Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 20-i számából

Szabályok

Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt Horvátországba vetett a jószerencse. A széles eszéki sugárutakon még nem igazán érzékeltük a döbbenetet, csak az volt egy kissé furcsa, hogy az emberek nem lépnek le a járdáról, amint pirosat kapnak az autók. Azonban az egyszerű átjárókon, ahol nem lámpa dirigált, igencsak meglepő volt látni, ahogy az autós megáll, hogy átengedje a gyalogost. „Ez igen, ez Európa!” -- kiáltott fel elismeréssel az újvidéki kolléganő. „Nem, ez száz kuna...” -- válaszolt a házigazda.

Február eleje óta viszont itt is alaposan meg kell gondolni, hogy hogyan szabálytalankodik az ember. Márminthogy a közlekedésben. Mert drága mulatság lett ám átszaladni a piroson, biztonsági öv nélkül furikázni, erőteljesebben megnyomni a gázpedált, egyáltalán: olyasmit tenni, ami nincs összhangban azzal, amit az iskolában a helyes közlekedésről tanultunk. Valakinek az országot nyomasztó bokros teendők, a hatalmi koalíción belüli állandó acsarkodások közepette is feltűnt, hogy az embereknek elemi elképzeléseik sincsenek arról, hogyan kell közlekedni. Egy hétig tartott a figyelmeztető kampány: rendőrök állítottak meg járműveket, ellenőrizgették az öveket, emlékeztettek, hogy „lakott településen sebességkorlátozás érvényes”, gyerekekkel autók között szlalomozó szülőknek magyarázták, hogy a zebra nemcsak egy állatkertben lakó, pizsamás ló... Aztán eljött az a nap is, amikor a rendőrparancsnok sajtótájékoztatón mondta el, hogy na, mától aztán már tényleg. És a szokásos mennyiség egyharmadára csökkent naponta a közlekedési szerencsétlenségek száma.

És lehet arról beszélni, hogy a fene egye meg, kinek van 1 500 dinárja arra, hogy kifizesse a büntetést, de talán inkább arról kellene, hogy miért nem lehet megvárni azt a fránya zöld lámpát. Nekem csak egy kissé kényelmetlen volt sötétedés után lámpa nélkül biciklizni, de amikor rádöbbentem, hogy autóban ülve egyszerűen nem lehet látni a kivilágítatlan bringát, megértettem, miért nevezik a sofőrök öngyilkosoknak azokat, akik sajnálják a nyolcvan dinárt a lámpára. Mert itt nem (csak) arról van szó, hogy valamiből fel kell tölteni a költségvetést, hanem arról (is), hogy bizonyos szabályokra önmagunk miatt van szükségünk.
Például egy ilyen önvédelmi szabály lehetne az is, ami megtiltaná a gyűlöletbeszédet. Ez az a neologizmus, aminek sokan még a jelentését sem igazán ismerik, pedig gyakorlati megnyilvánulásaival az elmúlt másfél évtized alatt naponta találkozhattunk. Ez az, amikor a MÁSSÁG ellen ágál valaki: a más nemzetiségű, más vallású, más nyelvű, más szexuális beállítódású, más... ember ellen. Valójában az ember ellen, a három pont nélkül. A nagy rendszer/hatalom/államvezetésváltásban és az azt követő nagy fellendülésben alábbhagyott ez a fajta (emberinek nem is nevezhető) megnyilvánulás, ami elsősorban annak tudható be, hogy divatjamúlt lett minden, ami a korábbi időszakhoz tartozott, meg aztán a gyűlöletbeszélők is megszeppentek egy kicsit és visszafogták magukat. Mikor aztán látták, hogy a Főgonoszon kívül másoknak nem esett bajuk, előmásztak lyukaikból és ismét egyre hangosabbá váltak. Olyannyira, hogy Goran Svilanović jugoszláv külügyminiszter itthon kénytelen volt hangosan és nyilvánosan szólni: uraim, hölgyeim, elég! Egy magát demokratikusnak nevező állam ezt nem engedheti meg magának. Aztán egy másik miniszter, a kisebbségügyi Rasim Ljajić is  elmondta ugyanezt. Aztán a jeles publicista háborodott fel azon, hogy az örök kormányalelnök-jelölt Velimir Ilić nemzetiségi alapon számlálgatja koalíciós partnerei vérsejtjeit. Aztán egy másik publicista, bizonyos Petar Luković fejtette ki egy rádióműsorban, hogy „nálunk a demokrácia fokmérőjének számít, hogy bármilyen fasiszta bármit mondhat nyilvánosan, hogy nemzeti gyűlöletet szíthat, hogy támadhat másokat, hogy a lehető lerondább dolgokat mondhatja másokról”. És végül jött az újvidéki polgármester, aki vödröt, meszet és pemzlit fogott és átfestette a zsidóellenes feliratot, mondván, hogy „ez a falfirka közvetlen támadást jelent az Újvidék alapítása óta a városi lét egyik alappillérének számító elv; a multietnikus, multikonfesszionális és a polgári tolerancia minden más megnyilvánulása ellen”. És kiadta az ordrét, miszerint minden, zsidó- és magyarellenes feliratot el kell tüntetni Újvidék falairól.
Apatin is letette a vizsgát: Radovan Karadžićot és Ratko Mladićot nem avatták díszpolgárrá, pedig volt ilyen javaslat. Rontja az összképet, hogy azért az ottani városatyák s -anyák közül sem mindenki ellenezte ezt az abszurd ötletet.

S miután a szomszéd ilyen nagyarányú (terep)tisztogatási akciót kezdett a saját udvarában, mi is elfordulhatnánk végre a kerítéstől és szemrevételezhetnénk saját kis gangunkat. Mert jó lenne már lecsitítani a saját szemétdombunkon gyűlölködő kakasokat is. Észre kellene venni, hogy mások belátták: illetnek bennünket is jogok, nem akar már mindenki minket megalázni, beolvasztani, elsorvasztani. Nem kellene durcás kisgyerekként hisztizni, hogy most már azt sem akarjuk, amit mi akartunk. Mert a gyerek is elfogadja a kinyújtott, békülő szándékú kisujjat. S ha mégsem, akkor figyelmeztetjük: jólnevelt ember így nem viselkedhet.

Mihájlovits Klára
 




Kattints ide, ha érdekel a Képes Ifjúság

Vissza a kezdőlapra