Spóraként sem sodródhatunk sokáig

Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem. A trianoni Magyarországon nőttem fel. A nácizmus börtönbe vetett. A kommunizmus elűzött. A rendszerváltás ígérete hazahívott – de a demokrácia még nem köszöntött rám. Csak küzdhetek érte, nap mint nap, minden erőmmel… Az előbbiekből következik: néhány esztendő híján végigéltem a huszadik századot. Ezt pusztán tényként közlöm, hiszen az életkor önmagában még nem érv és érdem, csupán apró jele Isten kegyelmének és bizalmának. Aki kegyes volt hozzám, hiszen a múlt század számos nemzeti és európai kataklizmájának részesévé tett. És bízott bennem, hiszen számos sorsdöntő választást kellett végiggondolnom, úgy a magam, úgy a közösségi érdekek latolgatásával. Miközben átélhettem a rossz és a jó politikai döntések fényeit és árnyoldalait; a magam bőrén tapasztalhattam azt: milyen végzetes sors köszönthet országunkra akkor, amikor egy szűk uralkodói réteg a népfenség elvének tisztelete nélkül hoz diktatórikus döntéseket. De azt is átérezhettem: van úgy, hogy hiába követjük a népfenség elvének gyakorlatát. Hiába kérdezzük a korábbi évtizedek során folyamatosan félrevezetett, csalárdul tájékoztatott, tudatosan manipulált, a szellemi terrorizmus minden eszközével leigázott személyeket. Mert már rég elszemélytelenedtek; már rég csak árnyékaik önmaguknak, s visszhangjaik a beléjük programozott hamis gondolatoknak. „Nagy baj nekik, hogy nincsen gyökerük”, mondja Antoine de Saint-Exupery mesehősének, a Kis Hercegnek a rózsa; bizony, számukra is nagy baj, hogy világnézetük nem a hűség, a szeretet és az erkölcs talajába kapaszkodik…

A hidak mindkét partján emberek élnek – ez így igaz. Szerte a világon, és itt, a magyar fővárosban. S a hidak összekötnek és elválasztanak egymástól. Összekötik azokat, akiktől egy híd amúgy sincs túl messze; és elválasztják azokat, akiket nem is érdekel a túlparton élők szándéka, akarata, reménye. És olykor megrázó pillanatban is érkezhetünk egy hídon átkelve egy furcsán új világba… Mint én, ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyát követően. Az ünnepet egy barátomnál töltöttem; esküvői tanúja voltam korábban – hadd szúrjam közbe e történetet. A német megszállás után kérte a segítségemet: közölte, hogy menyasszonya zsidó származású, de nem akar sárga csillagot viselni. Azonnal feleségül akarom venni, folytatta, de hol tudom megtenni? A józsefvárosi templom plébánosa, Blieszner Ágoston volt segítségemre; összeadta a párt; orgona nem szólt, csillárok nem sziporkáztak, de az ifjú asszonyka a templom szentélyében biztonságot nyert. A házasság jó erődnek bizonyult. Ahogyan jó erőddé válhat mindig, mindenkor, így a mai világban is – ha nem pillanatnyi szeszély, hanem a feltétlen hűség, szeretet és erkölcs alapján áll. Ha – természetesen - a hűség, a szeretet és az erkölcs társadalmának talajában gyökeredzik…

A karácsonyt követően pedig indultam Budáról Pestre, át a Lánchídon. Különös sorsú műtárgyunkon: Széchenyi álmodta meg és verekedte ki nemzetének, de a nemzet hóhéra, Haynau sétált át rajta először. Előtte is, azóta is hányszor vigyorgott ily sátánian ránk a történelem… A hátam mögött, Budán, még tomboltak az egymást testvérnek szólító, az országot kitartásra buzdító, de a testvériséget eláruló, s a kitartás bizalmát összeroppantó nyilasok; a híd túlpartján, Pesten, pedig már hallatszott, egyre erősebben, a „szabadság, elvtárs” gőgös retorikája. Így jellemezhetjük, hiszen kisejlett belőle: szabadságot csak akkor kaphatsz és érdemelhetsz, ha jó elvtársunkká válsz. Szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül. Mind munkádban, mind szellemi világodban. S nagy bajba került az, aki nem tudott, vagy nem is akart, abban a szikben gyökeret verni. Mert nem találta sem a hűség, sem a szeretet, sem az erkölcs mérföldköveit. Ügyvédi munkám során magam is gyorsan megtapasztaltam a diktátumok légkörét.

Az igazság szolgálatára felesküdött ügyvédként nem mondhattam nemet Győrött egy háborús bűnökkel és a demokrácia elleni lázítással vádolt ember védelmére. A per során arra kértem a bíróságot: objektíven mérlegeljen minden körülményt. Mondván: „Idegen elnyomás szorításában az erkölcs fulladozik, az erő uralkodik. A polgárok többsége, sajnos, az erőnek engedelmeskedik, és nem az erkölcsi normáknak.” Megjegyzésem nem csupán a hatóságokat irritálta. Másnap tollhegyére tűzött a baloldal sajtója. Magam is izgatok a demokrácia ellen, állították cikkeikben, és sürgették: „minél hamarabb seprűzzék ki az uszító ügyvédet a parlamentből és fővárosi tisztiügyészi állásából” is, majd „állítsák népbíróság elé”. A történetben mégsem ez a ma is lényeges mozzanat, hanem támadásaiknak azon eleme: „…a Demokrata Néppárt képviselője levette az álarcot; megmutatta, milyen elemek bujkálnak a Barankovics-párt képviselői mandátumának védelmében!” A módszer a mai magyar médiától sem idegen: egy személyen keresztül egy párt, egy eszme, az abban hívők nagy tömegeinek lejáratására, hiteltelenítésére tett kísérletek hosszú sorát említhetném most a szellemi terroristák harcmodorának bizonyítékaiból. De nem teszem; utalnék azonban arra: a napokban ünnepeltük jeles írónk hetvenedik születésnapját. A vele folytatott televíziós beszélgetésben ő és a kérdező arról tanakodtak: miért övezi nagyobb köztisztelet Németországban a kiváló szellemi teljesítményt nyújtókat, mint nálunk, így például őt is odafigyelőbb méltatás övezte - ott. Visszakérdeznék: feltételezve azt, hogy egy alkotó elme vagy egy eszme születésnapja a közös gondolkodás, az összekötő elemek keresésének, a szellemi hídra lépésnek alkalma is – vajh mindenki, feltétel nélkül, megközelíti-e ezt a hidat, vagy jó néhányan otthon maradnak, mondván, hogy „a híd túl messze van”… Mire tanított jobban az utóbbi évtized szekértáborharcait mesterien szolgáló és kiszolgáló média: a más elveket vallóak feltétel nélküli gyűlöletére, vagy a hűség, a szeretet, és az erkölcs feltételek nélküli tiszteletére? A hajszálgyökerek szívósságára, vagy a gyökértelen sodródásra…?

Lehet – hosszan beszéltem. De fontos alkalom ez, megérdemelte, hogy életem egészével feleljek arra: hogyan kell élnünk az Európai Unióban. Mert a kérdés, bár a csatlakozás kampánya erre tette hangsúlyát, nem az, hogy belépjünk-e. Ez a döntés csupán ratifikál egy történelmünkkel már rég parafált szerződést az ész, az értelem, és a lelkiismeret között. Fontosabb az: hogyan élünk majd az új társadalmi keretek között? Cipeljük-e tovább önsors-rontó viszályainkat, vagy megértjük azt, hogy nem a híd, a hidak kötnek össze bennünket, embereket. Hanem az emberség és emberiesség. Csak úgy tudunk gyökeret verni Európában, ha gyökeret eresztünk előbb saját hazánkban. Hiába bízzuk jövőnket a korábbi évtizedek során folyamatosan félrevezetett, csalárdul tájékoztatott, tudatosan manipulált, a szellemi terrorizmus minden eszközével leigázott személyekre. Akik már rég elszemélytelenedtek; már rég csak árnyékaik önmaguknak, s visszhangjaik a beléjük programozott hamis gondolatoknak. A hűség, a szeretet, az erkölcs szilárd talaja nélkül még spóraként sem sodródhatunk sokáig Európa hegyei és völgyei között; nagy folyamai fölött és szellemi folyamatain kívül tiszavirágnyi ideig sem élhetünk. De most részévé válhatunk egy nagy közösségnek. Ha más nem, hát legalább ez közösséggé erősíthet bennünket is.

Dr. Varga László

[1] Dr. Varga László írása egy liberális napilap felkérésére íródott; közlésével – bár előbbi számunk lapzártáig már elkészült – az esetleges átfedés miatti visszautasítás miatt vártunk. Fölöslegesen; a napilap, minden magyarázat nélkül, megtagadta a cikk közlését. Talán valamit magukra vettek belőle…