Törőcsik Mari felejthetetlen ünnepei
    Az álom és az ihlet légkörében él * Törőcsik Mari Bulgakov barátjától is tanult

    Könyvtárnyi irodalmat írtak már róla. Nehéz lenne objektív módon kiválasztani a legpontosabb megközelítést. Meg sem próbálom. Önkényesen kiragadom Pilinszky János szuggesztív mondatait, amelyeket még 1959-ben vetett papírra, Arbuzov darabjának címszerepe (Tánya) után. „…táplálja szerepét, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, mit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz, és kockázatos gesztusával. Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből. Mer szabadon érintkezni közönségével, s a kor legbensőbb sugallataival, innét tehetségének korszerűsége, hogy a modernek közt is a leginkább huszadik századi képesség az övé.
    Legnagyobb pillanataiban valósággal leég róla a szerep, levetkezi magát az alakítást is, hogy épp ezzel juttassa diadalra. Más közegben mozog, mint a többiek: az álom, az ihlet, a sugalmazottság légkörében.”

    - Azért ehhez a pályához óriási szerencse is kell – figyelmeztet Törőcsik Mari. - Mindig meghatározó volt, hogy kikkel dolgozom együtt. Nagyon sok mesterem volt… Ilyen szerencséje ritkán adatik meg az embernek; a nyugati világot is beleértve. Van, aki egész életében csupán egy-két rendezőegyéniséggel alkothat együtt. Nekem vizsgarendezéseket tartott Gellért Endre - meghatározta, hogy egy-egy szövegről hogyan gondolkodjam. Utána Major Tamás volt a mesterem, de mellette dolgozhattam Apáthy Imrével, Várkonyi Zoltánnal a Nemzetiben. Jött az újabb, sorsfordító élmény, a közös munka Grigorij Konszkijjal. Az említett Tányában. A moszkvai Művész-színház mestere; inkább színész, mint rendező. Fiatal éveiben Bulgakov barátja. Óriási egyéniség. Fantasztikus módon inspirált. Később a fiatal Iglódi István - nagyon élvezetes vele dolgozni. Ljubimov. Egy nagyszerű Koldusopera. A Száz év magány, Schwajdával. Jött Taub. Majd Zsámbéki Gábor adott újabb lökést. És - Vasziljev. Akivel jövő ősszel kezdem próbálni a Lear királyt. Mindőjük - nagy találkozás volt. Megtanítottak jól gondolkodni a mesterségről. Hagytak elég időt arra, hogy megtaláljam saját eszközeimet. Igen: nekem szerencsém volt. Van, aki sokkal kevesebb mesterrel találkozik, egész életében…

    - Ráadásul olyan ihletett egyéniségek vették körül, mint például Pilinszky János.

    - Most volt a születésnapja… Borzasztóan furcsa, hogy milyen régen nincs közöttünk. Néztem a televízióban a vele készült filmet, és nem szégyellem: sírni kezdtem, amikor megjelent az arca. Az idő begyógyít egy-két sebet, de a hiányt - képtelen. Az idő múlásával a hiány egyre nagyobb lesz; nehéz feldolgozni, hogy valaki, akit nagyon szeretünk, már nincs, nincs és nincs mellettünk. Nem válthatunk vele a nagyon fontos pillanatokban két-három szót. Amikor vidékre költöztünk, Velembe, János is bérelt ott egy szobát, ha jól emlékszem, az erdésznél. Minden nap együtt voltunk. Csodálatos estéket töltöttünk; a mai napig sajnálom, hogy nem kapcsoltam be a beszélgetéseink során egy magnetofont. Mert megmaradtak volna azok a gondolatok, ahogyan beszélt Bachról, Mozartról, Dosztojevszkijről. Élmény volt minden mondata. Boldog vagyok, hogy a közelében lehettem. Elbűvölt az, ahogyan az életről, a világról, az emberi gesztusokról beszélni tudott. Az ő társaságában tudtam a legtöbbet, elnézést a szóért, de felszabadultan - röhögni. Kiváló humora volt. Lányomnak keresztapja; nagyokat sétáltak Velemben, amikor Teréz hatéves volt. Úgy sajnálom, hogy ez nem tíz éves korában történt, mert akkor többet jegyzett volna meg. Így is őrzi a beszélgetések emlékét, de nem mindegy, hogy valamit hat, vagy tízévesen él át az ember…

    - Holnap este karácsony; idekívánkozik Pilinszky egyik gondolata: „A karácsonyi ünnep külsősége mit sem ér a tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül…”

    - Az olyan erős emberi szeretet nélkül, amelyről tudjuk: akkor is összeköt, ha valami miatt épp nem lehet együtt a család. Én egyébként nem szeretem azt, amikor előre meg van határozva, hogy most ünnepelni kell. Soha nem kedveltem például a szilvesztereket. De a karácsonyt az én édesapám és édesanyám olyanná tudta nekünk varázsolni, hogy azt egyszerűen nem tudom elfelejteni. Olyan igazán ünnepi és szeretetteljes pillanatokkal és estékkel ajándékoztak meg bennünket. Felejthetetlenek. Egyik bánatom az: nem tudom, hogy a gyerekeimnek át tudtam-e adni ugyanezt? Hogy bennük is ugyanígy éljenek a mi családi karácsonyaink. Talán-talán igen, de nem tudom. Csak remélem. És lehet: a lányom majd ugyanezt gondolja, amikor a gyerekeinek készíti a karácsonyokat, hogy nem tudja, van-e olyan szép. Nem a drága ajándékok a fontosak. Nekem a legkedvesebb emlék a negyvennégyes és a negyvenötös karácsony. Háború volt és szegénység, kézzel készített rongybabák és játékok; mégis gyönyörű volt..

    - Bizonyára az idei karácsony is nagyon szép lesz – hosszú, fárasztó hónapokat zárva le.

    - A lányomnál töltöm a karácsonyt. Ezért édesanyámmal egy nappal előbb együtt ebédelünk. Karácsonyi ebédnek hívom. Tavaly is, idén is a Gundel éttermet választottam, mert oda már fiatalasszonyként is járt anyám. A fiam már hatodik éve nem lehet velünk, Saigonban jár egyetemre. Csak nyaranként jár haza.

    - Visszatérve mondatom másik felére: nehéz, de örömteli félév áll ön mögött. Közös munka Zsámbéki Gáborral és Makk Károllyal. A színházi premier épp a születésnapjára esett.

    - Harmadszor léptem színpadra a Katona József Színházban, de most először végig próbálva egy darabot. Elsőként a Csirkefejbe ugrottam be, Gobbi Hilda halála után, majd Básti Julitól vettem át a Cseresnyéskert főszerepét. Ő gyermeke születése miatt „esett ki” az előadásból. Fiatal koromtól kezdve egy kicsit félek bemenni minden új közösségbe. Mert nem tudom, milyen légkör vár. Szorongok. Most túl sok volt mellettem a fiatal, a premieren mondtam is, hogy vagy három hétig úgy gondoltam: nem sikerül „felengednem”. De aztán minden csodálatos lett; nagyon nagy öröm volt nekem ez a munka. Én ugyanis képtelen vagyok egyedül játszani. Muszáj a színésztárs inspiráló erejét éreznem, és remélem, hogy én is képes vagyok ezt visszaadni. Az a legfontosabb, hogy a rendező el tudja velem hitetni: ezt még, muszáj megcsinálnom. A rendező számomra az a személy, aki egy műből egy másik művet hoz létre. Egy műalkotást. Amelyet kezdetben egyedül ő lát át, és abban mindenkit és mindent a helyére rak. Ha mindenki pontosan tisztában van saját feladatával, akkor a tehetsége új fényt kap. Nagyszerű partner volt ebben Zsámbéki Gábor, és különösen jó, hogy a lányok, akik körülöttem vannak, úgy éreztem, szeretnek. Képtelen vagyok társak nélkül játszani. Ha nem tudok belekapaszkodni a másik tekintetébe, ha nem érzem azt, hogy teljes idegrendszerével követ engem, akkor az ember – csak illusztrál. Technikailag meg lehet csinálni. Negyvenhat év után kell tudnom annyira a szakmát, hogy letechnikázzam – de az semmi. Az csak illusztráció.

    - És alig zajlottak le az első előadások, máris intenzív osztályra került…

    - Szerencsére csak játékból. Filmet forgatok Makk Károllyal, amelyben a szerepem szerint egy intenzív osztályon fekszem. Öröm együtt játszani Darvas Ivámnal, Garas Dezsővel, vagy a lányomat játszó Nagy-Kálózy Eszterrel. Ragályi Elemér az operatőr, ennek is örültem, mert nagyon ritkán dolgoztam vele. Jó az, amikor régi barátokkal játszhatom. Félszavakból is értjük egymást. Jól esik olyan emberek között lenni, akikkel félmondatokban idézzük fel a múltat és tudjuk, hogy a másik mire gondol, miért nevet fel.

    - Makk, Darvas és ön. Együtt az a csapat, amely az oly sok sikert hozó Szerelem című filmet alkotta. Életmű-díjaihoz is döntően hozzájárulva. Amelyből ötöt (Sorrento, Karlovy Vari, Cannes, Trencsény-Teplitze és persze Budapest) kapott.

    - Díjakat kapni jó nagyon jó, de nincs az a díj, ami védelmet nyújt, ha az ember megáll, és nem tud, vagy legalábbis nem akar továbblépni. Talán mondhatom, hogy nem érdemtelenül kaptam a díjaimat, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy például Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov - nem kapott Nobel-díjat.

    - Az érték, ami ön által teremtődött, méltán fejeződött ki a Nemzet Színésze címmel. Mégis akadtak, akik túlzásnak nevezték a díj létrehozását.

    - Azok az emberek, akik szeretnek bennünket, örültek. Örültek annak is, hogy az ember kicsit nyugodtabban élhet, viszonylag könnyebben; hogy nem kell agyonhajszolnia magát. Akik pedig ezzel nem értettek egyet, azoknak nincs mit mondanom. Jólesett az elismerés. Jól esett, hogy megkönnyítették az életemet. Hogy vannak, akik nem szeretnek? Nem hiszem, hogy van olyan ember, akit mindenki imád. Soha életemben nem pihentem meg a sikereim tetőpontján. Mentem, kutattam, próbálkoztam tovább. Részt vettem őrületes bukásokban is. Nem tettem mindig mindent a siker érdekében. Elég régóta élek, és mindig azt mondtam: van egy közönségréteg, aki engem az ölében tart, és óv.

    - Kicsit kötözködöm: most is sikerei tetőpontján pihen meg, januárban, Velemben. Hiszen nagyszerű évet zárt…

    - Nem – meg. Csak kipihenem magam. De ott is olyan nagy erővel élek, mint amikor dolgozom. Olvasok, zenét hallgatok, takarítok, főzök; nagyon intenzíven élek. Közben feljárok Pestre játszani. Januárban pedig folytatom Makk Károly filmjét.

    - Hadd zárjam beszélgetésünket – megköszönve azt – Pilinszky karácsonyi mondataival. „Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló. És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be” a szeretet…”

    - Igaz gondolat… Akár akarjuk, akár nem, a televízió ránk zúdítja a világ tragédiáit, az emberek fájdalmait. Fiatal korunkban könnyebben túllépünk ezeken, de az én koromban már nehéz. Békességet, nyugalmat kívánok az embereknek, s mindenkinek meleg otthont és szeretetet. Nem csak karácsony estéjén, hanem minden áldott napon.

Vissza a kezdőlapra