A XIX. században megszületett nyugdíjrendszer egy olyan feladatot lát el, az idősebbekről való gondoskodás feladatát, amelyet évezredeken át a családok végeztek el. Az akkori helyzetben gyors és szerencsés megoldást kínált a gondolat: a keresőképes korosztályok jövedelmének egy részét törvényes keretek között vegyük el, és adjuk a jövedelmet szerezni már nem tudó embertársainknak. A családi szolidaritást tehát nemzeti méretű, nemzedékek közti szolidaritás váltotta fel azokban az országokban (főleg Európában), ahol társadalombiztosítási rendszereket hoztak létre.

A fejlett világ más területein (főleg az Amerikai Egyesült Államokban) az egyén előtakarékosságának és öngondoskodásának szempontjai kerültek előtérbe.

A társadalombiztosítási rendszerek csak akkor nem jelentenek elviselhetetlen terhet, ha az új nemzedékek létszáma nem csökken. Viszont éppen a társadalombiztosítás fedte el azt az alapvető tényt, hogy életünk hanyatló szakaszáról utódaink gondoskodnak. Még az európai nyugdíjrendszerek résztvevői is saját befizetéseiket kérik számon a biztosító intézeten, függetlenül attól, hogy gyermekek nevelésével és munkába állításával hozzájárultak-e a rendszer működőképességéhez vagy sem.

Elméleti közgazdászok már évekkel ezelőtt fölvetették, hogy a rendszernek magának kellene tudatosítania a résztvevőkben ezeket az összefüggéseket. Ennek nagyon egyszerű módja van. Ha a kereső korosztály tagjaitól az állam által elvett jövedelem (adó, társadalombiztosítási járulék) egy részét a közös kassza helyett az illetők szülei kapnák meg, akkor megteremtődne a szülők anyagi érdekeltsége a gyermeknevelésben, sőt abban is, hogy gyermekeik minél tanultabbak, azaz minél nagyobb jövedelemszerző képességgel rendelkezők legyenek.

A Fidesz Magyar Polgári Párt elnöksége - melyben az MKDSZ-nek és a Fidelitásnak is képviselete van - a fentiek szellemében azt javasolta a kormánynak, hogy a nyugdíjrendszer átalakítása során a fenti szempontokat érvényesítse.

A magyar adórendszerben már most is van két olyan elem, amely alkalmas az ilyen pénzátutalásokra. Személyi jövedelemadónk 1-1 százalékát - amelyet mindenképpen be kell fizetnünk - egy általunk kiválasztott egyesülethez illetve egyházhoz irányíthatjuk. Ugyanez a rendszer alkalmas arra, hogy a támogatás közvetlenül az adózók szüleihez jusson. Fontos tudnunk, hogy nem a saját pénzünkről rendelkezünk, hanem az állami jövedelmek egy részét irányítjuk az általunk megjelöltekhez.

A most javasolt lépésnek számos előnye van:

• Az elgondolás megfelel a társadalmi igazságnak. Akik energiáikat és jövedelmüket nagyrészt gyermekeik felnevelésére fordították többel járultak hozzá a társadalombiztosítás működéséhez, mint azok, akik erre bármi okból nem vállalkoztak. Méltányos és igazságos, hogy ennek megfelelően többet is kapjanak.
• A családok közvetlenül megtapasztalják a társadalombiztosítási rendszer lényegét: a nemzedékek közti szolidaritást.
• Feltehetően tovább csökken a feketegazdaság. A családok érdekeltté válnak abban, hogy minél nagyobb legyen bevallott jövedelmük, hiszen annál több jut a szüleiknek is.

Ez a rendelkezés a kereszténydemokrata gondolkodás újabb bizonysága. A részletek természetesen még kidolgozandók. Bölcs rugalmasságra utal, és egyben a család hagyományos fogalmának megerősítése is, hogy a polgár nemcsak saját, hanem házastársa szülőjének is átutalhatja a támogatást. A mértékeket még kiolgozandók, Harrach Péter miniszter úr becslése szerint évi húsz-harmincmilliárd bevételkiesésről lehet szó. Növekvő gazdaságunk mellett reálisan vállalható. Nagyon örülünk, hogy a fokozatos adóteher csökkentés bizonyos esetekben  társadalmilag fontos célok megvalósítását segíti. Amint a gyermekes családok adókedvezménye sokkal többet jelent, mint az azonos összegű adó elengedése, úgy ez az elgondolás is sokkal hasznosabb, mintha a központi elvonás mértékét egyszerűen csökkentenénk.

Surján László

Amennyiben olvasóink a részletek kidolgozásával kapcsolatos javaslataikat eljuttatják szerkesztőségünkhöz, azokat készségesen továbbítjuk az illetékes kormányzati szervekhez.

Vissza a kezdőlapra