Hűséggel a Haza iránt

Október. Majd ötven éve ez a szó a magyaroknak 1956-ot jelenti. Nem kell sokat magyarázni, hogy nem 1917-et. A novemberbe fordult Nagy Okt. Szoc. For. soha nem dobogtatta meg a szívünket. Az őszi rózsás forradalmunk sem hagyott mélyebb nyomokat gondolkodásunkban.

De Arad igen.

Gyermekfejjel többször töprengtem, mit lehet ünnepelni egy kivégzés-sorozat napján. Felcseperedvén találkoztam egy orvos-kollégával, jó baráttal, aki bármikor felsorolta az aradi tizenhármat: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézic Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Nemcsak a nevüket tudta. Erőt merített abból, hogy milyen tudatosan vállalták sorsukat és mennyire segítette őket a hit. Hittek egy magasabb rendű Lényben, egy valóságosan is létező Örök Igazságban. Van tehát mit tanulnunk tőlük.

Az idei október különös hangsúlyt kap. Kétszáz éve, 1802. szeptember 19-én született Kossuth Lajos. Nélküle nem lett volna jobbágyfelszabadítás, forradalom és szabadságharc. Hosszúra nyúlt élete: példa. A nemzeti függetlenség útjáról letérni nem szabad. A turini remeteség a soha-be-nem hódolás jele lett. Lehet, hogy a távolból jobban hatott a korabeli magyar politikára, mintha itthon belebonyolódik az akkor sem szívderítő parlamenti adok-kapok játékba.

Érdemes volt kint maradnia? Ne döntsük el. Szavai szerint “A világ bírája, a történelem fog e kérdésre felelni.” Az eltelt idő ellenére, a felelet még nem hangzott el. Kossuthhoz ma is érzelmekkel közeledünk, s jó- vagy rossz-indulattal nem lehet hiteles feleletet adni. De kár lenne elfojtani ezeket az érzelmeket.

Idézzük fel inkább, miként gondolkodott ő maga október 6-áról.

“Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak
poraikban, szellemeikben
a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökkévalóságon keresztül;
engem, ki nem borulhatok le a Magyar Golgota porába,
engem október 6-a térdeimre borulva fog hontalanságom remete lakában látni,
amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat
a hála hű érzelmeivel áldom a vértanúk szent emlékét,

hűségükért a Haza iránt,
's a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak;
's buzgó imával kérem a magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot,
mely Hungária ajkairól a Magyar Nemzethez zeng.
Úgy legyen Ámen !
Turin September 20 1890.

Kossuth Lajos"

A bonyolult körmondatot azért tagoltam a fenti sajátos módon, hogy szerkezete világosabb legyen. Mielőtt elemzésébe belekezdenénk, megemlítem, hogy ezek a sorok Kossuth Lajos eredeti hangján fennmaradtak és ma az Internetről bárki letöltheti és kedve szerint meghallgathatja.
(Az oldal címe: http://hungary.ciw.edu/kossuth/voice.html)

Kossuth tehát a Haza iránti hűség példáiként tekint az aradi mártírokra. Vajon megértették-e, követték-e ezt a példát a kortársak?

Azt hiszem igen. A szabadságharc eltiprásával nem újult ki a labanc-kuruc ellentét, sőt a Bach korszak ellenében sikeresek voltunk a passzív ellenállás megvalósításában. “Ellentétben a huszadik századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között nem találunk magyarokat, a megszálló katonaság, a csendőrség nem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból.” – írja Hermann Róbert.

“A megtorlás összekovácsolta a társadalmat.” Ez a kulcsmondat. Ezen, illetve a Kossuth által példának tekintett Haza iránti hűségen kell elmélkednünk. 1956. november végén volt egy néma tüntetés. Kora délután egy óra hosszan megállt az élet Budapesten. A szervezők jelet akartak adni: minden, amit majd történni fog, nem a magyarok akaratából, hanem a szovjet tankok erejéből fakad. A tűntetés sikerült. Az utcán valóban megállt az élet. De ez az egy órányi hűség adhat-e felmentést a több évtizedes későbbi hűtlenségre? 1956-ban a megszállók mellé állt a magyarokból verbuvált karhatalom, s bizony volt olyan réteg, amely komoly hasznot húzott abból, hogy kollaborált az elnyomókkal.

Ami történt, megtörtént. Azt remélem, hogy az új magyar nemzedék számára, amelyet már nem kísértenek a behódoltatók, ismét élő példa lesz a Haza iránti végsőkig elmenő hűség. Ne gondolja senki, hogy a nagy forradalmi időknek vége! Talán nincs mód a hősiességet kimutatni? Bizony van, bár nem olyan látványosan. Könnyű a hazáért meghalni, nehezebb érte élni és dolgozni.

A magyar nemzet egészére persze nem mondhatjuk ki jogosan, hogy nem kísértik csábos ajánlatokkal a behódoltatók. A határokon kívülre kerültek számára ma is tálcán kínálják a többségi nemzetbe való beolvadás előnyeit, s ott van még a magyarnak maradni, de másutt (Magyarországon vagy messzi idegenben) élni kísértése. Kinek-kinek magának kell döntenie. Erősítsen meg mindannyiunkat, hogy már Kossuth is azért imádkozott, hogy az Isten tegye diadalmassá a Haza iránti hűségre felszólító, velőkig ható szózatot. Hasson hát a szózat.

Az ünnep hozzon komoly elhatározást: próbáljunk meg felnőni az elődök példájához, a vértanúk szent emlékéhez.

Surján László dr.
Korábbi anyagaink:
2001. október 6.
2000. október 6.
vissza Vissza a kezdőlapra