Hiába violaszínűek a vasárnapok, nézett rám szomorúan, ha szennyes rongyokként hordjátok a szavakat. Hordjátok, igen, tárgyiasul minden metafora, jelző, hangkép, s mint valami viseletet, úgy hordjátok őket magatokon. Cifrálkodtok a hazugságok köntöseiben… Te is, fojtja belém az erőtlen tiltakozást egy kézmozdulat kíséretében, nem vagy itt különb, te sem. Igaz: magadnál különb te sem lehetsz… Hallgatunk kicsit, majd folytatja: én vétkem, mondod, én vétkem, de tűröd, hogy mások nevezzék meg vélt vétkeidet. Tűröd, mint mindenki, ha legyintéssel és félrefordulással csak, képzelvén, hogy az idő elsöpri majd mind a percemberkék gőgös fennhéjázását, mégis – méltatlan tűrés az. Emlékezz: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Fontos, hogy mivel, de lényeges a tanítás eleje is: hogy – cselekedj. Ha megüték a bal orcádat, fordítsd oda a jobbot is. Ott kell lenned, arcukba kell nézned, a tekintetük közepébe – hogy állják-e, ütnek-e. Érted, néz rám piciny csönddel; bort kortyolunk, könnyű, violaszín rozét…
Sokan félremagyaráznak, veszi fel ismét a szót, amikor a szeretetről szavalnak. A szeretet nem szerénytelen, de nem is szerény. Meg kell teremtened a lehetőségét; hiába szeretsz embert, sorsot, hazát akkor, ha példát nem állítasz. Magad mellé és magad elé engedvén a gőg katonáit, magad csatáját nyered csak. Aki nem énvelem terel össze, az szétzülleszt, fúrja most szemembe tekintetét, emlékezz: Jánosig a törvény és a próféták, azóta az Isten országa hirdettetik, és mindenki erőszakkal nyomul abba.
Csak összezavarsz, mondom riadtan, de elakad a szó. Ülünk a csöndes presszóban, nézem a Városliget százados fáinak hófedte ágait, a tó vizének szelíd fodrait, s arra gondolok: ma sem cselekedtem semmit. Sorsát sem tudom annak, aki itt panaszolta el jó évtizede már kisiklott életének csapdáit. Nem kerestem, nem üzentem a barátnak, aki nem csupán advent vasárnapján gyújt violaszínű gyertyát; azzal világít már évek óta, reszketve a lassan reá omló fedél alatt. Nem szálltam szembe a terjeszkedő indulattal; nem voltam rest üzletet kötni a lélek kufáraival; kongó tallérokért szolgálom a földi hiúság mohó bálványimádóit; ha meg nem is gyújtom, de nem oltom el a talmi csillogás kormot okádó fáklyáit; nem ámítok, de ámulgatok szorgosan, s nem számítok, de számolgatok… S még csak főhajtó gesztust sem gyakoroltam halott költőtársam emléke előtt; bennem a bánat épp elegendő, nyugtattam magam. Ha nem teszek semmit a szeretetért, már azzal is ellene cselekszem, motyognám, ha szólni tudnák – de szorítja torkom a szent szavak szennye. Amelyeket reájuk rakódni én magam engedtem, sőt, ennél többet is elkövettem…
Nem vagyok méltó rá, hogy hajlékomba térj, pillantok végül tekintetébe. Méltóvá erre nem érdem emel, legyint mosolyogva. Felkereslek, mert méltatlannak véled magad; de keresd fel nevemmel te is a méltatlanokat. Persze, karácsonyig még van néhány napunk. No, igyunk egy kortyot – a születésnapomra. Isten, Isten…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra