Leszállt
a földre a legszebb éjjel,
Sugárzó
fény özönlött széjjel.
Eljött
közénk az ég Királya,
Kicsike
karját feléd kitárja,
Szivedet
égő szivére várja.
Eljött az ég
és föld Királya... Kire a népek már oly régen epedve vártak. Ma lett valósággá,
ami után sírt az emberek lelke évezredeken át. Harmatozzatok égi magasok!
Ma teljesült az álom, meghasadt az Ég és a második Személy most a földre
lép, mézet ont az ég.
Oh, hát
akkor az egész föld, minden teremtmény, az összes ember és állat várja,
hogy hódolhasson Felsége előtt! Minden lélek boldog, ha hozzá tér be az
Ur, a Dicsőséges! Ha köszöntheti a próféták által megjövendölt Megváltót.
Vállán vagyon a fejedelemség, és hívatik az Ő neve csodálatosnak, erősnek,
a jövendők atyjának, Istennek. Az Isten dél felől jön, dicsősége elborítja
az egeket és dicséretével teljes a föld. Az Ő fényessége a világosság.
De mit
látunk Betlehemben? Nincs pompa, nincs diadalmenet... Éjfél van, mélységes
csend. Ember, állat egyaránt nyugszik a földön. Semmi sem árulja el az
éppen most végbement nagy eseményt: hogy eljött közénk az ég Királya! Mert
bevonulását nem így vártuk. Ez itt páratlan, isteni bölcsesség tervezete
szerint folyt le. Nem ijesztő, nem félemlít meg senkit, dicsőség nem övezi
az örök atya megtestesült Fiát. Nem hódolatot akar, hanem bizalmat, nem
rettegést, hanem szeretetet. Nem földreborulást vár, hanem szívére simulást:
kicsike karját felénk kitárja, szívünket égő szívére várja. Boruljunk hát
oda és halgassuk, miről dobog, mit is mond nekünk e Kisded. Mert e Gyermek
már születésének első percétől fogva oktatni, példát adni akar.
1. Fenséges
Ur, mégsem keresi a maga dicsőségét.
2. Szegénységben
is gazdag.
3. Elhagyatott
barlangjában is fenséges.
4. Az éj
sötétségét mosolyával oszlatja széjjel...
-
Hatalma, dicsősége
végtelen. De most elrejti. Nem a Magam dicsőségét keresem, hirdeti. Csupán
egynek dicsőségét óhajtja, az Atyáét a magasban. Kinek az angyali kar is
zengi a Glóriát. Ez a jel: Kisdedet találunk, pólyákba takarva, jászolba
fektetve. Ez a jel. Névtelen, ismeretlen Gyermek. Hogyan is gondolnánk,
hogy így dicsőséget akar?
-
Üresen, szegényen
jött -- látszólag. Szalma, jászol, istálló... Végső szegénységet hirdet.
Igazán földhöztapadt szegénység, nyomor ül a barlangban. Nincs itt ház,
hanem üreg; ajtó sincs; a barlangban nincs tűzhely, nincsenek bútorok,
szerszámok... Igazán kevés gondot fordítottak a Király fogadtatására! Ember
nem épített, nem készített elő semmit, talán még a kőjászol is vízmosás
eredménye... Az állatvilág is fukar volt a Kisdeddel szemben: a teve nem
adott puha szőrt, sem a bárány meleg gyapjút; csak az ökör és a szamár
áll a jászolnál, az meg nem adhat semmit, csak lehel... Mintha csak külön
így lenne kitervezve, kieszelve... Igen. Így illett ez a mindenség Királyához.
Nem kell Neki semmi a földből, a szellem gazdagságát az anyag fölé helyezi.
Az megtartja, erről lemond. Édesanyjának érintetlen szüzességén kívül nem
foglal le semmit. Így független, ez illik Hozzá! Lehetne-e méltóbb helyet
találni számára? Melyik palota, milyen terem, díszes bölcső, puha pólya
volna méltóbb és megfelelőbb? És kitől fogadhatná el mindezt? Ha rájuk
szorulna, úgy érezzük, szenvedne páratlan nagysága, függetlensége, gazdagsága...
-
Barlangban,
elhagyatott helyen születik meg az Üdvözítő. Ezt a magányt Ő választotta.
Odavezette Édesanyját, amerre ember éjjel nem járt. Ő készítette elő...
Hiszen sok kapu, sok ajtó megnyílt már a szegények előtt. Hát miért ezt
a kedves, szelíd Asszonyt utasították el? Miért éppen vele szemben voltak
olyan kegyetlenek, szívtelenek? Nem különös végzet, hanem Isten akarata,
mondja hitünk szava. A szellemi nagysághoz, fenséghez illett az előkelő
magányos fogadtatás, melyben egyetlen teremtmény, a szent Szűz részesítette.
Más nem volt méltó Hozzá. Csak neki van ott helye, Ő pedig ott van. Senki
sem mondhat imát, csak a szeplőtelen ajk, az meg mond is; semmiféle szem
nem nézhet Rá, csak Édesanyjának tisztaságos szeme, és az csüng is Rajta
szüntelen.
Így illik a Megváltóhoz, nem pedig zajos, lármás tömeg, harsonázó papság,
tülekedő erőszak. Nem vegyülhet a tömegbe, nem veszhet el benne.
-
A jászol sötétben
áll, hideg, téli éj veszi körül... A bűn éje, a lelkihalál dermesztő hidege,
sötétsége övezi a Gyermek jászolbölcsőjét. Nincs szeretet számára az emberi
szívekben. De Ő éppen azért jött, hogy felolvassza e rettenetes tél erejét
gyermeki szíve melegségével, mosolyával. Azért állt bele keményen e télbe,
hogy kimutassa, nem kell Neki lágy, puha természet, hanem a rideg, hideg
szigort is mosolyogva bírja el, hogy kimutassa lelkének erejét és szabadságát.
Vedd keresztedet és kövess engem -- szól mindannyiunkhoz --, az önmegtagadás
a lélek uralma a test fölött. Hozzá, a törhetetlen Győzőhöz úgy illett,
hogy rideg nélkülözés övezze. És kedves mosolyával magyarázza a karácsonyi
örömhírt: békesség az embereknek, kik követnek a szenvedés és küzdelem
terén is mosolyogva, kik hinni, remélni, de főként szeretni tudnak, kik
még szenvedve is tudják énekelni lelkesen, mosolyogva: dicsőség az Istennek!
A betlehemi
barlangból ilyen tanítást ad e Gyermek. Belőle ilyen élet fakad. És aki
igazán hisz Benne és szeretettel közeledik Feléje, annak lelkét diadalmas,
szent öröm tölti ki. Mert meglátja szegénységében is végtelen gazdagságát,
elhagyatottságában fenségét, és minden sötétséget elűző fényességét. És
boldog, diadalmas örömmel zengi az angyali karral: dicsőség, dicsőség az
Istennek, és béke a földön az embereknek.
Főtisztelendő
Quardian Atyának, és az egész kedves Családnak kegyelemteljes, boldog Ünnepeket
kívánok a Clericát nevében.
Megjegyzés:
Kamarás,
eredeti nevén Velhaber Mihály újvidéki ferences barátot a II. világháború
végén a partizánok gyűjtőtáborba hurcolták. Az atya könyveit, a Jugoszláv
Népfelszabdító Hadseregnek a városba való bevonulása előtt az egyik közelben
lakó hívőnél helyezte el. A gyűjtőtáborból való szabadulása után külföldre
távozott. Özv. Siposs Jánosné, a közleben lakó hívő, aki a megőrzést vállalta,
1993. januárjában bekövetkezett haláláig hűségesen őrizgette a rábízott
könyveket, melyek az ő örököseitől kerültek hozzánk. A fent közölt írást
ezek egyikében találtuk, és csak feltételezhetjük, hogy szerzője Mihály
atya volt.
Közzéteszi:
Szabó Palócz Attila
Kattints
ide, ha érdekel a Képes Ifjúság
Vissza
a kezdőlapra