Hasra vagy hanyatt…?

Miért kellene belépnem a szocialista pártba, kérdi derűsen Medgyessy Péter. A hétköznapi életben is már megszokott szituáció: ha két ember megszereti egymást, akkor egyszerűen összeköltöznek. Nem papír teszi a kapcsolatot… - futtatja ki gondolatmenetét. Igen: bár vannak a hagyományos – ha úgy tetszik: konzervatív – értékrendnek olyan íratlan törvényei, amelyek betartása, betartatása épp a felelőtlen párkapcsolatok létrejöttét nehezítik meg. És “papír” nélkül még formálisan sem lehetek felelős semmi olyasmiért, amit a másik fél mond, cselekszik, ígér… Ez persze csak afféle kötözködés marad – ha nem gondolunk egy kicsit mélyebben e pártonkívüliség lényegébe. Vagy, ha úgy tetszik, a modell létező és már akkor oly jól működő elődjébe. A hetvenes évekbe…

A gulyáskommunizmus puha diktatúrájába. Amikor már nem volt annyira fontos a piros tagsági könyvecske. Amikor már nem a kemény években kipróbált elvtársi összetartás működtette a hatalmat. Hanem az a joviális mondat: aki nincs ellenünk, az velünk van. Nem kell belépned a pártba – akkor is jó elvtárs vagy. Ha amúgy jó elvtársként viselkedsz. Még meg is könnyíted a helyzetünket: mindkettőnket jobban elfogadnak akkor, ha pártonkívüliként léptetünk elő. Miért maradjak párton kívüli? Lekenyereznek úgyis. Miért ne legyek párton kívüli; lekenyereznek úgyis – játszhatunk József Attila aforizmájával. Megfizetnek: főosztályvezetőként, igazgatóként, miniszterhelyettesként. Mert mi mindenkivel közös hangot keresünk – csak előtte tanulja meg a mi kottánkat. Úgy skálázza be a hangját, ahogyan arra mi megtanítjuk. Igen: azok a legendás hetvenes évek…

Amelyben “a baloldal a döntő kérdésben a nyugodtságot, az együttműködést, az összefogást hangsúlyozza, azt keresi, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt.” Azt kereste: miután egy nemzetet büntetett ezerkilencszázötvenhatért. Kivégzésekkel, életfogytig tartó börtönbüntetésekkel. Majd lazábbra engedte a pórázt; meghirdette a társadalmi béke fontosságát. És elvárta a kollektív amnéziát. Forradalom? Nem volt. Március idusa? Legfeljebb iskolai ünnepély alkalma; nemzeti ünnepként szóba sem jöhet. Még csak munkaszüneti napként sem… Miért van rajtad kokárda, haver, kérdezték a munkatársak. Csak nem lépsz fel a fiad ünnepségén? Igen. Azt keresni, ami összeköt…

Nem volt Grósz-féle fehérterror-emlegetés. Nem volt Berecz-figyelmeztetés: magyar anyák, ne engedjétek gyermekeiteket az utcára. Nem voltak ellenzéki kerekasztal tárgyalások. Nem volt baloldali pártösszeomlás 1990-ben. És mi már egy másik párt vagyunk, semmi közünk az egykori MSZMP-hez. De azért a bíróság mondja ki a jogfolytonosságot – mert hisz a pártkasszát csak nem hagyjuk ott… Igen: nem is keresték. Egyszerűen megtartották. Azt, ami őket összeköti… Pénzben, paripában, fegyverben, emberben. (S talán – hűségben. Mert Medgyessy netán azt a régi emeszempés hevületet őrzi szívében, amelynek pírja olyannyira belengte arcát, Kádár előtt hajolgatván? S már csak merő nosztalgiából sem vált pártot…?) És végül – szlogenben. Mint a fentebbi idézet. Amely hangvételében a hetvenes évek légkörét idézi. De nem onnan merítettem: a Vasárnapi Hírek legutóbbi számában olvashatjuk, Martin József írásában. És hallhatjuk nap, mint nap a Medgyessyk és Kovácsok szájából. Hogy be fogják temetni az árkokat.

Már csak az a kérdés: hasra kell benne feküdnünk, vagy hanyatt…?

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra