Gyermekeinknek is volt egy délutánjuk…

Gusztos Péter úgy vélte vasárnap délután Salgótarjánban, egy hangulatos cukrászdában, hogy „a kormányzó pártnak az a célja, hogy teljes káoszt teremtsen a fejekben.” Megfogalmazása szerint a Fidesz számára a második forduló tétje az, hogy tömegek élén masírozó népvezérként átmenthessék Orbán Viktort a következő négy évre. „Ugyanakkor a kormányváltó erőknek is látniuk kell, hogy az utcára vitt, fanatizált tömeg akár lendületből megbuktathatja a következő kormányt” - aggodalmaskodott Gusztos Péter. – „Ezért az új kormány egyik legsürgetőbb teendője a felajzott tömeg pacifikálása, lecsendesítése lesz” - mondta a szabad demokraták Nógrád megyei elnöke. Eddig a friss hír. Sajnálom, hogy nem voltam jelen; sajnálom, hogy nem ismerem az elnök úr pontos menetrendjét, a lecsendesítést illetően…

Azt viszont máig tudom: milyen érzés volt évtizedek lecsendesítései után végig vonulni a Petőfi-szobortól a Kossuth-térig, tizenhárom esztendővel ezelőtt. Együtt a barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel; együtt nagyon sok későbbi ismert SZDSZ-es politikussal. Erőt meríteni soktízezer együtt emelkedő lélek erejéből; áthajolni az időn, vissza, ezerkilencszázötvenhat mámoráig. Majd jött a győzelem és jöttek az önmagunk békéjét megteremtő kihívások. A vértelen forradalom; amelyben, bizony, sokszor elbuktunk. Mert nem voltunk mindig, mindenben határozottak és következetesek. Csak egyben: hogy Kádárnak és a Kádár-örökségnek mennie kell.

A szlogen első felét (talán emlékeznek rá, s talán a fiataloknak is elmondták) az SZDSZ elődjének tekinthető liberális ellenzék hirdette meg, a szamizdatban terjedő Beszélő címlapján. A második felét Orbán Viktor – ezerkilencszázötvenhat mártírjainak újratemetésén, a Hősök terén. Majd jött 1994 – és a Kádár-örökség reneszánszát, ismételt legitimizálását épp az SZDSZ segítette elő. Akkor és ott még lehetettek erre egy korrekt politikai vitában komolyan vehető indokaik. Bár nem igazán; hiszen az a koalíció éppenhogy szétzilálta soraikat, olyannyira, hogy azt máig sem heverték ki. Népszerűségük azóta is zuhan – ha nem hivatkoztak volna oly sokszor (megtévesztő, hazug módon) antiszemitizmusra, fasizálódásra, akkor pártpreferenciájuk vélhetően a Munkáspártét sem érte volna el az idei választásokon.

Ezért tehát nekik – nincs mit ünnepelni. Ha csak azt nem, hogy most egyszer s mindenkorra bebizonyíthatják: sohasem voltak a Kádár-korszak valódi ellenzéke. Hiszen lehet-e névvel és címmel ellátott szamizdat-kiadványokat szerkeszteni, terjeszteni egy ezért valóban komolyan dühbe guruló hatalomban…? Bebizonyíthatják, hogy sohasem akarták a polgári társadalom békéjén és erején nyugvó rendszerváltást. Bebizonyíthatják, hogy bajuk csupán Kádárral volt; a Kádár-örökségnek azonban maradnia kell… És ha ezt esetleg valaki nem óhajtja tudomásul venni – hát majd lecsendesítjük…

Nehéz lesz. Mert volt egy szombat délután, amelyen ismét sokszázezren voltunk ott. Voltunk együtt. Immáron gyermekeinkkel, gyermekeimmel. Akik átérezhették: milyen is lehetett az a bizonyos rendszerváltó akarat, az a menet, amelyről eleinte annyit meséltem nekik. Majd, az évek múlásával, egyre kevesebbet. Ahogyan nekünk a szüleink, ezerkilencszázötvenhatról. Mert konszolidálódtak, mert lecsendesedtek. Mert lecsendesítették őket. De most ismét nyilvánvalóvá vált a mindenek fölötti egyetlen nagy, szent akarat. Már tudják a választ, és tudják a küzdés célját, értelmét, útját. Mert ott voltak, ahol a lelkek összekapaszkodnak.

Talán elbukunk megint, egy kis időre, április huszonegyedikén. De végleg csak akkor győzhetnek le bennünket, ha ismét hagyjuk magunkat – akár önmagunk, akár mások által – lecsendesíteni…

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra