rokonom és barátom sem halt vagy sérült meg a terrortámadás során; mégis, valami megfoghatatlan bánat lett rajtam úrrá az események után. Olyan bánat, amilyet még azelőtt nem ismertem. Nem hasonlíthattam egyetlen korábbi bánatomhoz sem. Nem ilyen volt, amikor elhagyott a szerelmem, nem ilyen volt, amikor  meghalt az apám. Bánat volt ez is, csak másféle. Félelemmel vegyített, igen, talán itt az újszerűség benne a számomra. Akkor félek, amikor az eseményeket nem tudom az ellenőrzésem alatt tartani, amikor nem vagyok a magam ura.

Szóval, a szívemben-lelkemben azzal a nagy, lassan ocsúdó fájdalommal elindultam a gyerekeimmel ezen a gyönyörű szombati napon, hogy megünnepeljük a kisebbik születésnapját. Megdöbbenésemre, az  ajándékboltot, ahová betértünk, elárasztotta a World Trade Center emléktárgyak tömege. Kártyák, képeslapok, zászlók és matricák… Hát, ez Amerika. Az üzlet, az élet nem állhat meg, és cinkosan néztem az indiai tulajdonosra. Valami feloldódást éreztem, mintha a bánat egy kicsit csökkent volna. Sokat gondolkoztam ezen a jelenségen -- hisz a nap további részében láttam még trikóárusokat és mindenféle zászlóval feldíszített házakat és feliratokat -, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezt Amerikában, de csak itt, el tudom fogadni. Bárhol  máshol ízléstelennek tartanám, viszont ez egy ilyen ország, ilyennek kell szeretni, vagy tessék, el lehet innen menni. A túlélését így oldja meg, a gyászát így oldja meg. A bolt, az árusítás: a business szent dolog. Kész, nem kell erről tovább beszélni, itt így élnek, így gondolkodnak az emberek. Ezzel csak egy dolgot lehet csinálni: tisztelettel elfogadni. Mint ahogy elvárjuk másoktól Magyarországon is, hogy  elfogadják  a mi dolgainkat: hétvégén zárva vannak a boltok, útlevelet kérnek a bankok a valutabeváltáshoz, kést-villát adnak a pizzához és vigyázzba állunk a Himnuszunk alatt.

Olvasom a magyarországi lapokban, hogy Csurka nem feltétlenül illően fejezte ki részvétét az Egyesült Államok felé a tragédia kapcsán.

Nos, nagyon érdekes jelenségről van szó. Minden nép máshogy gyászol. Mint ahogy minden mást is másképp csinál. Van, aki bebalzsamozva kirakatba rakja a történelmileg éppen aktuális halottját, van, aki jelképes koporsókat temet. Van, aki halottas teremben az agyonra kozmetikázott testet mintegy kirakja amolyan félig nyithatós koporsóban. Akárhogy is legyen, a gyász magánügy. Kritizálni vagy elítélni ízléstelen és kegyeletsértő.

Miért olyan türelmetlen a világ Amerikával szemben?  Szinte mindenhonnan csak a szitok zúdul rá, legyen az oktatásügyről szó, legyen a homoszexualitásról szó, legyen a vízumkényszerről szó… Mégis miért árasztják el illegális tömegek a világ minden tájáról a jobb megélhetés reményében?  Most lesz időnk válaszolgatni a kérdésekre. Végre kiderül, hogy Amerika nemcsak MacDonald’s és Soros. Sérülékeny és a világ szerves része; ezért kellene helyesen megérteni végre.

Niemetz Ágnes
NEW YORK

Vissza a kezdőlapra