A csángók népszámlálás elôtt

A csángó kérdés minden népszámlálástól függetlenül is kérdés. Kérdés, hogy miért kérdés, kinek? Nyilván, aki evidenciákban – és a maga felé hajlított evidenciákban – gondolkodik, abból csupán az állítást, tényt, folyamatot lezáró pont beszél, nem a kétség. A csángó kérdés a nyolcvanas években valóban az volt, és akkor ráadásul tiltották a hivatalos állsáponttól eltérô befogalmazásokat. Nagy általánosságban most is kérdés, és még csak nem is tiltják, úgyhogy mondja ki-ki a magáét, attól még nem dôl össze az a Keleti Kárpátokon túli kis világ. No és miért kérdés? Mert a létezés tényén túl a hovatartozás, az eredet, következésképp az önazonossághoz való jog gyakorlása a tét. Ha a csángók magyarok, akkor meg kell adni nekik a természetes esélyt, hogy magyarként éljenek. Ha románok – akkor az esély változatlanul természetes, csak éppen románként. Csakhogy ez az egész módosult egy harmadik esélylehetôséggel: ha a csángók – csángók, akkor... Negyedik alternatíva nincs, most még legalábbis. Ez viszont, a legutóbbi, roppant érdekes epizódja lehet a román-magyar kapcsolattörténetnek, mert elsô látásra kizárja mind a magyar, mind pedig a román identitást (ha a történeti opciót nem is). Igaz, hogy maguk a csángók erôsítenek egyik vagy másik irányba, amikor például szövetségük csángómagyarnak mondja magát. Amint fordított elôjellel létezik a Dumitru Martinasról elnevezett egylet is, amely a román csángókat hívta be.

Nem kizárt, hogy a vegyes lakosságú vidékek, sôt, az Erdélyt Moldvával összekötô átjárók rég kialakult szokása szerint ezentúl még erôsebb lesz az úgynevezett magyar és az úgynevezett román csángók különvalósága. Ahogyan van Magyar-Békás és Román-Békás földrajzilag és az eleven szóhasználatban, ugyanúgy oszthatók az eddig e szempont szerint oszthatatlannak mondott csángók is. Annyit a magyar térfélen még elismert a szakirodalom, hogy vannak erdélyi és vannak moldvai csángók, de ezek mind a Domokos Pál Péter által sokszor idézett tizenhetedik századi Bandinus szerint is – magyarok! És ilyenkor jut eszembe egy vasúti találkozás, Iasi és Vaslui között robogott velünk a vonat, amikor egy falusi férfi, gondolom, kiérezte a magyar akcentust a társalgásban, megszólalt – háromszáz esztendôvel ezelôtti magyar nyelven! Azt mondta, csángó. Jó- jó, de magyar vagy pedig román? Minek mondják otthon, a faluban maguk? Erre nagy paraszti diplomáciával azt válaszolta: ha magyarok kérdezik, akkor magyar, ha románok, akkor román... Én mind a két nyelvet jól beszélem.

Kérdés, mindkét identitáshelyzetben, hogy ne mondjuk: mindkét bôrben biztonsággal megtalálja magát? Még azt is elképzelem, hogy igen. Egy svéd- magyar költô tán a nyolcvanas években bevallotta, hol svédül, hol meg magyarul ír. Csakhogy most a csángókról van szó, s a csángók nem svéd magyarok vagy magyar svédek... Az viszont Erdélyben és általában az egész romániai magyar irodalom régi és újabb kortörténetében teljesen elôzménytelen, ezért aztán szokatlan, hogy egy író magyarul is, románul is írjon. Ezzel pontosan a nyolcvanas években fölkapott híd-ember – a Hídverô – helyett egy, a senkiföldjére szorult, mert nem is román, nem is magyar költôrôl nem vett volna tudomást még a pillanat irodalmi köztudata sem; ezt így kettôs kötésében, még ha nem is vérségi-génségi, hanem mondjuk vállalt kötésekrôl volt is szó, nem lett volna hogyan tudomásul venni.

No de Csángóföldön nem is ez a csángó- kérdés lényege. Amikor az oktatás körül élesedett a vita, s az oktatás még nem iskola ugyebár, mert mint a moldvai példa is mutatja, oktatni lehet iskola nélkül is, legfönnebb a helyhatóság, a megyei közigazgatás, a tanfelügyelôség vonja össze a szemöldökét fenyegetôen – mikor tehát a vita élesedett, a hatalmi párt azt üzente, hogy nem érdekelte a csángó-kérdés további oktalan feszítése; amint az sem, hogy politikai dimenziókba helyezzék ezt a szerintük nem politikai témát. Ha ez a csángó és nem csángó iskoláskorúak számára helyesen exponált álláspont, ugyanez nem mondható el a felnôttoktatásra. A iasi-i római katolikus püspök körlevele nyomatékteli óvintézkedés, miszerint a csángók románok, s a moldvai katolikusok feltűntetése külön népcsoportként példa nélküli eset, mert a csángók soha nem szerepeltek önálló népcsoportként, hivatalos összeírásban, legalábbis. A népszámlálási dokumentumokban a csángó népcsoport szerepel ugyan, de a csángó nyelv nem. Nyelv nélkül nép nincs, ezért se vallja magát senki csángónak – sommázza a püspöki körlevél.

Több mint érdekes (és feltehetôen tanulságos) népszámlálás elôtt állunk, már csak ezért is a moldvai csángókról megszövegezett Európa Tanácsi ajánlás, a Helsinki Bizottság és a Pro Európa Liga által megfogalmazott jelentés is a csángók önáló népcsoportként való elismertetése mellett teszi le a garast. A moldvai katolikus közösség fôembere más pénzzel fizet.

OLÁH ISTVÁN
Romániai Magyar Szó
2002. március 15.

Vissza a kezdőlapra