Vissza
a kezdőlapraVéleménykorlátok a szabad sajtóban
A médiademokrácia részese lett az eseményeknekAzzal nagyjából mindenki egyetért, hogy hazánkban politikai értelemben sajtószabadság van, mégis kétfajta törekvés létezik a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Az egyik szerint már jelenleg is túl van az elviselhetőség határán az, amit egyes közszereplőknek a sajtóban el kell viselniük, a másik szerint a vélemények szabad ütköztetését nem lehet korlátozni.
Köteles-e egy köztisztviselő eltűrni, ha a "hülye" vagy az "abnormális" jelzőkkel illetik, esetleg ha vele szemben az "anyád" kifejezést használják? A Grespik László kontra Heti hetes ügyben másodfokon eljáró bíróság jogerős ítélete szerint nem. A becsületsértési per eredménye alapján a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadsága korlátozható, ha az az emberi méltósághoz való, szintén az alkotmányban rögzített joggal ütközik. A sajtószabadság határait feszegető kérdések napjainkban mind ugyanezen az alapproblémán nyugszanak: 1848-cal szemben a hatalmat politikailag bírálni ma gyakorlatilag korlátlanul lehet.
"Nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia és nyíltság nélkül; a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltenek" - idézi az Alkotmánybíróság 1994. évi határozata az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik alaptételét. Eszerint a jó hírnév védelme szempontjából külön kezelendők azok az esetek, amelyekben politikusok, köztisztviselők vagy a közélet más szereplői becsületének, méltóságának sérelmét kell megítélni. A bíróság a politikai vita szabadságának fontossága miatt megengedhetőnek tartja, hogy a politikusokkal szemben durvább hangnemet használjon a sajtó, mint a magánemberek esetében. Az Alkotmánybíróság maga is arra az álláspontra helyezkedett, hogy "a közhatalom gyakorlóinak védelmében kisebb mértékben korlátozható a véleménynyilvánítás szabadsága". A bíróság azonban kifejtette: "nem büntethető a hatósággal vagy hivatalos személlyel, valamint a közszereplő politikussal szemben kifejtett túlzó, felfokozott, gyalázkodó véleménynyilvánítás, de a mindenkit megillető büntetőjogi védelem ezekre a személyekre is kiterjed, ha a nyilatkozat nem a közszereplő politikusi minőségére vonatozik". Márpedig Grespik Lászlót az elhangzottak magánemberként érintették.
A polgári törvénykönyv alapján ha valakiről egy sajtóorgánum "valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel", követelheti a sajtóban történő helyreigazítást. E perek leglényegesebb momentuma az, hogy gyorsított eljárásban kötelezik az újságokat vagy az elektronikus médiát az általuk korábban közöltek helyesbítésére. A szoros határidők miatt nincs mód arra, hogy az újságíró olyan bizonyítékokkal álljon elő, amelyek "beszerzése" időt vesz igénybe. "Elvárható, hogy az újságíró már az írás elkészítésekor legyen a bizonyítékok birtokában" - mondta lapunknak Pataki Árpád bíró. Az újságírók gyakran sérelmezik azt is, hogy a bíróság nem engedélyezi a mellettük szólni kívánó tanúk meghallgatását. A sajtóperekben járatos bíró szerint azonban a bíróság mérlegelési joga eldönteni, mely tanút tartja elfogultnak, illetve kinek a meghallgatását tekinti az ügy szempontjából lényegesnek.Az újságírók felháborodását leginkább kiváltó ügyek mégis azok, amikor a sajtó csupán továbbadta a valótlannak ítélt tényt. (A bíróságnak egyébiránt nem feladata az oknyomozás, tehát igazából nem arról dönt, hogy az állítás igaz vagy hamis tényeket tartalmaz-e.) Sajátos helyzetbe került például két éve a Magyar Távirati Iroda (MTI). Hírt adtak ugyanis arról, hogy Szabó Lukács független országgyűlési képviselő bejelentést tett a Fővárosi Főügyészségen: Csurka István nem számolt el az Ady Endre Sajtóalapítvány által adott több mint 50 millió forinttal. Az MTI megkérdezte Csurkát is, aki azt állította: az alapítványban azért nincs pénz, mert abból Szabó vásárolt magának autót, földet, birtokot. A bíróság az MTI-t helyreigazításra kötelezte, mert a hírügynökségnek kellett volna bizonyítania, hogy Csurka állítása igaz. A sajtó ugyanis a mástól szerzett információk valóságtartalmáért is felel. Előfordult továbbá olyan is, hogy sajtótájékoztatóról vagy nyilvános eseményről korrektül tudósító lapokat köteleztek helyreigazításra az általuk idézett közéleti személyiségek kijelentései miatt. Pataki Árpád szerint ez természetes, hiszen a sajtót "objektív felelősség" terheli, s amíg a törvények így rendelkeznek, addig valótlan tény híreszteléséért is helyreigazítást ítélhet meg a bíróság.
A sajtószabadság értelmezésekor a befogadói oldal jogait hangsúlyozta lapunknak Lengyel Márk, az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) stratégiai igazgatója: az állampolgároknak joguk van a megfelelő tájékoztatáshoz. A bíróságok mellett, azokkal sok esetben párhuzamosan működik az ORTT panaszbizottsága, amely olyan kérdésekben is dönteni tud, amelyekre a bíróság hatásköre nem terjed ki. A tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményeit figyelembe véve elmarasztalhat valamely műsorszolgáltatót azért, ha az egy kérdésről egyoldalúan számol be. A panaszbizottsághoz 2000-ben 290 beadvány érkezett, 2001-ben pedig 250. Lengyel is úgy véli: az elektronikus média felelőssége annyiban nagyobb az írott sajtóénál, amennyiben gyorsabban és több embert ér el.
Bár a magyar jogban polgári és büntetőjogi eszközök is rendelkezésre állnak a véleménynyilvánítás korlátozására, a közszereplők mégis úgy érzik: gyakran védtelenek a sajtó támadásaival szemben. Ezért vetődik fel újra és újra annak az igénye, hogy a lapokban megjelenő, tévében, rádióban elhangzó, az emberi méltóságot sértő állításokra az érintettek reagálhassanak akkor is, ha az nem hírben, hanem vélemény formájában jelenik meg. Pokol Béla jogászprofesszor, kisgazda képviselő állt elő először ilyen értelmű javaslattal, s ennek "továbbfejlesztett" változata a Répássy Róbert által jegyzett jogszabálytervezet. A válaszadásnak a lex-Répássyban szabályozott módját az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta, mert nem határozta meg a válaszadás korlátait, ám amint Répássy Róbert lapunknak elmondta, jelenleg is dolgoznak a javaslat AB által is elfogadható változatán. A testület a liberális sajtóban csak szájkosártörvényként emlegetett lex-Répássy tavaly decemberi elutasításakor leszögezte: az emberi méltóság a véleménynyilvánítási szabadság korlátja lehet. A válaszadásnak a tervezetben leírt kötelezettsége azonban olyan mértékben korlátozná a sajtó szabadságát, amit nem indokol az emberi méltóság és a jó hírnév védelme.
A újságíró becsületsértésért vagy rágalmazásért is bíróság elé állhat, s kártérítési igényt is benyújthatnak ellene. Mindez már nem gyorsított eljárásban történik, több idő van a bizonyításra, s az ügyben eljáró bírót sem köti a korábbi sajtóper eredménye. Ám azt Pataki Árpád bíró is elismeri, hogy a tényállás általában nem változik, az ítéletben sem szoktak "rettenetes fordulatok" történni. Így esély van arra, hogy a helyreigazítási perben született jogerős ítélethez hasonlóan az újságírót személyiségi jogi perben is elmarasztalják. A bíró szerint azonban - bár néhány felperes néha jelentős kártérítési igénnyel áll elő - jelenleg olyan alacsonyak a kártérítési összegek, hogy a pénzbüntetés nélküli helyreigazítási per mellett ezek a személyiségi jogi perek sem jelentenek elég visszatartó erőt. Az újságok ma - akár szenzációhajhászásból - gyakorlatilag bármit leírhatnak. Az újságíró nem vállal rendkívüli kockázatot, nem érheti olyan szankció, amely akár őt vagy a lapját egzisztenciálisan ellehetetlenítené. Pénzbüntetést pedig általában csak akkor szabnak ki, ha durva, indokolatlan beavatkozás történik valaki magánszférájába.
Pataki Árpád felhívja a figyelmet arra: a jó hírnév védelme például a bűnözőket is megilleti. Ez ugyanis nem azt jelenti, hogy az illetőről csak pozitív dolgot szabad leírni. Egy bűnelkövetőt nem lehet címoldalon maffiózónak titulálni, vagy a jogerős ítéletig leírni róla, hogy bűnöző. A magánemberek személyiségi jogaira a bíróság mindig érzékenyebben figyel, hiszen míg a közszereplőnek lehetősége van az álláspontja kifejtésére, addig az átlagembert egy életre tönkreteheti egy őt rossz színben feltüntető újságcikk.
A sajtószabadság kérdését árnyalja az a tény, hogy az újságok valóban nem írhatnak meg mindent. Egyesek ezt gazdasági cenzúrának nevezik, ám médiajogászok szerint csupán a minden munkahelyen létező természetes kompromisszumként értelmezhető az, ha egy újságíró saját egzisztenciális helyzetéből adódóan, vagy a lap a saját fennmaradása érdekében nem feszeget bizonyos gazdasági érdekszférákat sértő kérdéseket. Strasser Tibor ügyvéd szerint azonban a sajtószabadság szociológiai értelmű korlátozása lehet az, ha valaki úgy érzi: elmarasztaló véleménye miatt hivatali zaklatások érhetik őt.
A helyreigazítási perek évről évre nőnek. Strasser Tibor szerint mindez a hírversenynek köszönhető, mert a sajtó munkatársainak nincs idejük minden esetben meggyőződni az általuk közöltek valóságtartalmáról, de az érintettek is érzékenyebbek lettek az utóbbi időben: egy cég vagy közéleti szereplő a jó hírnevét csorbító tényállításokat egyre kevésbé hagyja szó nélkül. Abban azonban a sajtójoggal foglalkozó szakemberek egyetértenek, hogy ezt a területet soha nem lehet mindenre kiterjedő módon szabályozni. A jog nem tud mindenre megoldást adni, az egyedi esetek elbírálásakor pedig a bíróság mérlegelési szerepének mindig is nagy jelentősége lesz.
Érdekes sajtótörténeti adalék, hogy a Fidesz megalakulásakor egy próbapernek is tekinthető sajtó-helyreigazítási perben kívánta kimondatni, hogy - az erről szóló híradásokkal ellentétben - az alkotmányban biztosított jogokat tekintve megalakulása törvényes volt. A Fidesz a pert elvesztette, s bár minderre egy egészen más rendszer egészen más történelmi keretei között került sor, az ma sem várható el a bíróságoktól, hogy politikai kérdésekben döntsenek. Ezért fogadják a politológusok némiképp értetlenkedve, hogy manapság a közszereplők minden őket ért vád miatt a bírósághoz fordulnak (lásd Medgyessy Péter Gresham-ügyét, az SZDSZ kampánypénzekkel kapcsolatos sajtópereit, vagy a Homoki János által a stop! című internetes újság ellen indított eljárást). Mindez a demokrácia médiademokráciává válásából fakad, amikor is a sajtó már nem csupán közvetítője, hanem részese is az eseményeknek, s a politika minden lehetőséget megragad, hogy a médiát valamilyen módon a saját szolgálatába állítsa.
Sümegi Noémi
Heti Válasz cikke