Ismeri-e Budapestet Schmitt Pál?

A farok csóválja-e a kutyát? Ide kell emelnem lapunk más oldalon található rovatának „szlogenjét” – mert több mint érdekes az, ahogyan Kovács László külügyminiszter hajbókol az őt szolgáló sajtónak… A sort Lakat T. Károly kezdte – aki ismét nem tudta megtagadni a Fásy-mulató színvonalát is messze alulmúló „vicces kedvét”. Azt kérdezte Schmitt Páltól, néhány nappal azok után, hogy ismertté vált az olimpikon-diplomata indulási szándéka a főpolgármester-választáson: „tudom, hogy a Reál Madrid harminckettedik edzőpályájára is behunyt szemmel odatalálna. Svájc kisebb városainak stadionjait is elsőre megtalálná. De ha most azt mondom, hogy jöjjön ki hétvégén a „csépapír” pályájára – sikerülne-e?” Schmitt Pál korrekten válaszolt: nem biztos, hogy most igen; de két hónappal a megválasztásom után azt a helyet is ismerni fogom. Azt hinnénk: ennyi. Egy szerencsétlen kérdésre egy udvarias válasz. Lakat T. Károly azonban „korrigált”: csak arra lettem volna kíváncsi, pontosította kérdését, hogy annyi külszolgálati év után a jelölt ismeri-e még Budapestet?
Kérdezte ezt attól, aki hatvan éve járja a pesti utcákat; itt lett olimpikon, és innen lett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökségének megbecsült tagja – de nem is folytatom. Lakat T. Károly kérdésében egy régi tanácsi rendelet szelleme idéződött vissza: a hatvanas-hetvenes években hiába volt valakinek ötéves, vagy ennél is hosszabb ideje tartó budapesti munkaviszonya – ha nem volt ugyanennyi ideje bejelentett fővárosi lakcíme, akkor nem adhatott be lakáskérvényt. (Munkát viszont többnyire azért nem kapott, mert nem volt budapesti lakása…) Ne kanyarodjunk el, persze, fő témánktól, a példa itt valóban csak illusztrációja egy olyasfajta politikai üzenetnek: az, aki tartós ideig külképviseleti szolgálatot látott el, munkája során hiába gyarapította hazánk jó hírnevét, itthoni politikai közmegbízatásra már nem jogosult. Mert – esetleg – nem talál oda a „csépapír” pályájára… Mert, kérem tisztelettel, Lakat T. Károly kérdése pontosan ezt a butaságot tartalmazta. Vagy azért, mert a kérdezőt nagyfokú (rossz)indulatai vezérelték, vagy azért, mert „gyárilag” csak ennyire képes…
Egyszerű butaságnak is felfoghatnánk – ha pár nappal később, a Heti hetesben (az állítólag egyre politikamentesebb műsorban, június nyolcadikán) Verebes István nem követi az előbbi példát. Milyen érdekes, kezdte nagy ártatlanul, itt van ez a tehetséges ember. A Schmitt Pali. Aki előbb sportolóként lett egyre nagyobb. (Szavait gesztusokkal is illusztrálta, kezét egyre magasabbra emelve.) Majd olimpikonként még magasabbra nőtt, később a NOB vezető pozícióját betöltve tovább emelkedett, a diplomáciai testületbe lépve karrierje már az egekbe szökken (mutatja is, kezét magasan feje fölé emelve), majd most elfogadta – gyaníthatóan Fidesz-felkérés nyomán – a főpolgármesteri jelölést – és ez az emberi nagyság máris romokban hever. Ide jutott, mutatja, a kezével a padlót érintve…
Tisztázzuk: mit tett eddig – konkrétan – Schmitt Pál? Elfogadott egy felkérést: egy polgári megmérettetés során ringbe száll, a szocialisták és a szabaddemokraták jelöltjével szemben. S az utóbbiakat messzemenőkig kiszolgáló sajtó máris úgy minősíti: ezzel mintegy semmissé tette mindazt, amit korábban, élete során mindig a maximumot hozva ki magából, elért. Csak tegnap történt, hogy ugyanezt megkapta Egerszegi Krisztina is, Kossuth téri kiállása miatt; csak tegnapelőtt, hogy Balczó Andrást, Gyarmati Dezsőt és Grosics Gyulát is törölni akarták a magyar sport aranylapjairól; s mindez ugyanarról a „szolgalelkű tőről” fakadt, amelynek nyomán az emigrációt választó Puskás Ferenc is hazaárulónak lett kikiáltattatva. Mert ez bennük egy ilyen egyszerű folyamat – aki nincs velünk, az ellenünk van. Azt – eltapossuk.
Akkor is, ha az ország jó hírneve kerül veszélybe. Mert lám, Kovács László „eleget tett” a sajtó akaratának és visszahívta nagyköveti posztjáról Schmitt Pált. „A Külügyminisztérium közleményében azzal indokolta Schmitt felmentését, hogy a köztisztviselői törvény szerint a köztisztviselő nem folytathat olyan tevékenységet, amely nem egyeztethető össze hivatalával, pártatlan, befolyástól mentes munkáját veszélyeztetheti. Schmitt Pál június 11-i írásbeli jelzésében maga ítélte meg úgy, hogy mivel jelöltségét szövetségek és pártok is támogatják, nagyköveti posztjáról felmentését kell kérnie.” – olvashattuk a lapokban. Ez – valóban stimmel. A szépséghibája a dolognak csupán annyi, hogy a visszahívás módja sért bizonyos íratlan és írott szabályokat. Az utóbbiak az egyszerűbbek: „a felmentés ellentétes a tartós külszolgálatról szóló kormányrendelettel, mert az előírja, hogy a visszahívást legalább két hónappal korábban tudatni kell a munkavállalóval.” De ha fellapozzuk a Munka Törvénykönyvét, tapasztalhatjuk: háromtól akár hat hónapi felmondási idő is megilleti – vezetői munkakörüktől függően – a kiemelt pozíciókat betöltő „munkavállalókat”. S ők, illetve felmentésük körülményei határozzák meg, hogy ezen időszakból mennyit töltenek el a munkájukat jellemző és annak megítélését befolyásoló ügyek átadásával, illetve befejezésével. S ez már a kérdés „íratlan” oldalához tartozik…
Egy nagykövetnek illik illendően elköszönnie a vendéglátó országtól. Udvariassági látogatásokat tennie, az előkészítettség különböző szakaszaiban álló eseményeket, találkozókat, rendezvényeket utódjával megfelelően koordinálni, satöbbi… De vajon milyen érzéseket vált ki a házigazda országban az, ha egy nagykövetet váratlanul – és a csomagolásra adott két hét alapján ez a hazarendelés egyértelműen váratlannak nevezhető – visszahívnak posztjáról? S milyen fény vetül Magyarország belpolitikai viszonyaira, közállapotaira akkor, amikor kiderül, hogy a hazahívás oka: a nagykövet politikai ellenjelöltje egy késő őszi közhivatali posztért tartandó választói megmérettetés „versenyében” a külügyminiszter által preferált jelöltnek. Csak ez, és kizárólag ez indokolja, hogy a szokásjogtól eltérően két hét „felmondási idővel” megszégyenítse az ország svájci nagykövetét, s ezzel a diktatórikus lépéssel szégyenbe hozza Magyarországot is; hogy negatívan beszéljenek, suttogjanak rólunk a nemzetközi diplomáciai életben, a külképviseletek háza táján. S hogy ez a megítélés egyszer csak visszahasson az Európa Parlamentben zajló munkára is – valaki esetleg 2005-ben azért ne kapjon ott fontos bizottsági posztot, mert „Magyarországon 2006-ban választások lesznek, és hátha visszahívják a jelöltet. Mert ilyenek ezek a magyarok…”
Meglehet, hosszan taglaltam a jelenséget. De azt hiszem: a rendszerváltás évtizede is azt igazolja, hogy egyszer el kell kezdenünk mindenről hosszasabban beszélni. És az eddiginél keményebben cselekedni – mert lám, ők sem (ismét nem…) kíméletesek.

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra