2003. március 28. péntek 17:09
AZ UNIÓ KAPUJÁBAN
ÉRZELMEK ÉS GAZDASÁG
BOD PÉTER ÁKOS előadása
Az utóbbi időben hetente többször tartottam előadásokat az ország minden részében, szeretném megosztani Önökkel élményeimet. Mert nem csupán a gazdaságról kell beszélni, hanem arról is, hogyan éli meg a magyar társadalom ezt a mostani időszakot. Bárhova mentem, nem számoltam ugyan a hozzászólásokat, de az volt a benyomásom, hogy a NEM többségben van. Persze ennek megvan a technikai oka is: aki eljött az esti rendezvényekre, jórészt azért tette, mert aggályai vannak. Aki eldöntötte, hogy IGEN-t mond, és jelenleg a magyar társadalom mintegy 70 százaléka erre készül, otthon maradt.
A közösség iránt érdeklődő közönség miért érez ilyen nehéz, szinte csapdahelyzetet? Ki felelős ezért? Felelős az Unió is. A csatlakozás elhúzódása, a feltételek folyamatos romlása tény. Amikor az Antall-kormány 1990. szeptemberében közzétette a Nemzeti Felemelkedés programját, annak a külpolitikai fejezetében benne volt az a mondat: jó esélyünk van arra, hogy az évtized közepére Magyarország az európai közösség teljes jogú tagjává váljon. Valóban jó esély volt, nem vágy, hanem ígéreteken és tárgyalásokon nyugvó feltételezés. Tudjuk, hogy nem következett be a kilencvenes évek közepén, nem jött el 2000-ben sem. Most 2004 az, amit a sors megad. Való igaz, hogy az Unió a lassúságával, a szűkkeblűségével hozzájárult az aggodalmakhoz. Ez tehát ebben az érzelmi hullámzásban az Unió felelőssége.
A másik felelős a Sors. A sors keze, amely miatt tavaly Magyarországon néhány tízezer szavazat különbséggel a polgári oldal elvesztette a választásokat. Ez a mi szavazóbázisunkban hatalmas megrázkódtatást okozott, aminek van érzelmi és tartalmi része is. Érzelmi oknak tartom, és hosszú távon legfeljebb egy lábjegyzetnek, hogy ki az a miniszterelnök, aki csatlakozási szerződést aláírja. De nekünk most ez hatalmas ügy, hiszen mégiscsak különös, hogy egy volt központi bizottsági tag kézjegye lesz a dokumentumon, egy olyan kormánynak a nevében, amelyben a volt állampárt politikai bizottságának tagja miniszter lehet. Erre persze nem lehet mást mondani: tetszettünk volna megnyerni a választásokat. De nem csupán érzelmi kérdésről van szó, hanem annál súlyosabbról is. Nem biztos, hogy a tárgyalási menet során egy más kormány pontosan így döntött volna. A mezőgazdaságnál például látható, hogy a lehetséges választások közül a megállapodás abba az irányba mozdult el, amelyben a támogatási formák inkább kedveznek a nagyüzemeknek, és elfordult a családi vállalkozásoktól.
Az is lényeges, hogy ki tölti be a brüsszeli állásokat. A mai helyzet szerint egy szocialista pártelnök-külügyminiszter szava lesz a döntő, és ez az öt-hatszáz állás lényeges pozíció. Nem lehetünk meggyőződve arról, hogy az a nemzeti érdekképviselet, ami nélkül nem lehet hatékony és sikeres a tagság, valóban jó kezekben lesz. Az is gond, amilyen politikát a mostani kormány folytat. Nem mondanám, hogy gazdaságpolitikát, mert a pénzosztogatás, a populista költekezés nem gazdaságpolitika. Sokfajta gazdaságpolitikai irányzatot tanítunk az egyetemen, de ilyent nem. Ami azonban nem következik be, valóban gazdaságpolitikai jelentőségű. Nem folytatódik a középosztályt megerősítő Széchenyi-terv, a családi gazdaságok támogatása. A korábbi gazdaságpolitikától való elfordulás nem is biztos, hogy csak az eltérő gazdaságfilozófiából történik; lehet, hogy juszt se alapon. Mint ahogy látjuk, van "Juszt is" most már, bizony megjelent a "juszt se" szellemisége is.
A uniós kampány nem csupán azért rossz, mert az érzelmekhez szól, hanem azért is, mert nem mond igazat. Ha a külügyminiszter azt állítja, hogy mindenki jól jár és rosszul senki, az egyszerűen nem igaz. A modellszámítások megmutatják, hogy bizony lesznek olyanok, nem nagyon sokan, akiknek rosszabb lesz a helyzetük. Relatíve pedig elég soknak lesz rosszabb, mert ha néhányan nagyon jól járnak, és másnak nem változik a helyzete - például rövidtávon a belépés a nyugdíjakat sem így, sem úgy nem befolyásolja - akkor relatíve sokan érezhetnek visszacsúszást. Ezért tartom rossznak a kampányt.
Rossznak tartom azt is, amikor azt mondják, hogy nincsen alternatíva. Félreértés ne legyen, én igennel fogok szavazni, és mindenhol erre kértem azokat, akik meghallgatták a véleményemet. De alternatíva természetesen van. Egyik legjellemzőbb élményem, amikor az egyik előadás után odajött valaki és azt mondta: nagyon érdekes volt, nagyon tanulságos, de őszintén szólva azt vártam, hogy mond egy-két jó érvet a NEM-hez. Mondtam, hogy én csak érveket tudok mondani, hogy ki mit szűr le belőlük, rá van bízva mindenkire. Racionális érvet a NEM mellett nem tudok mondani, érzelmeket természetesen én is tudok megfogalmazni. Ebben aztán megnyugodtunk. Mert neki is csak az volt a problémája, hogy a fülke előtt majd Kovács László jut az eszébe. Csak azt mondhattam neki - mivel katolikus volt - hogy inkább gondoljon De Gasperire, Schumanra, Adenauerre, Antall Józsefre. És tegye magát túl azon, hogy kik képviselik még az IGEN kampányt.
Ezek után közgazdasági szempontból nézzük meg, valóban van-e döntési helyzet. Mi van akkor, ha Magyarország csatlakozása bekövetkezik, és mi van akkor, ha nem. Ezt akkor is érdemes végiggondolni, ha minden közvélemény-kutatás szerint Magyarországon a NEM-nek nincs esélye. A nemzetgazdasági hatás mérlegét tekintve a csatlakozás pozitív. Pozitív, mert az átlagnál kevésbé fejlett ország-csoport nettó erőforrás-befogadó lesz. Az előző csatlakozók, Ausztria, Finnország, Svédország tudták, hogy nettó befizetők lesznek, és még így is megérte nekik a csatlakozás.
A mi mérlegünk azonban pozitív lesz. Éri-e sokkhatás a belépéssel az országot? Az IGEN felgyorsítja azokat a folyamatokat, amelyek így is, úgy is bekövetkeznek. A hatás azonban kicsi. Persze egész más lett volna, ha 1995-ben lépünk be, az akkortájt reális támogatási kvótákkal. Akkor valóban alkalmazkodási sokk ért volna minket és sok pénzt is kaptunk volna. Most kisebb lesz a sokk, és nem lesz olyan sok a pénz. Ugyanakkor, ha a NEM-et nézzük - és vannak modellszámítások -, itt is két eset van: egy átmeneti NEM és egy tartós NEM. Ha a NEM akár érzelmi, akár ésszerűségi okokból átmeneti lenne, akkor most nem tízes bővítés következne, mi pedig a következő körben beállhatnánk a sorba Románia mögé. Persze a következő csatlakozási feltételeket a már bent levő tagok is formálják, tehát Szlovákiától kellene nagyvonalú elbánást várni Romániának és magunknak.... A NEM-et tehát logikailag végig lehet gondolni, de tíz év befektetései után, amikor a piacunkat megnyitottuk, az alkalmazkodás költségeit megfizettük, a további várakozásnak túl sok haszna nincsen.
Így végül maradjunk az IGEN-nél. Mik azok a folyamatok, amik máris látszanak?
Árkonvergencia. Az árak nyilván közelednek az uniós átlaghoz. Ez is olyan folyamat, amely a tagság esetén tovább gyorsul, de bekövetkezne tagság nélkül is. 1990. őszén például a benzin literje a taxisblokád után két lépésben elérte az akkori egy dollár körüli árat. Ma is annyi, tehát már 1990-ben felkapaszkodtunk a nyugat-európai árszintre. Ugyanez jellemzi az iparcikkek árát, de nem jellemzi a mezőgazdasági termékek árát, a lakbéreket, egy sor szolgáltatásét. Ebben sincs semmi meglepő: az árszint az Unión belül is különbözik, van ott is árkonvergencia, de évtizedekig tart. Ez egyébként országon belül is így van, Biharban más a lakbér, mint Sopronban, Kelet-Magyarországon még a sör is olcsóbb valamivel.
Foglalkoztatás. A migrációs számítások azt mutatják, hogy még ha teljesen szabad lenne a kifelé mozgás, akkor sem kellene attól tartani, hogy kiürül az ország. Portugália sem ürült ki, holott a csatlakozáskor ott is elég nagy volt a bérszint-különbség. Annakidején Luxembourg tíz év halasztást kért a portugálok alkalmazására, de nem volt rá igazán szükség. Minden számítás azt mutatja, hogy Magyarországra sem fognak milliók beözönleni nyugatról, és persze az új tagországokból sem. Ha pedig Szlovákiából átjárnak majd dolgozni, azok nagy valószínűséggel magyarok lesznek. Az a fajta határ, ami ma elválasztja Komáromot és Komarnot, vagy Esztergomot és Sturovot, az a határ el fog tűnni. Zárványtelepülések, mint ma Sátoraljaújhely, hosszú évtizedek után ismét vonzáskörzetté emelkednek.
A mezőgazdaság valóban külön ügy. Azt látom, hogy a mostani agrártámogatási rendszerünk meglehetősen általános, a legtöbb kultúrára kiterjed. Ezzel szemben az uniós agrártámogatás koncentrált, specifikus.
Itt valóban lesznek olyanok - ellentétben a külügyminiszter-pártelnök állításával -, akik jól járnak. Például aki kukoricát, ipari növényeket termeszt, a mainál akár ötször-hatszor nagyobb nettó jövedelemre számíthat. Ugyanakkor a disznó-fronton csupa rossz híreket hallani. Az új szabályozás valóban megnöveli a mezőgazdaságon belüli különbségeket. Persze most kizárólag a magyar adófizető támogatja a magyar mezőgazdaságot, a 2000-es év előtt eléggé gyéren, választási évben elég nagyvonalúan. Ezután az Unió is támogatni fogja. Egy átmeneti szakasz után nem is kis összeg jut majd el a magyar gazdákhoz. Sajnálatos módon ez a támogatás igen egyenlőtlenül fog megoszlani, és itt a mostani kormánynak van felelőssége. A mostani TSZ-ek, vagy azok jogutódai lesznek a legnagyobb haszonélvezők, a kisgazdaságok kevésbé. Ez azonban nem uniós ügy, ez a magyar tárgyalási és megállapodási technika következménye, a közelmúlt - mondjuk így - gazdaságpolitikájának szomorú következménye.
Bérek. A béreknél is folytatódik a hosszú távú felzárkózási folyamat, de az Unión belül gyorsul. A bérek közeledése kimaradásunk esetén is folytatódna, de a negatív folyamatok is folytatódnának. Így például az, hogy a kis jövedelemtartalmú tevékenységek továbbállnak Magyarországról és elmennek Kínába, Ukrajnába, így is, úgy is folytatódik. Az Unión belül a magyar bérszint növekedése gyorsabb lesz, mint tagság nélkül, de ennek megfelelően a hazai költségszint is növekszik, és még gyorsabb lesz az egyszerűbb tevékenységek elvándorlása. Ez természetes folyamat, de aki éppen most veszti el a rosszul fizető állását, ebben nem közgazdasági racionalitást lát, hanem családi gondot. Mindenesetre, akár csatlakozunk, akár nem, azzal számolni kell, hogy Magyarország olcsóbérű országként nem tud majd helytállni. Nem is kell.
A felzárkózási folyamat a mi köreinkben is egy sereg téveszmét hurcol magával. Hibáztatom bizonyos értelemben az előző kormányt is, hiszen a kormánypropaganda még az utolsó időkben is túlságosan sokat szólt a bérfelzárkóztatás szándékáról. A bérek emelkedni fognak, és minél erősebb a gazdaság, annál gyorsabban emelkednek. De ez nem szándék kérdése. Nincs olyan összefüggése az uniós csatlakozásnak, ami szükségszerűvé tenné a bérszínvonal kiegyenlítődését. Azok szokták volt ezt felemlíteni az Unión belül, akik kívül akarták tartani a magyar meg a lengyel munkásokat, mondván, addig ne jöjjenek, amíg a bérszint el nem éri a Nyugat-európait. Holott a görög, a portugál bérszint jóval alatta van a Nyugat-európainak, és ez így is marad. És ha nem 15, hanem 25 országból áll majd az Európai Közösség, akkor eleve lesznek olyan tagországok, ahol a bérszint a magyar szint alatt marad. Ezért tartom meglehetősen ügyetlennek azt a kampányt, amelyik az uniós csatlakozást, amely jogintézményi, biztonságpolitikai kérdés, összeköti egy nagyon soktényezős folyamattal, nevezetesen azzal, hogy mennyit keresünk.
Infláció és pénzügyek. A gazdasági növekedést az uniós tagság gyorsítja. Hogy mennyivel, számítás kérdése. Hogy mik ennek a tényezői? Maga a tagság eleve csökkenti egy ország kockázatosságát. Egészen másként ítél meg egy befektető egy uniós tagországot. Kisebb a hitelfelvétel költsége, ez csökkenti az államadósság finanszírozásának a költségét, ami önmagában is növeli a gazdasági növekedés ütemét. Emeli az is, hogy sok költség elemmel nem kell többé számolnia a vállalkozónak, belpiaccá válik számunkra is csaknem 400 millió fogyasztó. Ha nem kerülnénk be, a magyar gazdaság növekedési üteme bizonyára akkor is meghaladná az uniós átlagot, egyszerűen azért, mert a szegény, de felzárkózásra kész ország gyorsabban képes növekedni, mint a megállapodott Európa. Azonban itt elég jelentős a különbség. A sikeres csatlakozás nagyon nagy növekedési többletet jelenthet, láttuk az ír példán. A görög példa viszont azt mutatja, hogy ez a növekedési többlet lehet nulla is; Hellász lényegileg ott van az európai átlaghoz képest, mint 20 éve. Arra azonban még nem volt példa, hogy egy ország csatlakozás után rosszabbul fejlődjön, mint a nélkül. Sokan riogatnak azzal, hogy az átállás következtében inflációs sokk éri az országot, és hogy az Unión belül is van infláció. Mind a kettőben van némi racionalitás. Nekünk nagyon jól jönne a két százalék körüli uniós infláció. Valószínű, hogy itt is konvergencia következik be, a gazdaság kiszámíthatóságát mindenképpen javítja az európai normák elterjedése. Az elmúlt 15 évben Magyarország erős inflációt szenvedett el: a rendszerváltozás még el sem kezdődött, amikor már 1989-ben 17 százalék volt a fogyasztói árnövekedés. A forint megszületése óta már több értékvesztésen átesett, a mai generációknak nincs tapasztalata a deflációról, amikor az árak csökkenek. Infláció lesz az Unióban is, és valószínű, hogy lesz inflációs átállás, de ez nem lesz sokk-szerű. Minden számítás azt mutatja, hogy az uniós átállástól nem kell valamiféle hajmeresztő árnövekedést várni. Néhány ár magasabb lesz, egyszerűen azért, mert most nincs rajta fogyasztási adó. De ha a termékek egy részét a Parlament fogyasztási adóval terheli meg, akkor ebből az államnak jövedelme származik, és ennek terhére csökkenthetné a más területen egyébként túl magas, 25 százalékos adókat. Az egyik terület árnövekedéséből tehát nem szükségszerűen következik az árszintnek a növekedése. A számítások szerint valóban indokolatlan az inflációs félelem.
A forint sorsa nálam is érzelmi kérdés, hiszen pár évvel ezelőtt még az én aláírásom volt a bankjegyeken, így baráti kapcsolat fűz a nemzeti valutához. A kelet-közép-európai pénzeket a nemzetközi pénzkereskedelemben nem sokra becsülik, az ok érthető. Pedig általában szép pénzek; ám jó tudni: minél rosszabb egy pénz, annál színesebb, lásd a régi francia frankot, a valamikori pezetát. A közös pénzre való átállásnál lesz bizonyos veszteség, de ez a veszteség nem lesz nagyon nagy. Ebben viszont Magyarországnak nincs választási lehetősége. Az Unióba való belépéssel tulajdonképpen elfogadtuk a belépést a gazdasági és monetáris unióba. Nincs kimaradási lehetőség. Mivel azonban jelenleg nem teljesítjük a feltételeket, nem léphetünk be azonnal egyben a monetáris unióba is. Az egyezmény úgy szól, hogy ha teljesítjük a pénzügyi feltételeket, kötelesek vagyunk belépni a gazdasági és monetáris unióba, ám ha nem teljesítjük, nem szabad belépnünk. Nincs tehát köztes lehetőség, csak van egy előszoba, ahol a teljesítést ellenőrzik, és a várakozási idő a mai játékszabályok szerint két év. Ezt a két évet roppant veszélyes időszaknak tartom. Legutóbb a forint melletti spekuláció borzolta fel a kedélyeket, de elképzelhető egy forint elleni spekuláció is, amikor a forinttól szabadulnak, ami sokkal kellemetlenebb. Remélem, hogy nem így lesz. Mindenesetre a legrosszabb állapot egy folyamatban a zsilipelés időszaka. Ilyenkor sebezhető az ország, ezért jó volna ezen az átmeneti időszakon hamar túlesni. Ezért is mondom, ha valaki taktikai NEM-mel szavazna, biztos nem lenne érdeke a nemzetgazdaságnak.
Végül egy neuralgikus terület, a szuverenitás kérdése, noha én inkább gazdasági erőről, gazdasági mozgástérről beszélnék. Milyen tényleges befolyása van egy önálló országnak a saját gazdaságára? Van-e még a régi értelemben nemzetgazdaság? A válasz az, hogy nincs. A német gazdaság sincs már. Nincs ember, aki megmondja, hol kezdődik a német gazdaság és hol ér véget a másik. Magyar gazdaság sincsen a régi, zárt határok közötti értelemben. Gazdasági ráhatása ugyan van a kormánynak, ám egy kis nyitott ország esetében ez a ráhatás nem nagy. Amikor annakidején, mint gazdasági miniszter 1990-ben a Ford képviselőivel tárgyaltam a tízéves adókedvezményükről, semmi ütőkártya nem volt a kezemben, mert ha nem tetszik, amit mi ajánlunk, akkor elmennek máshova. A kényszerű igazodás körülményei között a nemzeti érdekeket - közgazdasági értelemben - jobban lehet majd érvényesíteni az unión belül, mint azon kívül. Most ugyanis az uniós szabványok ránk egyértelműen vonatkoznak, anélkül, hogy ezeket a szabványokat formálnánk. A teljes jogú tagságból adódik majd, hogy a közös szuverenitás gyakorlása keretében Magyarországnak beleszólása lesz - annyi, amennyi egy tízmilliós országnak jár. A gazdasági erő érvényesítése terén az uniós tagság jobb, mint kívül lenni.
Ha bizonyos kételyeket nem is tudtam eloszlatni, ehhez most már talán késő is van. A közvélemény nagyon keveset tud a folyamatokról, a kormánypropaganda pedig alkalmatlan arra, hogy ezt a tudáshiányt bepótolja, de láthatóan nem is ezt vették célba. Azt a réteget vették célba, amelyre a legkönnyebben egyszerű üzenetekkel lehet hatni. Akik itt vannak, ismereteket akarnak szerezni, azokat megosztani egymással. A belépés mindenesetre csak egy pont, a gondolkodásnak folytatódnia kell. Hogy Magyarország mennyire lesz sikeres, az nagyobbrészt rajtunk múlik, és kisebb mértékben az Unión. Ez persze kemény üzenet, mert azt is jelenti, hogy nem tudjuk félelmeinket és elégedetlenségünket egy külső valakire áthelyezni. Magunkban, a mindenkori kormányban, a magyar értelmiségben, a magyar gazdasági vezetőkben kell a válaszokat keresni. És ha valami nem sikerül, akkor nagyobbrészt csak magunkat okolhatjuk. Én azonban valóban azt gondolom, hogy nekünk sikerülni fog. Ha mégis azt kérik, hogy mondjak valami biztatót, akkor azt szoktam mondani, hogy a most meghívott 10 jelölt ország olyan sokféle: ha sikerül a szlovákoknak, a litvánoknak, a letteknek, miért éppen Magyarországnak ne sikerülne? Ez az érv majdnem olyan mély, mint a mákosguba, de azzal szemben még tartalma is van.
