A katolikus egyház a III. évezredben


 A pápai trónuson negyedszázada helyet foglaló II. János Pál megvalósította maga elé tűzött célját: a világban egymilliárd tagot számláló egyházát átvezette a harmadik évezredbe. A szentatya egészségi állapota azonban ma aggodalomra ad okot. Az őt majd követő pápa személyével kapcsolatos találgatások mögött az a kérdés lappang: miként reagál a katolikus egyház a világ egyre gyorsuló változásaira. Hogyan tud alkalmazkodni a ma élő keresztények életmódjához, s ellenáll-e más egyházak és szekták térnyerésének? Balás Béla kaposvári megyés püspököt ennek kapcsán arról kérdeztük: lát-e olyan veszélyt, hogy a helyenként tapasztalható kiváró alapállás nyomán megtorpanhat a katolikus egyház utóbbi években tapasztalt offenzivitása és nyitottságának növekedése?
 
– Máris számos jele látható, hogy korszakváltás zajlik, olykor hovatovább szétszaladó nyájnak tűnik a világegyház – mondta Balás Béla. – A katolikus egyháznak már évtizedek óta számos veszéllyel kell szembenéznie. A II. Vatikáni Zsinat alaposan fölkavarta az állóvizet. Van olyan progresszív irányzat is, amelyik hovatovább egyházszakadással fenyeget. Képviselői – köztük papok, sőt püspökök is – hallatlanul merészen, liberálisan beszélnek, írnak és viselkednek. Ez persze önmaga ellentétét is gerjeszti. Az ellentábort jellemző fundamentalista gondolkodás nemcsak a mostani pápát és zsinatot kérdőjelezi meg, hanem valamennyi újkori reformmozgalmat is. Az ide tartozókban erős nosztalgia él egy triumfalista, diktatórikus vezetés iránt. Egy pápaváltásba ilyen körülmények között az egész struktúra beleremeg. A majdani pápa bármiben is tér el a jelenlegitől, lépéseivel várhatóan – pro és kontra – kritikák özönét váltja ki. Jómagam mégsem félek a változástól, mert ez aligha hasonlítható, mondjuk egy kormányváltozáshoz. A lényegi folytonosság itt jóval mélyebben fekszik, mint a világi intézmények esetében.

Itt egy Szentlélek-garancia működik, amelyik épp az Isten szeretetének a jele. Nem enged bennünket a végtelen szeretet lényegi tévedésbe csúszni. A hit és erkölcs egyetemes értékeit kikezdő változások nem lesznek, nem lehetnek.

Másfelől be kell látnunk, hogy a szakadatlan változás szükséges és természetes folyamat. A hűség mellett szükség van alkalmazkodásra és – idegen szóval – inkultúrációra is. Arra, hogy az ősi, egyetemes üzenet bárhol és bármikor be tudjon illeszkedni az adott nép nyelvébe, kultúrájába, szokásrendszerébe. A világ szükségszerű változásával együtt jár, hogy az egyháznak időnként újra kell fogalmaznia önmagát, hasonlóan ahhoz, mint ahogy a színházi rendező a klasszikus értékeket megtartva, ám a mai közönséghez szólóan állít színre egy darabot vagy ahogy a Bibliát újra és újra lefordítják, hogy mindenki számára érthető legyen, belsővé válhasson.

– Végül is a modern világhoz való alkalmazkodás része a katolikus egyház túlélési képességének, a változás nyilván a lépéstartást, a hívek megtartását és megnyerését is szolgálja.

– A változásnak fontos része az egyház nyelvezetének korszerűsítése. A szóhasználat konzerválása a hivatás egyfajta elárulása lenne. Ahhoz hasonló szabotázs, mint amikor a vámtisztviselők minden szabályt betű szerint betartanak, s ezért megbénul a forgalom... Ilyenkor derül ki, hogy az adott szabály elavult.

– Ellentmondásosnak látszik, hogy miközben az idősebb papi nemzedék jó részét a II. Vatikáni Zsinat reformszellemisége hatja át, a fiatalabb papok, sőt papnövendékek sorában erős a konzervativizmus.

– A papi korosztályok szemléletmódjában sajátos ingamozgás figyelhető meg. Az én nemzedékem már megtapasztalt olyan modernizációs kísérleteket is, amelyek csak népszerűséghajhász hamisítványok voltak. Ez fölháborította, ellentmondásra késztette a következő nemzedéket, amelynek a tagjai – mintegy ösztönösen – olykor a másik végletbe csúsztak. Másrészt lélektani vizsgálatok és szociológiai elemzések nyilván megerősíthetnék: ha a világ elszürkül, gépiessé, monotonná, voltaképpen unalmassá válik, akkor megjelennek a színes falfirkák, a papagájszínű hajat viselő punkok, a polgárpukkasztók, az avantgarde művészek, a klasszikussal provokálóan szembeszálló zene... Továbbgondolva: hasonló lelki reflexek alapján az embernek igénye van a liturgiára, az egyéniségre, bizonyos radikalizmusra. Ezek mélyen összefüggenek a misztika utáni heves vággyal, amelynek mintegy mellékterméke a szekták fölvirágzása, ugyanakkor a vallási újjászületés iránti pozitív igény is.

A mi idősebb nemzedékünk viharos korszakban nőtt fel, nem egy nyugodt szintetikus teológiát tanultunk. A papi pálya választása akkor megannyi kockázattal, kitettséggel is járt. Az esztergomi főiskola kollégiumában például lámpaoltás előtt nem-egyszer bejött az elöljáró, hogy éjszaka házkutatás várható, így akinél politikailag félremagyarázható anyag van, adja le. Évente cserélődtek a tanáraink, mert közülük a legjobbakat figyelték és működésüket gyakran lehetetlenné tették. Szóval zavaros korszakban nőttünk fel, mégis talán szilárdabb a lelkiségünk, a világlátásunk. Ezért is érzem személyes küldetésnek, hogy most visszajárjak a papnevelő intézetbe és tartsam a kapcsolatot a fiatalabb papokkal. Igyekszem óvni őket, mert félő, hogy némelyikük egy álomvilágban nő fel. Kizárólag reverendában akar járni, mindenkor ájtatos komolysággal beszélni... Tartok attól, ha rázuhan a valóság, csalódik, és esetleg összeroppan. Meggyőződésem, hogy a rugalmasság, a humor, a helyenként már abszurd világ kezelni tudása elengedhetetlen része a papi személyiségnek.

– Az elmúlt évtizedek vitákat kavaró útkeresései példázzák: nehéz megtalálni a helyes ösvényt az egyház modernizálásának túlzásai és a hitélet, az egyházi struktúra elmerevítése között. A világ változásaihoz való igazodásnak a hívek egy részének ellenérzésein túl nyilván más veszélyei is vannak.

– Valóban. A Franciaországban a 40-es és 50-es években indult munkáspapi misszió is példázza, az új törekvések gyakran csapdákat is rejtenek. A papok ott a plébániákról külvárosi albérletekbe költöztek, s gyárakban vállaltak munkát, hogy a munkások között legyenek. Törekvésük és példájuk olyan népszerű lett, hogy sokukat szakszervezeti vezetőnek választották. Illett ott lenniük a tüntetéseken, sőt a barikád tetején. Napi kísértést jelentett az alkohol, s persze elkerülhetetlen lett a szerelem. S mert nem voltak minderre kellően fölkészítve, egyre távolabb sodródtak voltaképpeni szolgálatuk céljától. Nagy részük később szakított is a papi hivatással. Végül Róma megállította e túl sok áldozattal és veszteséggel járó mozgalmat.

Hasonlóan ártatlannak látszott a gitárkultusz, a fiatalokhoz szóló beatmisék divatja. Ezt egy francia jezsuita, Duval páter kezdte el. Holta után önéletrajzi írásából kiderült: pályája csúcsán már tíz évre előre minden ideje le volt kötve különböző koncertekre, fesztiválokra. Ez a felpörgetett élet pedig alkoholizmusba torkollott...

Mindez arra utal, hogy a világgal való lépéstartás fékezésének, netán vaskalaposságnak beállított római rendelkezések csak a rend megőrzését, az egyházi szellemiség stabilitásának óvását szolgálják. Azt, hogy ne mosódjanak össze az életállapotok és hivatások. Más dolog egy közösség papjának és más a szakszervezeti bizalmijának vagy szociális munkásának lenni. Sajátos spirituális transzvesztitizmus figyelhető meg: papok világi frontokon vesznek el, miközben világiak – köztük nők is – a pappá szentelésért sóvárognak és hittant szeretnének tanítani. Ma olykor a világi hiányzik a világból s a hívő lelkiség a szentélyekből. Márpedig az identitászavarok sűrűjében valami fontos elvész. Az ember önmagára és egyszersmind Istenre találásának elősegítése, az összezavarodott világ rendjének újraépítése a katolikus egyház nagy kihívása a harmadik évezred kezdetén.

Bíró Ferenc
 
Az 1993-ban II. János Pál pápa által alapított kaposvári egyházmegye főpásztora Balás Béla megyés püspök, akinek jelmondata: Mihi vivere Christus – Számomra az élet Krisztus. 
 

Somogyi Hírlap Online
vissza Vissza a kezdőlapra