Háborút indítottak

Megbékélést hirdettek, háborút indítanak. Aki nem erre számított, az önmagával sem őszinte; nem is kell tehát annyira csodálkoznunk kirohanásaikon. A szólamot természetesen Kovács László vezeti; vádol és ítélkezik. „Győzelmet arattunk a harsány hazugságok ellen” – jelentette ki, hozzátéve: „példátlan propaganda folyt közkézen, mely gátlástalanul épített a nacionalizmusra és a demagógiára". Az alaphangot már egy hete, a választás második fordulójának éjszakáján megütötte, amikor választási bűncselekmény elkövetésével rágalmazta a közszolgálati televíziót. Sajátos elszólásként is felfoghatjuk: nem a szocialista párt kampányáról szóló értékelés fájt neki a legjobban. Hanem az, hogy éjfél előtt ismét sugározták a Terror Házának megnyitásáról készült filmet. A téma őt – valamiért – nagyon mélyen érinti… Pártja szombati országos választmányi ülésén is kijelentette: a Fidesz ötven-hatvan évvel ezelőtti szörnyűségek felhánytorgatásával kívánta lejáratni politikai ellenfeleit. Hát igen… Annyiszor elmondtuk, de úgy látszik, nem elégszer: a múltat nem lehet annak letagadásával eltörölni. Végképp megtenni pedig – végképp lehetetlen.

(Bár a televízió ellen indított offenzíva – félelmetesen ügyes. Meg kell szüntetni az előfizetési díjat; ez a lakosság közérzetét javító intézkedés lenne, természetesen. Ha „ágálna” ellene a majdani ellenzék, magára vessen – lám, mennyire antiszociálisak, mutogathatnának Medgyessyék. Az előfizetői díjak eltörlése azonban jelentősen csökkentené a köztelevíziók bevételi lehetőségeit; már csak a költségvetési támogatás mértékén kell szorítaniuk – s megvalósult a bosszúhadjárat…)

S vajon sikerrel támadhatják majd a Terror Házát is? Még áll – s ha azt bármilyen formában ellehetetleníteni, megszűntetni próbálják, az egyenlő lenne egy visszamenőleges beismerő vallomással. Amellyel mind a mai napig – adósaink. Ennek miértje is nyilvánvaló: mert nem csupán ötven-hatvan évvel ezelőtti eseményekről van szó. Hanem, bizony, az ő idejük velünk élő emlékeiről. Ezerkilencszázhetvenkettőben például Fábry Sándor dramaturggal történt: „Március 15-én 12 óra 10 perckor gumibottal ütlegelték, majd megbilincselve elhurcolták a Batthyány-örökmécsestől, ahol a kétszáz főnyi tömeg megátalkodottan énekelte a Himnuszt. Izgatás bűntette és szabálysértés miatt állította elő a BRFK Gépkocsi Járőr Őrszolgálat Géppisztolyos Alosztálya” – olvashatjuk Kenedi János (aki azért nem épp a polgári kormány harcos támogatójaként ismert…) korfeltáró munkáinak egyikében. Himnuszt énekelni, nemzeti jelképeket viselni – ezért akkor még gumibot járt. Azoktól, akik akkor alapozták meg mai hatalmi elvárásaikat, politikai gondolkodásmódjukat. És akik gyorsan megtanultak összekacsintani az antikommunista múltjukkal oly előszeretettel dicsekvő szabaddemokratákkal… A „hősiesség nimbuszának” valódi mottójaként illeszthetjük emlékeik élére Kádár János 1985. december 28-án a Belügyminisztérium Országos Parancsnoki értekezletén elhangzott mondatait: „Miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke sincs, mutatóban legalább. Egy kicsit kordában kell tartani őket. Figyelni kell őket, bizonyos határokon túl nem léphetnek, és ha ezt megkísérlik, rá fognak fizetni. Nekem is adódik néha dolgom ezzel, bár nem szeretem, ha naponta jelentik, mit gondol az ellenzék, vagy mit lehet olvasni tőlük. Valamiképp értessék meg velük, hogy tőlünk ingyen reklámot nem fognak kapni.”

Ennyi. Be kell tartani a játékszabályokat, s akkor nem lesz baj. Legfeljebb tízezer forintos pénzbírság sajtórendészeti vétségért. Voltak, persze, akkor is a megengedett határt túllépő események, kiváltva az olykor brutális rendőri fellépéseket – de ez ma már nem érdekes. Nem számít – mondta Hodosán Róza egy televíziós interjúban, 1996-ban; igen, valóban verték őt a rendőrök 1987-ben, a földön fekve is rugdosták, de ez nem jelent semmit. Az akkori rendőri brutalitást Gál Zoltán belügyminiszter-helyettesként koordinálta, Horn Gyula pedig külügyi államtitkárként dolgozta ki az „elnéző hatalom” legendáját. S talán nem is volt olyan nehéz dolguk, hiszen végül csak összeforrtak ők – szocialisták és antikommunista szabaddemokraták… És újfent kaptak négy évet arra, hogy „ötven-hatvan évvel ezelőtti eseményeket” emlegessenek – sűrű homályba igyekezvén borítani a húsz-harminc esztendeje történteket… S hogy milyen erős támadásokra számíthatunk? A sok „békítő” mondatból emeljünk ki egyetlen egyet:   „A nagygyűléseken megjelenő Fidesz-szimpatizáns fiatalokat Kéri László a kínai kulturális forradalom vörösgárdistáihoz hasonlította.” Íme egy példa a ránk váró „politológiai gengszterizmusra”.

Sikerük azonban – nem kizárt. Aki hétfőn este belenézett a „Legyen ön is milliomos” kvízjátékába, döbbenetes élménnyel gazdagodhatott. Elhangzott egy kérdés: mikor volt Nagy Imre újratemetése? 1985, 1989, 1992, 1996? A versenyző – harminchárom éves, végzettsége vegyészmérnök, foglalkozása biztosító cégnél csoportvezető – nem tudta. A közönség segítségét kérte. A stúdióban ülők közel fele helyes választ adott, ám szinte ugyanannyian 1992-őt jelölték meg; és volt tipp 1985-re és 1996-ra is. Summa summarum: a többségnek fogalma sem volt arról, hogy mi is történt itt 1989-ben; tehát miért értette volna meg azt, hogy 2002-ben két világ között kell döntenie…?
A múltat végképp eltörölni – valóban lehetetlen…? Már magam sem tudom…

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra