A Sztálin-díjas is meglátta a hitet
2001. december 21-én, a Szabad Föld című újságban megjelent írás
Inámy Zsófia

Dr. Olofsson Placid bencés tanár, magyar állampolgár, a szovjet büntető törvénykönyv alapján hozott ítélettel 1945 és 1955 között a szovjet gulagon ismerkedett a pokollal. Hazatérte után csak a fűrészgép mellett, majd mosodásként kereshette kenyerét. A nyugdíjkorhatárt betöltve térhetett vissza a nyilvános lelkipásztori munkához, a hetvenes évek elején. Két éve ünnepelte gyémántmiséjét. Ma is, 85 esztendősen töretlen derűvel imádkozik és dolgozik. Munkabírása fiatalokat megszégyenítően hatékony. Éppen karácsony vigíliáján, előestjén van a születése napja…

– Az Istent módszeresen tagadó nagyhatalom munkatáboraiban, politikai fogolyként, hogyan lehetett karácsonyt tartani, keresztény módon ünnepelni a Megváltó születését?
– Karácsony nem volt. Magyarországon a kommunista uralom előtt itt is volt Mikulás, volt krampusz meg karácsonyfa. Ezt szabták át ott 1917 után, és lett belőle fenyőünnep meg Télapó – az oroszoknak jolka és Gyedmarózs. Ez merőben a szláv szokások gyakorlata, mely egyszerűen idegen a magyarokétól. Ők január 1-jén tartották, körültáncolva a fenyőfát – még a Kremlben is. A mi karácsonyunk viszont december 24-ével kezdődik. Ez ott munkanap volt, és semmi nyoma nem volt az ünnepnek. Mert még azok is, akik ott a lágerben emlékeztek volna egy kicsit az orosz karácsonyra, január 6-án tették… tehát december 24–25. ott semmi nem volt. No, mondtuk, azért valamit mindenképpen csinálunk. Megbeszéltük, hogy 24-én estére összejövünk. Voltunk vagy harmincan.
– Csak úgy gyülekezhettek a rabok?
– Ezt csak azért tehették, mert – én egy félreértés folytán festőként működtem, „hudózsnyik” voltam – a táborparancsnok kérdésére – a falfestést elkerülendő – portretyiszt, azaz arcképfestőnek jelöltem meg művészetemet, noha ilyesmit sohasem műveltem. A rabéletben az ember mindenbe belekapaszkodik… A kultúrfelelős hadnagy – a főnököm – irodája előtt egy méterszer egyméteres asztalom állt, azon dolgoztam. Volt a hadnagynak egy kislánya, aki gyermekbénulásban szenvedett, gipszágyban feküdt, s én igen sajnáltam. Fabrikáltam is neki papírból apró játékokat: paprikajancsit, miegyebet. Megkérdeztem a főnököt, csinálhatok-e kislányának egy kis karácsonyfát. Az erdőn dolgozó fogolytársaim hoznak egy pici fenyőfát, azt földíszítem, s lesz a kis beteg leánykának jolkája. Beleegyezett. De hát azt jó előre el kell készíteni… Tehát az asztalomon készen volt a kicsi fenyő december 24-re.
– És a díszítés?
– Csodálatos volt, ahogyan mindenki megpróbálta beleadni a magáét a karácsonyestbe. Három nappal előtte jön az egyik fogolytársam, hogy látott valami picike gyertyacsonkot. El is lopta rögtön. Ezt meggyújtottuk, s a parányi fenyő elé tettük. Így a falon volt a kis fenyő nagy árnyéka... S aztán 24-én mindenki a napi kenyéradagjából hozott egy darabkát. A héjából kockákat készítettem. Ezeket az ukrán fogolytársaktól kapott fokhagymagerezdekkel bedörzsöltem (ők szovjet állampolgárokként csomagot is kaphattak, s abban valami rejtélyes okból mindig volt fokhagyma). Ez volt a kolbász… A kenyér béléséből való kockácskákra meg szórtam pár kristálycukormorzsát. (Mi egy hónapra kaptunk tizenkét deka kristálycukrot; ez volt a norma. Az adagot rögtön meg kellett enni, mert úgyis egykettőre ellopták volna… A magamét kis vászonzacskóban a nyakamban hordtam, hogy karácsonykor legyen erre a „süteményre”.) Meg is lett így az ünnepi vacsora. A legaranyosabb az volt, hogy a villanyfejlesztőben akkor ketten dolgoztak közülünk. Ők azzal járultak hozzá az ünnephez – hiszen nem lehettek velünk, mert minden lágernek külön fejlesztője volt –, hogy karácsonyestünkön a megbeszélt időben rövidzárlatot okoztak… Koromsötét lett mindenütt, s ekkor a négy őrtoronyból máris lőtték ki a színes rakétákat. Nekünk csillagszórónk nem volt, de ez a tűzijáték azért is jó volt, mert mindenki arra figyelt – és mi nyugodtan ünnepeltünk. Imádkoztunk, egy kicsit énekeltünk, s hazagondoltunk, hogy a családban már díszítik a karácsonyfát, meggyújtják a gyertyákat. És mi is „lakmároztunk”: megettük a „kolbászt” és megettük a „süteményt” is. Egyszóval jókedvűek voltunk: egy kicsit elfeledkezhettük a pokolról.
– Nem is lett következménye?
– Lett bizony! Csak egészen másfajta. A dolog úgy folytatódott, hogy a mi igazán bensőséges örvendezésünk közepette egyszer csak nyílik az ajtó, s belép valaki. Belép, ránk néz, és kimegy. Még a nevére is emlékszem, Sztálin-díjas szovjet költő volt: Szolovjovnak hívták. Huszonöt évet kapott, mert rossz fát tett a tűzre, s ott volt velünk a lágerben. Valamennyiünkben meghűlt a vér: most megy a parancsnokságra, és feljelent bennünket, hogy itt valamiféle összeesküvésben sántikálunk, hiszen vagy harmincan voltunk együtt – ez már csak összeesküvés lehet...
– Tehát az életükkel játszottak?
– A szovjet büntető törvénykönyv szerint a gyilkosságnál is nagyobb bűn az összeesküvés… De mit tehettünk? Szép csöndben befejeztük a mi karácsonyunkat. Újra kigyulladtak a lámpák (két társunk ott a villanyfejlesztőnél kapott három-három nap sötétzárkát büntetésül). Mondták is később: valamit valamiért. De ez nekünk csodálatos ajándék volt.
– Hogyan végződött?
– Arra gondoltam, hátha nem találta meg ez a szerencsétlen Sztálin-díjas költő a parancsnokságot, hátha mégsem jelentett föl. Utánamegyek, hiszen a légynek sem ártottunk, hagyjon bennünket élni… Csak másnap találkoztam vele. Integet, hogy akar velem beszélni. Mondom is magamban, tudom én azt... Pontosan akarom lefordítani, amit akkor tőle hallottam. Így szólt: „Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De amit tegnap a saját szememmel láttam: hogy ti itt, ilyen körülmények között a hitetekből tudtok mosolyogni, tudtok örülni, nohát, nekem annál nagyobb istenérv nem kell!” Gyökeret vert a lábam. Nem is sejtettem, hogy a mi vidámságunk, a mi örömünk is lehet istenérv – egy ateistának. Ez csodálatos volt! Ezért is hirdetem mindig, hogy öröm nélkül nem lehet krisztusi életet élni.
 

Vissza a kezdőlapra