Horváth János a kisfogházról

ELNÖK: Szintén napirend utáni felszólalásra jelentkezett Horváth János képviselő úr, a Fidesz képviselője: "Kazánrobbanás a kisfogházban" címmel. A képviselő urat illeti a szó.

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): (Nem működik a mikrofon.) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A tegnapi napon, 2001. november 4-én az igazságügy-miniszter asszony meghívására részt vehettem a kommunista hatalom kivégzett áldozatainak állított kisfogházi emlékhely megnyitásán. Minthogy raboskodásom idejéből ismerem az épületet (Hordozható mikrofont helyeznek a képviselő elé.), nekem is eszembe jutott néhány élmény. Itt most megelevenítek egyet.

Robbanás rázta meg 1950 januárjának egyik reggelén a budapesti börtön kisfogházának épületét, ahol a kommunista diktatúra politikai foglyait tartották szigorított őrzéssel. Hogyan képzelhető el ilyen esemény az Államvédelmi Hatóság által felügyelt helyen? A józan ész azt diktálta, hogy nem sokkal élhetik túl a tettesek vagy a kiszemelt gyanúsítottak az ÁVH által fabrikált koncepciós nyomozást és annak következményét, az agyonverést vagy az akasztást.

Azon a reggelen a szokás szerinti hat órakor nem nyitották a zárkákat, hanem csak hét óra körül, amiből tudtuk, hogy kivégzés, akasztás volt, tehát később kiabálták végig a folyósokat a házimunkások, hogy "kiblit, kupát kitenni!". Ekkor mehettünk le a pincébe mi, a három fűtő begyújtani a kazánokat. Bizonyos megelégedéssel gondoltunk arra, hogy az épület emeletein lévő zárkákban rabtársaink - közülük többen fagyoskodó öregek - hogyan kezdik melegíteni kezeiket a melegedő vizet szállító acélcsöveket tapintva. Ugyanis a fűtés úgy működött, hogy a kazánból az épületen át cirkuláló csöveken felment a meleg víz, majd visszatért a kazánba, hogy újból felmelegedjen, hogy ismét cirkuláljon felfelé az épületben.

Már a második kazánban egyengettem a szenet a parázson, amikor mélyen tompa, de hangos morajlás hallatszott az első kazán felől: annak vasajtaja kiszakadt a keretéből és nekirepült a szemben lévő falnak. Szerencsére nem ott álltam, sem én, sem két rabtársam, Bodonyi György és Rosta Zoltán. Fél perc sem telt el, amikor a lépcsőn lefelé rohanva megérkezett az osztályvezető fegyőr. A hírhedt Mihalicska alhadnagy, akit már jól ismertünk korábban durvaságairól, most sápadt volt. Nyilván megrettent, az is megfordult a fejében, hogy az elkerülhetetlen és perceken belül kezdődő ÁVH-nyomozás őt is hibáztathatja, például mit lehet tudni, a fegyőrök megfélemlítése érdekében feláldozhat még egy kebelbelit is az ÁVH.

"Mi van?" - kérdezte az osztályvezető. Még mielőtt felemelte volna hangját, szinte szempillantás alatt válaszoltam neki; isteni csuda ugyebár, hogy milyen borotvaéles lesz és milyen villámgyorsan jár az ember esze, amikor élet-halál peremén jár. Késedelem nélkül válaszoltam: "Alhadnagy úr, a siralomházba tegnap este átvitt rabtársunk korábbi zárkájában nyitva maradt az ablak éjszakára, ott átfagyott a csőben lévő víz, ami most jégdugó. A meleg víz nem tudott továbbfolyni, itt a kazánban felforrósodott a víz annyira, hogy gőzzé vált, és a cső a tűzben robbant." Közben egy fegyőr rohamosztag már vitt is bennünket és elkülönített. Másnap azonban tovább folytathattam a fűtői tevékenységet a még épen lévő kazán mellett.

Az én hipotetikus magyarázatom bevált, én pedig nemcsak megúsztam, hanem még haszonélvezője is lettem a kalandnak: amennyiben Mihalicska alhadnagy úr úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a római katolikus papok miseborát a pincében rejtegetem; hogy a séták alkalmával a partnereket válogatom - de hát ez is elmúlt, mint ahogy a börtönéletben ez az egy állandó: a változás. Engem továbbszállítottak, folytatni az ítéletet, amit koncepciós perben 1947-ben kiszabtak, amikor Rákosi Mátyásék szétverték a polgári többségű parlamentet; majd Szegeden szabadultam, amikor három és féléves ítéletemből négyet kitöltöttem.

Köszönöm, tisztelt Ház.

Vissza a kezdőlapra