Megjelent: 2003.05.01. 10:33:49

József Attila

 

Ars poetica  

Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.

 

Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.

 

Szép a forrás - fürödni abban!

A nyugalom, a remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

 

Más költők - mi gondom ezekkel?

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

 

És túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

 

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas,

nyomorító hatalmakat.

 

Nincs alku - én hadd legyek boldog!

Másként akárki meggyaláz

s megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveim a láz.

 

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón e század:

rám gondol, szántván a paraszt:

 

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

 

S hol táborokba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübögni rímeit.

 

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kiséri két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

 

 

 Verselemzés

 

vissza Vissza a kezdőlapra