A találkozás és emlékezés négy napja
Október 21-e és 24-e között rendezték meg Budapesten immár kilencedik alkalommal a magyarországi Rákóczi Szövetség és a Műegyetem 1956 Alapítvány emlékezését, a Gloria Victis elnevezésű, kárpát-medencei magyar ifjúsági találkozót. A résztvevők – közép- és főiskolások, illetve egyetemisták – Magyarországról és a határon túlról érkeztek. Vajdaságból többnyire a különféle ifjúsági szervezetek tagjai képviseltették magukat, alábbi sorok írója a Képes Ifjúság “színeiben” volt jelen.
Vasárnap, október 21-én érkeztünk meg Budapestre, mi, vajdaságiak, mintegy kilencvenen. Szálláshelyünk a Hotel Griff Junior volt (ezzel, azt hiszem, mindenki nagyon meg lehetett elégedve), rövid pihenő után a Műegyetem menzáján kaptunk vacsorát, “desszertként” este kilenctől pedig Beatrice koncert volt a Wigwam Clubban. Nagy Feró kitörő lelkesedéssel köszöntötte a határon túlról érkező magyarokat, de lelkesedése akkor hágott tetőfokára, amikor fiát, Nagy Hunor Attilát (ősi magyar nevek halmozása) konferálta fel, aki 2 (olvasd: kettő) szám erejéig verte a dobokat, aztán szégyenlősen meghajolt és eltűnt a színről, ahol viszont maradt a papa és valóságos sztárnak kiáltotta ki fiacskáját.
A másnap, a hétfő délelőtt a sporté volt. Ekkor rendezték meg a Rákóczi Kupát, a kispályás labdarúgó tornát. Akinek ez nem tetszett, mehetett Sacra Corona-nézőbe, merthogy azt is levetítették a kedvünkért. Jómagam nem éltem ezzel a lehetőséggel, inkább néhányadmagammal lelkes szurkolótáborrá formálódtunk és fennhangon szurkoltunk csapatunknak (jók voltatok, fiúk!, akkor is, ha a buzdítás sem sokat segített...), aztán meg csaptunk egy kis városnézést. A délután fő programja az 56-os megemlékezések hivatalos programjába is bekerült fáklyás felvonulás volt a Bem téren, ahol egymást követték az ünnepi köszöntők, a koszorúzások, hogy azután az estét a Száz-Weiner kamaraszimfónikusok komolyzenei hangversenye zárja.
Kedden ott lehettünk a Széna téri ünnepi megemlékezésen, a monumentális 56-os emlékmű leleplezésén, délután pedig kerekasztal-beszélgetésre invitáltak bennünket, ahol a státustörvénnyel kapcsolatban hangzottak el információk és figyelemre méltó kérdések, köztük olyanok is, amelyeket kitörő taps fogadott. Az este azután ismét a szórakozásé volt, a fő program az a szabadtéri koncert volt, amelyen láttuk-hallottuk Hobót, de nem ám csak a helyszínen, hanem a hangosításnak és a kivetítőnek köszönhetően akár a Lánchídról is. Szóval az élménytől nem lehetett egykönnyen megszabadulni. A hideg idő ellenére a Rakparton nagy tömeg gyűlt össze. A koncertet egy “fergeteges afterparty” követte a Közgáz pincéjében.
Mindent összevetve, jó volt ez a néhány nap, kellett ez az együttlét. Ha (az idő rövidsége miatt) nem is barátságok, de ismeretségek szövődtek, talán megérintett bennünket valamiféle összetartozás érzése is, s jómagam, habár némi fenntartásokkal vágtam neki az egésznek, nem bántam meg, s akármikor mennék újra. (Ha... ha...)
Vissza
a kezdőlapra