Reflexió

Holnap se menjünk iskolába

(2003. január 5.)

Valamennyi svédországi iskolai tanuló az ottani kultusztárca ajándékaként átvehette Kertész Imre regényét, a Sorstalanságot. Arra a kérdésre, hogy mi, itthon, miért nem követtük ezt a példát, Magyar Bálint miniszter azt felelte: eljuttattuk a kötet egy-egy példányát az összes magyar iskola könyvtárába. Többre nem vállalkozhattunk. Minden diák számára átnyújtani? Ehhez több mint négyszázezer példányban kellett volna megjelentetni a könyvet – és Magyarországon nem szokás ilyen magas példányszámot elérni. Ez a gesztus irigységet gerjesztett volna, és más, olyan nemtelen indulatokat, amelyekre nincs szükségünk. A riporter szemében ugyanaz a döbbenet ült, amely, gondolom, számos néző tekintetébe is odaköltözött, abban a pillanatban. Irigységet szült volna, ha a magyar kormány segítsége révén négyszázezer példányt nyomnak a Sorstalanságból, azért, hogy az minden diák polcára odakerülhessen? Egy ilyen gesztus – irigységet? Érthetetlen. És ami ennél is szomorúbb: talán, valóban, igaz. Hiszen, lám, Kertész Imre ürügyén ismét tiltakozások és ellentiltakozások zajlanak. A televízió egyik műsora negatívan minősítette a díjat, a művet, s ezért néhány értelmiségi aláírásokat kezdett gyűjteni. Hogy feddjék meg, tiltsák be is talán, az ilyen pernahajdereket. Akik védelmében más értelmiségiek szintén íveket kezdtek köröztetni. Hogy tiltakozzanak a tiltakozás ellen… 

Én, ha éreznék hozzá elég erőt magamban, szerkesztenék most egy könyvet. Összegyűjteném benne azt: mi mindenért tiltakozott már az értelmiség kies honunkban, a rendszerváltást kezdő szűk évtizedecske során. Ki mindenkiért és ki mindenki ellen lendültek harcos támadásba az autogramok. Egyik-másik író közöttük néha talán arra is gondolt már: ha szerződés alá, vagy beváltható csekkre csak tizedannyiszor írhatta volna oda a nevét, most mennyivel nyugodtabb lenne. És mennyivel nyugodtabban írna. Nem alá, hanem csak úgy, egyszerűen. Új műveket például. Ahogyan egyébként szokott. Írni. Nem akarom én, persze, egyiküket sem megbántani; épp csak eszembe jutott egy ilyen antológia lehetősége. A Tiltakozások Fehér Könyve. Érvek és ellenérvek konfrontálódása, vagy – nem ritkán – észérvek helyett ürügyek álvitája csupán. Ürügyek arra, hogy ismét felbolyduljon az élet. Arra, hogy esemény legyen. Demonstráció… Kertész Imre mondta egy interjúban: az ember, élete során, vagy demonstrál, vagy kollaborál. Kezdem azt hinni, hogy az élet túlhaladta egyébként éles megfigyelését. Mert manapság maga a demonstráció is kollaboráció. Sokan mintha azt tekintenék természetes állapotnak, hogy egymásnak feszüljenek az indulatok, harcba lóduljanak a szekértáborok. Azért működnek együtt, hogy ne legyen tágasabb együttműködés; a demonstráció folyamatossá tételéért kollaborálnak. Mintha eszmék, s elvek rendetlensége lenne a lelke mindennek, s nem a harmónia, a tolerancia. Mintha legyőzhetné valaha is egyik oldal a másikat, olyan erős vehemenciákkal küszködnek ezek az ívek; fel sem téve, s meg sem engedve azt, hogy erős kultúrát csak a sokszínűségben is kiegyensúlyozott értékek együttes jelenléte teremthet. Egyszerűbben szólva: ahhoz, hogy megértsenek, nem hangosabban kell beszélned. Csak többekhez…

Mondom: hasznosnak gondolnék egy ilyen kiadványt. Az ócsárlások gyűjteményét. Ha már egyszer egy olyan országban élünk, amelyben megszívlelendő szempont lehet az: ne keltsünk irigységet a magyar Nobel-díjas regény négyszázezer példányban történő kiadásával; s azzal, hogy azt minden diák kezébe adjuk. Hiszen, ha meggondolom, veszélyes mondattal kezdődik. „Ma nem mentem iskolába.”

tor

 

vissza Vissza a kezdőlapra