2003. május 25. vasárnap 13:21
"Két iskola lakik most a szívemben"
Egy boldog citerás a csíkcsomortáni gyerekekért
Nagy, tömött tarisznya a vállán, a hátán fekete hangszertok, mint később kiderül, egy citera van benne. Bodnár Ferenc zenetanár derűs ember, ez látszik rajta az első pillanatban. Alighogy megérkezik, helyet foglal, máris mesélni kezd:
Buktatókon, fájdalmas kitérőkön vezetett engem a Jóisten az erdélyi gyerekekhez. Eszembe is jutnak időnként Ady Endre sorai Az Úr érkezéséről: Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / csendesen és váratlanul átölelt az Isten. Persze ott volt mindig is mellettem a nagyanyám, a szüleim szeretetében. Ott, Kékcsen, a nyírségi faluban, ahol szigorúan, de odaadóan neveltek hét testvéremmel együtt. Ott volt abban, ahogy az idősebb iskolatársaim kézenfogva vezettek a betűvetés ösvényein, ott édesapám - a legvallásosabb ember, akit valaha ismertem - szelíd intéseiben. De tudom, velem volt a Jóisten egyetemi éveim alatt éppúgy, mint amikor - már történelem szakos tanárként - énekelni és citerázni tanultam.
Életem egyik válságos időszakában felhívott valaki a káposztásmegyeri nagycsaládosok közösségéből, hogy szükségük lenne egy citeratanárra. A Jóisten mentő szándékát éreztem a hívó, Simonyi Szilvia szavaiból megszólalni, s máig hálás vagyok, amiért az Erkel Gyula Zeneiskola kitűnő közösségébe kerülhettem.
A káposztásmegyeri egyházközség tagjai akkor már - 1998-at írtunk - rendszeresen jártak a csíksomlyói búcsúba, s jó kapcsolatot alakítottak ki a csíkcsomortániakkal is. Nekem meg eszembe jutottak az 1953-as élményeim, amikor a debreceni egyetem népi együttesével átutaztunk Erdélyen, útban a bukaresti VIT-re. Az egyik kis székely faluban négy-öt atyafi fúvós hangszerekkel várt bennünket, s mikor az állomásra érkeztünk, felzengett a dal: "Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!" Mi a bezárt ablakok mögött sírtunk... Egyre erősebben éreztem, hogy szeretnék eljutni Erdélybe. A Jóisten megint adott mellém egy embert, Kovács Ferenc, az egyházközség egyik tagjának személyében, akinek az autójával meg sem álltunk Csíksomlyóig. A szomszéd faluban, Csíkcsomortánban szálltunk meg. Gyermekkorom emlékei tértek vissza, amint megláttam az egy-két tantermes általános iskolát. A sarokban használhatatlan fekete-fehér tévékészülék, a falon gyermekrajzok árválkodtak. A hiány kiáltó jelei.
Először saját pénzemből vettem egy színes tévét, majd két videót. Miután felhívtam a Duna televíziósok figyelmét az elárvult iskolára, ők oktatócsomagokat küldtek részükre. Később lehetőségem adódott, hogy számítógépet, sétálómagnókat, tankönyveket, hangzó anyagokat juttassak el a csomortáni nebulóknak. Még a csobotfalvi iskolásoknak is jutott belőle. Egy másik segítőtársammal, Gergely Gyurival babaruhákat vettünk, mosógépet szereztünk a csíkszeredai csecsemőknek, illetve csecsemőotthonnak.
Most megint nagy fába vágtuk a fejszénket. Szeretnénk segíteni a csomortániaknak az iskolai vízvezeték elkészítésében. Hiszen azok a gyerekek is megérdemlik, hogy tiszta körülmények között tanuljanak. Ez a véleménye mások mellett Orbán Viktornak is, aki magánemberként támogatja a beruházást. Ha ráadásul két vendégszobát is kialakíthatnak a padlástérben zuhanyzóval, vízöblítős vécével, a zarándokok szívesen megszállnak náluk. Hamarosan bejegyzik a "Csomortánért Alapítványt", így nem lesz gond az adományokkal, amelyeket ez ideig közvetlen módon gyűjtöttem. Aki esetleg addig is érdeklődne a segítségnyújtás módjáról, az megtudhatja azt a 06-1-367-4120-as telefonszámon.
Két iskola és egy csecsemőotthon lakik most a szívemben. A csomortáni, csobotfalvi gyerekeké, meg a csecsemőké most a lelkem. Mondják is az ottaniak, amikor elbúcsúzunk egymástól: "Feri bácsi, hazavárunk."
Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen életet adott. Nem volt könnyű, de sok boldogság volt benne. A gyerekek, az emberek szeretete, ami engem éltet és boldoggá tesz...
Cser István
Forrás: Új Ember 2003. május 18.
