Mi vezetett idáig? Milyen politikai magatartás? Kanyarodjunk vissza a kiindulópontunkhoz: a választási törvény az eredmények kifogásolási eljárásaira kevés időt hagy. Ettől függetlenül az eredményeket egy jogkövető kormánynak el kell fogadnia; mást nem üzenhet egy jogbiztonságra törekvő, formálódó demokráciában. A politikai ellenfeleknek azonban be kell látniuk a törvények joghézagait, és segíteniük kell a törvény iránti állampolgári bizalom helyreállítását. Úgy, hogy elfogadják és pártolják az alkotmány által biztosított állampolgári mozgalmak érvényre jutását. Például: a kellő számú aláírás összegyűlése esetén nem állnak útjába egy állampolgári kezdeményezés törvényes lefolytatásának. Ám – nem ez történt. Kuncze Gábor szabaddemokrata honatya az első beadványok során sietett kijelenteni: itt „jogi gengszterizmus” történik. Később valóban az történt: az erőfölény birtokában a győztes oldal sorra minden alkotmányos kezdeményezést elutasított, sőt, a szavazólapok megőrzésére tett kezdeményezést is (amely irategyüttes a jövő szempontjából bírhat annyi történészi kutathatósági értékkel, mint egynémely ’90 előtti irattár…) siettek elutasítani. Az e döntés nyomán kirobbant állampolgári elkeseredés táplálta – valóban nem törvényes – tüntetést pedig Demszky Gábor listás szabaddemokrata „politikai útonállásnak” nevezte.
E két megfogalmazás tulajdonképpen behatárolja és jellemzi a szabaddemokraták eddigi politikai teljesítményét és azt az utat, amelyen a jövőben haladni kívánnak. De miért ilyen vehemensek? Egyszerű: mert tudják, hogy a legtöbbet csak ők veszíthetik egy újraszámolás esetén. Hiszen a polgári oldal megnyerte a választásokat, a szocialisták pedig elveszítették azokat; egy esetleges újraszámolás ugyan változtathat a kettőjük közötti eredményeken, akár még a vesztest hozva ki győztesként, no de – mindketten „csont nélkül” ott vannak a parlamentben. A szabaddemokraták viszont e pillanatban is félembernyi hiánnyal rendelkeznek, hiszen frakciójuk tizenkilenc szabaddemokrata képviselőbő, és egy balliberális közös jelöltből áll. Szigorúan véve tehát a létszámuk fél híján húsz, és ez kevés (lenne) a parlamenti jelenléthez. Erről a tényről mielőbb el kell terelni a figyelmet, saját szavazótáboruk előtt is, ezért tehát minden alkotmányos kezdeményezést a legagresszívabban kell fogadni és kommentálni. Tulajdonképpen érthető viselkedés a „megélhetési szabaddemokráciától”…
Érthető – de nem tolerálható. Fogalmazzuk meg és írjuk le, amit talán ők is tudnak, de minden szinten igyekeznek görcsösen tagadni azt. A szabaddemokraták nem demokraták, és nem szabadok. A többi, talán, stimmel… Nem demokraták, hiszen minden lépésükkel görcsösen tagadják a demokratának mondott Egyesült Államok általuk egyik legdemokratábbként aposztrofált nagykövetének (Peter Tufo) szavait:„…a szavazatok újraszámlálása a demokratikus folyamat része, a jogállamiság eleme.” Igaz, ezzel a Gore-Bush közötti – alkotmányos keretek között zajlott – többhónapos bírósági eljárás-sorozatot kommentálta magyar újságíróknak. És nem demokraták, hiszen, ha azok lennének, kínosan ügyelnének arra: milyen kép alakul ki róluk a jelenben és a jövőben. Ellenállnak egy olyan törvényes eljárás-sorozatnak, amely megakadályozhatná a róluk kialakuló negatív kép stabilizálódását; sőt, a szavazólapok megsemmisítésének elfogadásával örökre beírják magukat a „kékcédulás választási csalásokról” szóló politika-történeti legendakörökbe.
Ezáltal már a szabadságukat is elveszítették. De nem csak ennyivel. A hatalmi arrogancia kedvéért másodszor is túlvállalják magukat egy kormánykoalícióban. Először – 1994-ben – még csak azért volt érthetetlen döntés ez részükről, mert egy szükségtelen helyzetben elvi alapjaikat gyöngítették, végzetesen. Megteremtették a társadalmi kontinuitását annak, hogy az egykori állampárt utódpártja ne magányos harcosként vívja továbbra is politikai csatáját egy adott politikai felfogás és ideológia átmentéséért és konszolidálásáért. Most, 2002-ben már lényegesen többet nyerhettek. Kormányzati erőfölényből tüntethetik el – görcsösen – annak nyomait, hogy parlamenti részvételük jogossága, választási eredményük tükrében, enyhén szólva – „necces”. De legyen az a bizonyos „ötszázalékos ugrás” stabil és kifogástalan. Ezért az eredményért valóban negyvenszázalékosnál is magasabb kormányzati részvételi arány jár? Milyen opportunista szocialista szavazótábor az, amelyik ilyen könnyedén nyeli le a szabaddemokraták aránytalanul magas részvételi arányát a hatalom birtoklásában, és annak felelősségében?
De maradjunk a szabad(?)demokraták(?)nál. Egyetlen helyzet újabb nyomatékosításáig. A jelenlegi miniszterelnökről nyilvánosságra kerülő információk után frakcióülésükön tizenheten úgy szavaztak: Medgyessy Péternek le kell mondania. Majd aludtak rá egyet, és másnap az arány megfordult: tizenegyen bizalmukról támogatták a fedetlenné vált kormányfőt, kilencen viszont továbbra sem bíznak benne. De vajon átültek-e a független képviselők közé? Tudom, hogy az utóbbi években ez a megoldás olykor már-már komikussá vált. No de egy ilyen alapvető erkölcsi kérdésben, amely meg kell, hogy rengesse a képviselői bizalmat nem csupán a kormányfőben, hanem a másként gondolkodó frakciótársban is – talán-talán indokolná ezt a politikai lépést. Ha valóban személyes erkölcsi tartás, és nem csoport-színjáték áll a szavazgatások mögött…
Zárjuk le eszmefuttatásunkat három idézettel. Azt a gyakorta hangoztatott álláspontot illusztrálván ezzel, amely szerint a szabaddemokraták sohasem tértek le a rendszerváltás hajnalán megkezdett útjukról, sohasem tagadták meg eredeti elveiket. Idézem: „A jogállamban az állampolgári jogok nem a hatósági mérlegelés változó jóindulatán, hanem az általános érvényű normák szavatolta alanyi jogokon nyugszanak.” Ennyit a „jogi gengszterizmusról” és a „politikai útonállásról”… Újabb idézet: „Ne intézményesüljön olyan kettős hatalmi rendszer, amely előreláthatólag nem pusztán súrlódásokhoz, hanem konfliktusok esetén egymás legitimitásának megkérdőjelezéséhez és így nyílt konfrontációhoz vezet.” Ez történik ma – de miért? Mert a szabaddemokraták eddigi politikai működésük során tudatosan legitimizálták a kettős hatalmi rendszert és - a média segítségével – a kettős állampolgári mércét. Többek között fennen hirdetik, hogy tizenkét éve küzdenek egy közéleti következményeket is tartalmazó átvilágítási törvényért; ugyanakkor minden különösebb erkölcsi aggály nélkül kötöttek és kötnek kormánykoalíciót a törvény érintettjeivel…
A harmadik idézet kissé hosszabb, de – távlatait tekintve – nem épp jelentéktelen. „Elfogadhatatlan az országos lista intézménye, alapvetően azért, mert antidemokratikus megoldást jelent, amely ellentétben áll a képviseleti demokrácia alapelveivel; tudniillik privilégiumosztó hatalmi monopóliumot konzerváló korporatív megoldás irányába visz, a korporatív logika pedig feleslegessé teszi az állampolgári alapon történő szavazást. Továbbá elfogadhatatlan azért is, mert jórészt olyan hatalmi pozícióban levő személyeket juttat be – gyakorlatilag automatikusan – a parlamentbe, akiknél elemi követelmény lenne a nyílt versenyben való megmérettetés.”
Azt is mondhatnám: az idézetek önmagukért beszélnek. Nem igényelnek kommentárt. Azért nevezzük meg a forrást: „A rendszerváltás programja. Elfogadta a Szabad Demokraták Szövetségének közgyűlése, 1989. március 19.-én, a budapesti Corvin filmszínházban.” Az a bizonyos SZDSZ-es „kék könyv”. Felelős kiadója Magyar Bálint, aki – mielőtt tagja lett volna a Horn-kormánynak – elképzelhetetlennek nevezte a koalíció lehetőségét a közbeszédben „pufajkásként” aposztrofált szocialistával. Ma már viszont az egykori „ügynökfőnökkel” is egészen jól kijön a kabinetben, együtt „elvhű” pártkatona-társaival…
Sohasem lett volna miniszter, ha következetes marad az elveihez. És ma nem lenne képviselő – sőt, mindössze három szabaddemokrata ülne a parlamentben -, ha következetesek maradnak ’89-ben elképzelt választási törvényeikhez. De tekintsünk előre: az, hogy meg kell reformálni a választójogi törvényt – egyértelmű. Kíváncsian várom: vajon milyen elképzeléseket fog beterjeszteni és képviselni, támogatni és elfogadni az a párt, amely épp csak súrolta a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt; amely saját elveik szerint nyilvánvalóan be sem jutott volna; de amely párt, ahogyan bőszen állítják és hangoztatják, sohasem tért el a rendszerváltás pillanatakor vallott elveitől.
Torday E. Kornél
Vissza a kezdőlapra