Vissza
a kezdőlapraNemeskürty IstvánMegfogyva bár...
E sorok írója a trianoni nemzedék egyre fogyatkozó tagjai közé tartozik. Édesanyámat és családját születésem előtt öt évvel kergették át a Dunán francia és olasz tisztek vezényelte csehszlovák csapatok. (Tizennyolc nyarán ugyanők még a cs. és kir. hadsereg közös kötelékében szolgálták végig az első világháborút). Az óvodában és az elemi iskolában egyébről se hallottunk, mint a trianoni tragédiáról. A tanítást a Magyar Hiszekegy elmondásával kezdtük. Nem éreztük ezt túlzásnak, mert a pályaudvarok mellékvágányaira tolt tehervonatokban tengődő száműzöttek ott éltek közöttünk.
A harmincas évek közepétől kezdve világossá vált, hogy az örökös kesergésnek és az imamalomszerűen elhadart jelszavaknak nincs semmi értelme. Bethlen István miniszterelnök nem győzte hangoztatni, hogy ezen az állapoton csak tárgyalásokkal, békés úton változtathatunk. De hogyan?
A fegyveres konfliktus veszélye nélkül járható útra Bánffy Miklós gróf talált rá, aki külügyminiszterként már 1921 augusztusában kivívta, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal kötött békeszerződésben az USA nem ismerte el a trianoni békediktátumot. Bánffy a húszas évek közepén visszatelepült erdélyi birtokára, felvette a román állampolgárságot, és sikerült elérnie, hogy a román hatóságok nem avatkoztak az erdélyi magyar irodalom és művészetek ügyeibe. Az Erdélyi Helikon könyveit budapesti kiadók terjesztették, példátlan sikerrel. A Helikon pályázatot írt ki egy népszerű magyar irodalomtörténetre, s azt egy budapesti kereskedelmi iskolai tanár, Szerb Antal nyerte meg. A mű 1934-ben meg is jelent Kolozsvárott, s ettől kezdve számtalanszor Budapesten. Abban a m. kir. honvéd katonaiskolában, ahol nevelkedtem, Szerb Antal irodalomtörténetéből készültünk az érettségire. (Pozsonyban viszont Féja Géza magyar irodalomtörténete jelent meg 1937-ben.)
Mindez magánkezdemény volt, az állam nem kockáztatott hivatalos lépéseket. Arra viszont bizonyság, hogy a magyarság határokon innen és túl egységesnek tekintette önmagát, és a dolgok békés rendezésére vágyott.
A területi kiigazítást a háború és a németekkeli szövetség hozta meg, de már akkor tudható volt, hogy ennek nagy ára lesz. Lett is: az 1947-es párizsi béke még a trianoninál is kedvezőtlenebb volt. Ismét áthajszolták a Duna bal parti magyar lakosságát a jeges Dunán - ez is személyes emlékem -, vagy a Nyugat-Csehországból száműzött szudétanémetek elhagyatott falvaiba költöztették őket. De mivel akkor Románia is, Csehszlovákia is a Szovjetunió hatalmába került, remélhetővé vált a magyar kisebbség jogainak istápolása - hiszen a háború előtt törvényesen engedélyezett és működő csehszlovákiai kommunista párt gyakorta nyilatkozott, hogy elítéli a trianoni békediktátumot...
Mint tudjuk, nem így történt, sőt 1968-as katonai "bevonulásunk", noha szovjet parancsra történt, tovább rontotta a helyzetet. Egyszóval tehát 1920 és 2002 között, nyolcvankét év során egyetlen magyar kormánynak, egyetlen miniszterelnöknek sem sikerült a határokon túli magyarság ügyének békés rendezése. Se Bethlen Istvánnak, se a többi kormánynak - az 1947 utániak persze nem is törekedtek erre. Egyszóval senkinek sem sikerült az, amit most Orbán Viktor miniszterelnök a szemünk láttára megoldott. Így hát amikor a népszerűen magyarigazolványnak nevezett kormányintézkedésre, sőt törvényre sor került, azt képzeltem: tömegek fognak örömujjongva tüntetni, és zászlókat lengetve éltetik majd Orbán Viktort.
Ezzel szemben: néma csend.
Söt: fanyalgó hangok: "Orbán a románokat is a nyakunkra szabadítja." Rágalmak özöne.
Tudomásul veszem, hogy sokunk megkérdezése nélkül íratlan törvénnyé vált: politika és erkölcs egymást kizáró fogalmak; hogy a haza és nemzet szó sokak számára gyanús, sőt idejétmúlt; hogy az ellenzék román elözönléssel riogatja a lakosság hiszékenyebbjét; de az már kétségbeejtő, hogy a nemzet egy része mintha felfogni se lenne képes ennek a "magyarigazolvány"-nak a jelentőségét. Megtörtént, amire nyolcvankét éve áhítoztunk: eröszak nélkül határtalan egységbe forrhat a magát magyarnak valló nemzet. Kinek fáj ez? És miért? Miképpen lehetséges, hogy éppen ez a törvény válhat az ellenzék kezében politikai bunkósbottá? Miért nem ujjongunk örömünkben? Azt föl se vetem, hogy hazájukat nálunk jobban szerető országok lakói ilyen esetekben pártküzdelmeket felfüggesztve egységbe tömörülnek. Szlovákia tíz évig se várt második önállóvá alakulása óta, hogy meghozza a maga idevágó törvényét; mi akkor ez ellen nem tiltakoztunk, ők viszont most berzenkednek...
Tűnődve emlékezem két éven át tartó ezredévi ünnepségeink spontán lelkesedésére; a mosolygó arcokra; a nemzeti önérzet pártkülönbségek nélküli megnyilvánulásaira; mindez tény, átéltük.
De hát akkor hová lett ugyanez a nemzet? Miféle kábulat üli meg a lelkeket?
Hazánk a nemzeti egység hiánya miatt 1541-ben megszűnt független államként létezni. Szent István birodalma ötszáznegyvenegy évig létezett. Lelkünkben-nyelvünkben, identitástudatunkban ugyan továbbra is megmaradtunk, ámde - az első világháború végéig - császári (osztrák, török s a többi ) állampolgárként és útlevéllel. Ezt a szétverten is megőrzött önérzetet, ennek a megmaradásnak ezredik évét ünnepeltük a minap jókedvvel, ha bőséggel nem is. És most? Már ez is elenyészett? Lehetséges, hogy Kölcsey szavaival: hazánk magzatunk miatt lesz magzatunk hamvvedre?
A Szózat hatodik versszakával vigasztalom magamat:
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.Megfogyva... Ez igaz. De hogy "törve nem": azt még bizonyítanunk kell. Lesz rá alkalom.