2003. május 18. vasárnap 16:08

Dr. Varga László felszólalásai
 a Magyar Parlament 1994-1998-os ciklusában

1994.06.28. Alakuló ülés - A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ, az Országgyűlés korelnöke, a továbbiakban elnök (állva mondja el beszédét): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönettel elfogadom az éveim alapján megillető korelnökséget, de kérem, ne vegyék elfogultságnak, hogy - a fiatalon pár holdon gazdálkodó, szűkösen élő dunántúli szüleimnek: az Egyházaskeszőn született édesanyámnak, Tóth Annának, a csornai születésű édesapámnak, Varga Gézának örökségeképpen és a Mindenható kegyelméből - most, ma korjegyzőnek érzem magam.

Negyvenhét évvel ezelőtt az Országgyűlésben a jobb oldalon ültem, mint a mai Kereszténydemokrata Néppárt jogelődjének, a Demokrata Néppártnak a képviselője. A háború utáni második, l947-es választási küzdelemből a tiszta szavazatok alapján a Demokrata Néppárt került ki győztesen, hatvankét képviselőjével. Bár az ország legnagyobb pártja voltunk, kormányalakításra a megszállás miatt nem gondolhattunk: ellenzékben küzdöttünk, hogy a polgárok alapvető jogaikat félelemmentesen és szabadon gyakorolják, kultúránk erősödjék, gazdasági életünk motorja legyen az alkotó egyén; a munka gyümölcsét, a magántulajdont védtük - hozzátéve, hogy minden jövedelmen ott van a szociális igazságosság, amely a dolgozók illő életét és emberi méltóságát biztosítja -; továbbá hogy az ifjúság oktatásának a tudás, míg nevelésének a nemzeti szellem és a keresztény értékrend legyenek az alapjai.

Célunkat a megszállás miatt nem tudtuk megvalósítani, sőt, ahogy az országban az elnyomás erősödött, úgy növekedett a polgárokban a szorongás, majd eljött a pillanat, amikor már féltünk, féltem. Kegyetlen érzés volt észlelni, hogy ahol a félelem kezdődik, ott az élet befejeződik: már csak létezés van.

És minden gondolatunkat és idegszálunkat arra összpontosítottuk, hogy szabaduljunk meg a félelem életfosztó érzésétől. A szegénység nemkívánatos állapot, de a történelem folyamán a nélkülözésben már születtek halhatatlan művek - a félelemben soha, mert a rettegés minden alkotó erőt megöl.

A félelem forrása az önkény, az elnyomás, ami ellen népünk szinte száz- évenként mozdul meg a történelmében.

Kissé merészen ide sorolom a XIII. századbeli Aranybulla korszakát, amikor az uralkodó rendek a király önkénye ellen tiltakoztak, később Budai Nagy Antal, Dózsa György, Tokaji Ferenc felkelései, majd Rákóczi, Kossuth szabadságharcai ugyanúgy, mint '56, az önkény és az elnyomás elleni harcok.

Az elmúlt és említett felkelések és szabadságharcok látszólag elbuktak. A valóságban nem, mert minden nemes célú, önzetlen, áldozatos cselekedet előbb- utóbb meghozza gyümölcsét, és még a kősziklán is kizöldell. Kossuth szabadságharca nélkül nincs kiegyezés, ahogy '56 is döntően hozzájárult, hogy a kommunista rendszer összeomlott, ugyanakkor az egész világ hódolt a magyarságnak és visszaszereztük nemzeti megbecsülésünket.

Tisztelettel adózom mindazoknak az 1947-es törvényhozóknak, akik a nemzetünkért küzdöttek, így Barankovics Istvánnak, a Demokrata Néppárt főtitkárának, dr. Eckhardt Sándor egyetemi tanárnak, dr. Mateovics Ferencnek, aki ma halálos betegségben szenved; 19 és fél évet töltött szabadságvesztésben elveiért, és amikor megkérdeztem, hogy mit érez azokkal szemben, akik a szenvedését okozták, így felelt:

"Bánják meg tévedéseiket, bűneiket és szeressék felebarátaikat!"

Ehhez a követendő magatartáshoz csak annyit fűzök, hogy tisztelettel hajtok fejet minden Saulból lett Pál előtt, elfordulok a pálul beszélő sauloktól és irtózom a gyűlöletben és revansvágyban élő sauloktól.

Továbbá emlékezem Pfeiffer Zoltánra, a Magyar Függetlenségi Párt elnökére, Kovács Imrére, "A néma forradalom" szerzőjére, a koalíciós kormányból a szociáldemokrata Kéthly Annára, aki mint az Országgyűlés alelnöke, bátran és merészen megvédte az ellenzék szólásszabadságát.

Kegyelettel gondolok Nagy Imrére, az Országgyűlés elnökére, akinek megnyitó beszédét az ellenzékben sokkal lelkesebben ünnepeltük, mint a saját pártja. Éreztük magyarságát, népe szeretetét. Ezért életével fizetett. Hálával gondolok mindazokra, akik 1100 éves történelmünk folyamán szabadságukat, életüket áldozták a nemzetünkért és azokra, akik az elmúlt 40 éves megszállás alatt - bármely oldalon -, és akik a négy év alatt lehetővé tették munkájukkal, hogy mi ma itt, egy független és szabad országban a nemzetünkért dolgozhassunk.

Tisztelettel emlékezem a jelenlevő Monsignore Varga Bélára, a Nemzetgyűlés volt elnökére, akinek egész élete a népéért végzett munka volt. (Hosszan tartó nagy taps. - Varga Béla felállva köszöni meg a tapsot.)

Az 1994-es választások eredményét demokratikusan el kell fogadnunk, de legalábbis tudomásul vennünk. Ugyanakkor a megalakuló Kormánynak is el kell fogadni, de legalábbis tudomásul venni, hogy a hatalom a népé, és a Kormánynak egyetlen feladata a nép szolgálata. A polgárok bizalmát csak azok élvezhetik, akik hazánk függetlenségét megőrzik, a nép alapvető jogainak gyakorlását és a szociális igazságosság érvényesülését biztosítják, a tudást gyarapítják, a nemzeti szellemű nevelést, a történelmi egyházak oktató és nevelő munkáját támogatják. S nem utolsósorban az Országgyűlés ezen időszakában, a négy évben felépítjük kultúránk fellegvárát, a Nemzeti Színházat, de legalábbis elkezdjük az építését.

Demokráciánk nem a Kormány hatalmával erősödik, hanem akkor, ha a polgárok a jogaikat nemcsak a választásokon és a képviselőik útján, hanem társadalmi, érdekvédelmi, kulturális és más egyesületekben is gyakorolják. Enélkül minden Kormány hajlamos az önkényre.

Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Népünk biztonságra, belső békére, gazdasági helyzetünk javulására vágyik, s minden képviselőtől önzetlen és áldozatos munkát igényel, jogosan. Mivel egy párt sem hordozza tarisznyájában a minden nehézségeket megoldó csodaszert, közérdekű kérdésekben megegyezésre kell törekednünk.

Hazánk biztonságát jelenleg nemzetközi szerződések nem garantálják, és bár külső veszély nem fenyeget bennünket, mégis a volt Jugoszláviában zajló és szinte véget nem érő kegyetlen polgárháború miatt - és mivel a volt Szovjetunióban a hatalmi erők még nem tisztázódtak - szükséges, hogy akár a Nyugat-Európai Unió révén vagy inkább a NATO-tól kapjunk biztonságot, hogy veszély esetén nem maradunk egyedül.

Közös ügyünk a határainkon kívül élő kisebbségek helyzete is. Történelmükben, nyelvükben, kultúrájukban azonosak vagyunk, így az ő sorsuk a miénk is. Úgy vélem, abban egyetértünk, hogy mindannyiunk kötelessége a nemzetközi okmányokban, így az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének l992. december 18-i határozatában, a nemzeti kisebbségeknek biztosított jogokért közös erővel küzdeni. Aki ebben a kérdésben hallgat, arra Babits bibliai erejű ítélete zúdul: "Vétkesek közt cinkos, aki néma."

Gazdasági javulásunk, fejlődésünk útját az Európai Unió jelzi, ahol ma még tizenketten vannak, de hamarosan a szomszédos Ausztria és három más ország is csatlakozik, amelyek történelmükben, nyelvükben és érdekeikben sokszor különbözők, de függetlenségük megőrzésével - és áldozatokat is hozva -, a szabad ember vállalkozására, termelésére alapozva, békében, demokráciában, kielégítő gazdasági körülmények között élnek.

Az Európai Unió polgárainak átlagos évi jövedelme több mint egymillió forint. Hazánk az Európai Unió társult tagja és a teljes tagság felé haladunk, így ránk is irányadók azok az elvek és eredmények, amelyek az Európai Unió tagjainak fejlődését előmozdították. Ezek bizonyítják, hogy az állam nem jó gazdálkodó. Önkényes, bürokratikus, lassú és ötletszegény.

Szem előtt tartva a szocialista rendszer terhes államosítását, mégis arra kell törekednünk, hogy amit csak lehet, az állam adjon át a vállalkozó polgárnak, és csak azt tartsa meg, ami szükséges és nem fordítva.

A gazdasági életben a korlátlan liberalizmusnak, az egyén túlkapásának és mohóságának legyen korlátja a szociális igazságosság, ami több, mint a szociális biztonság, élén az arányos és igazságos adózással. Nem az az ország gazdag, ahol sok a milliomos - bár legyenek -, hanem az, ahol nincsenek nélkülözők és kevés a munkanélküli. Épüljenek villák és paloták, mégis annak az országnak a polgárai elégedettek és derűsek, ahol mindenkinek megvan a saját otthona, és a fiatal házasoknak nem kell évekig várni, hogy életük legszebb időszakát az otthonukban töltsék. Színes és gazdag nyelvünkben az otthon nemcsak a lakást, de a hont is jelenti.

Az elmondottak alapján úgy vélem, hogy a zsenge demokráciában a választók nem felesleges szócsatákat akarnak hallgatni, sem a Kormány és az ellenzék üres harcát kívánják látni, hanem hogy ki tesz többet a népünkért. Ennek érdekében helyes lenne, ha a Kormány elfogadná az ellenzék mindazon javaslatait, amelyek a közjót szolgálják, ugyanakkor az ellenzék ne tiltakozzon a Kormány olyan törvényjavaslata ellen, aminek megvalósítása közérdek.

Mindnyájan a nép bizalmából vagyunk itt. A bizalom az élet legszebb ajándéka, amelyre csak akkor vagyunk méltók, ha nemzetünket önzetlenül és áldozatosan szolgáljuk. Ne legyen közöttünk senki, aki a képviselői tisztségéből anyagi előnyt szerez! Ha van ilyen, vessük ki magunkból, mert a választók azt kívánják, hogy a mi munkánkból az országnak és ne a képviselőnek legyen előnye!

Ebben a szellemben - feleségem beleegyezésével - a képviselői fizetésemet a Nemzeti Színház építési költségeire és a nélkülözők megsegítésére fordítom. (Taps. - Folyamatos zaj.)

Az ország békéjének egyik feltétele, hogy korunk fegyveres erő nélküli nagyhatalma, az elektromos hírszolgálat ne szolgálja a kormányt, de az ellenzéket sem, hanem tárgyilagosan, tisztességesen, etikusan tájékoztassa a polgárokat. Ez az egészséges közszellem - amely a Kormány és a nép között keringő szellemi áramlat - forrása.

Hiszem, hogy abban is egyetértünk, hogy minden szélsőség ellen küzdünk. A szélsőségek ereje, hogy vonzó igazságokat hirdetnek, de nem ezek megvalósítása a cél, hanem a hatalom megszerzése. Amikor a hatalomba kerülnek, az igazságokról már hallgatnak, s marad a jogtipró önkény.

Meggyőződésem, hogy az Országgyűlés minden tagja egyetért velem, hogy hazánkban nem lesz visszarendeződés; de máris hozzáteszem, hogy nem is lehet, mert a volt szocialista országokban lezajlott események bizonyítják, hogy a kommunizmus elavult politikai rendszerén a fejlődés átlépett, kialudt eszméje nem kap újra lángot, s a szakadékba zuhant gazdasági rendszere már nem áll talpra.

Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés!

Hazánk polgárainak a szeme rajtunk van, ugyanígy figyelik működésünket a határon kívüli magyar kisebbségek, továbbá az emigrációban élő, nemzetünkért sok-sok áldozatot hozó honfitársaink is, úgyszintén az európai és tengeren túli kormányok is. Kötelességünk, hogy hazánk hírnevét külföldön megvédjük, itthon pedig ellentéteinket nemes küzdelemben vívjuk meg, s a győztes ne egy személy, egy párt, a Kormány vagy az ellenzék, hanem hőn szeretett hazánk legyen.

Végül engedtessék meg, hogy ezt az egészen ritka alkalmat egy személyes vallomással zárjam. Történelmünk küzdelmei, dicsősége és vereségei: a tanítókönyvem. A kereszténységgel egyidős kultúránkból örömmel és bőségesen merítek. Szépséges nyelvünk gondolataim írásban és szóban egyedüli kifejezője; nehézségemben, gyarlóságomban, elesettségemben maradt az iránytűm a kereszténység. E nemzethez tartozom, a népből vagyok, a népben élek és a népért dolgozom. A nácizmus börtönbe vetett, a kommunizmus elűzött, a szabadság visszahozott.

Köszönöm az égieknek és minden hű honfitársamnak, hogy a közéleti munkámat ott fejezhetem be, ahol elkezdtem, itthon. Köszönöm. (Hosszan tartó taps.)

 

1995.05.02. A II. világháborús nemzeti ellenállási mozgalom emlékének megörökítéséről.

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Illő és méltó, hogy megemlékezzünk azokról, akik a történelmünk folyamán függetlenségünkért és szabadságunkért küzdöttek. A náci megszállásnak - mint minden megszállásnak - az volt a célja, hogy nemzeti függetlenségünk elsöprésével a nemzeti öntudatot kiölje, és előbb-utóbb a megszállt országot a nagyhatalomba beolvassza, bekebelezze. Minden megszállás alatt a politikai élet megszűnik, a kultúra megfakul és a gazdasági élet visszafejlődik. Ezért helyes, hogy bárki a történelmünk folyamán meg tudta őrizni nemzeti öntudatát, kultúráját, nyelvünket, és ezt terjesztette is barátai és ismerősei között, és a nemzetben megmaradt a fennmaradás szelleme.

A német náci megszállás alatt a magyar nép elsöprő többsége németellenes volt, amit bizonyít az, hogy az 1944. március 19-ei megszállás után egymás után, szervezettség nélkül, életrekeltek mozgalmak, vallási - katolikus, református - vonalon, az EMSZO hivatásszervezet, a KALOT, a Soli Deo Gloria, és titokban, föld alatt, Tildy Zoltán vezetése alatt, a Függetlenségi Frontban részt vettek politikai pártok és mozgalmak vezetői.

Sajnálatos, hogy a magyar népnek ezt az elsöprő többségű, fasizmus elleni magatartását és cselekvését a békeszerződésben nem honorálták, és a nagyhatalmak sajnos, 1947-ben a történelemben is furcsa békeszerződést kötöttek, mert békét nem kaptunk, csak nyugtalanságot; függetlenséget sem, mert elvesztettük és szabadságot sem, csak elnyomást.

Igen tisztelt Ház! Úgy vélem, hogy amikor ma megemlékezünk a fasizmus elleni bátor harcosokról, küzdőkről és a Kereszténydemokrata Néppárt emellett szavaz, akkor úgy érzem, kissé távolabb is kell néznünk, hiszen jövőre ünnepeljük 1100. éves fennállásunkat. Eljött az ideje annak, hogy mindazokról - minden személyről, mozgalomról, csoportról vagy pártról - megemlékezzünk, akik lehetővé tették azt, hogy mi itt 1100 év után is - ezeknek a bátor hősöknek köszönhetően - megmaradtunk magyarságunkban, kultúránkban, nyelvünkben és függetlenségünkben.

A Kereszténydemokrata Néppárt helyesli a törvényjavaslatot, és megszavazza azzal a reménnyel, hogy hamarosan a Ház elé kerül egy olyan törvényjavaslat, amely méltóan megemlékezik azokról, akik a Szovjetunió megszállása alatt és a kommunista diktatúra alatt a szabadságért, a függetlenségért szabadságukat és életüket áldozták. Rendszerek és megszállók jönnek és mennek, de a nemzet marad, ha vannak olyanok, akik a szabadság és a függetlenség szellemét éltetik és fenntartják. Köszönöm. (Taps.)

 

1996.05.23 A Magyar Köztársaság Alkotmányának szabályozási elveiről

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr, Tisztelt Ház! Parlamenti szokásoknak megfelelően kapcsolódom az előző felszólaló megállapításainak folytatásába.

Igenis szükséges egy új, modern, történelmi fejlődésünknek megfelelő alkotmány, de nincs szükség sürgősségre. Fontos, hogy kellő előkészülettel, a lakosság bevonásával készüljön egy olyan alkotmány, amelyre azt mondhatjuk, hogy közös megegyezéssel jött létre, és valóban megfelel a magyar nép akaratának és történelmi fejlődésünknek is. Ez sajnos így nem mondható.

Az elmúlt fél évszázadban három nagy szellemi áramlat száguldott végig a világon és száguld, és a következő évezredben is száguldani fog. Az önrendelkezési jog, az emberi jog és a szociális biztonság, amit mi kereszténydemokraták úgy nevezünk, hogy szociális igazságosság, mert több, mint a szociális biztonság. Az önrendelkezési jog révén az Egyesült Nemzeteknek 1945-ben 45 tagja volt, ma 189. A törzsek népekké, a népek nemzetté, és a nemzetek független országokká váltak. Az emberi jogoknak a kialakulása - nem tudom megállni, hogy történelmi fejlődést ne tekintsek át - ma még nem ért el mindenhová kellő mértékkel, de útban van.

Az emberi jogoknak talán első - előtte is volt, de igazi megtestesítői - az úgynevezett természetjogi iskola, amely rámutatott arra, hogy az embereknek születésüknél fogva van joguk, s azt nem az állam adja, hanem ahhoz joguk van, attól a perctől kezdve, hogy a születésük megtörtént. A természetjogi iskola megalapítója, Hugo Grotius úgy vélte - hiszen nagy vita volt tudósok között - , hogy mi az ember igazi alaptermészete. Miből kell kiindulni, hogy a természetjogot ezen az alapon vizsgálhatjuk, vagy gyakorlatba áttegyük. Ő azt mondotta, hogy az ember társas lény. S itt természetesen egymás között ezeket tisztázni kell, és jogokat kell biztosítani. Hobbes már úgy vélte, hogy az ember egy kissé antiszociális, tehát az államot kell megalkotni, és annak keretén belül kell biztosítani a jogokat.

Keresztély Tamás úgy vélte, hogy az ember erkölcsi természetéből kell kiindulni, az adja meg azt az irányt, amely az ember veleszületett jogait biztosítani tudja.

Leibnitz a boldogságra való törekvést látta, hozzá közel Rousseau a tökéletességre való és a képességünk kibontakozására való lehetőséget, Kant részben lezárta ezt a nagy vitát, és azt modotta, hogy a tiszta észből kell levezetni az embernek a természeti jogait.

Történelmi érdeme ennek az iskolának, hogy valóban nagy tudósokkal és közel egy évszázadon át vitatta, hogy lényegében milyen formában biztosítjuk az embernek - megint megismétlen és még sokszor - veleszületett jogait. Hibája volt, vagy hiányossága ennek az iskolának, hogy nem tudta kodifikálni az embernek a természeti jogait, megmaradt az elméleti síkon, megmaradt azon a vonalon, hogy lényegében elvileg ez az iskola ezeket az elveket lefektette.

1876. július 4-én születik meg többek között az első nagy kiáltvány, nyilatkozat, az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata, amivel az ember veleszületett jogait, amit a Teremtőtől kapott, mondván, biztosítani kell, érvényesítését segíteni. 13 évvel később, az 1876. augusztus 26-i francia nemzetgyűlés ünnepélyes nyilatkozata valóban vulkanikus erővel mondja ki az első mondatban, hogy az ember születésénél fogva szabadnak és egyenlő jogúnak születik. Sajnos a francia forradalom már elvetette a Teremtőtől kapott jogokat, az észt állította az oltárra, amely természetesen, következményeiben hosszú századokon át sokkal súlyosabb volt, mint az Egyesült Államoknak a nyilatkozata.

Mi egy kissé lemaradtunk akkor is, hiszen az 1848. III. törvénycikkben a választójognál egy kereskedősegéd még nem kaphatott választójogot, sőt a földnélküli gazdálkodó, vagy paraszt sem. Tehát lényegében 69 év után még nem ért el bennünket az a szellő, ami az Egyesült Államok vagy Franciaországban már gyümölcsöt termett.

Ez érthető is, mert elnyomás alatt éltünk. Elnyomásban az ember nem szabad, elnyomásban az ember nem tudja érvényesíteni alapvető jogait, és ha néha fel is tűnnek nagyságok, hála Istennek, akik élére állnak a szabadságnak, de a lakosságnak a többsége, a nagyobb része kénytelen megalkudni az uralkodókkal, illetve az elnyomással.

Magyarországon lényegében - szabadna mondani talán - tömören, újból megfogalmazzák az ember alapvető jogait. Az 1946. évi törvénycikk, amely az államformáról szól, a köztársasági államformáról, amelyről méltóztassanak megengedni, hogy megjegyezzem, hogy ebben a házban, az akkori demokrata néppárt kiváló tudósa, Eckhardt Sándor szólalt fel, és azt mondotta egy intézőbizottságunkon megvitatott megbeszélés után, hogy igen, mi, a Demokrata Néppárt a köztársasági államforma mellett vagyunk, de adjuk meg a népnek azt a jogot, hogy ők szavazzák meg.

És ez közel 48-49 évvel ezelőtt volt, a Demokrata Néppárt akkor is lefektette és hangsúlyozta, hogy minden ilyen kérdésben, ami szinte létkérdése a nemzetnek, ott legyen a népnek a szava.

Talán még azt is megengedik önök, hogy megemlítsem, hogy ez a Demokrata Néppárt 1947-ben megnyerte a választásokat, s remélem, ez be fog következni egy pár év után újra.

Az 1946. évi 1. törvénycikk megdöbbentő. Nem a szövege miatt, hanem azért, mert igyekszik megfogalmazni az alapvető jogokat, és kimondja, hogy a Magyar Köztársaság védi a polgárait az elnyomástól, a félelemtől, biztosítja a vélemény-nyilvánítás, a sajtószabadság, a vallás szabad gyakorlásának a jogát.

Azért megdöbbentő, mert épp elnyomás alatt éltünk, hogy lehet, az elnyomó nem biztosíthatja az elnyomástól való biztonságot, a félelmet pedig az elnyomó ülteti el, nem utolsósorban a vélemény-nyilvánítás, sajtószabadság és a vallásszabadság megvolt, csak azzal a különbséggel, hogy a templomok ellen bizonyos küzdelmek voltak, és az iskolákat az egyházaktól 1948. június 10-én elvették, pár iskolát kivéve, az akkori Demokrata Néppárt 62 képviselője, mert név szerinti szavazást kellett adni, természetesen mindegyik az államosítás ellen volt.

Az 1949. évi XX. törvénycikknek nevezett alkotmány azért kétes értékű, nem a későbbi kiegészítésekkel, mert elnyomásban nem lehet alkotmányt készíteni. Egy szovjet alkotmány fordításából készült, különben is, egy merénylet a nép önérzete, tisztessége ellen, hogy maga az elnyomó hozzon egy olyan alkotmányt, amelyről mindenki tudja, hogy egyetlenegy szavát nem lehet és egyetlenegy elírását, különösen az embernek a vélemény-nyilvánítási szabadságát.

Hosszú idő megint eltelt, amíg végül hazánkban az emberi jogok egyetemes kiáltványa bekerült a törvénytárunkba, később pedig az Egyesült Nemzetek 1966. december 16-án elfogadott polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, továbbá, ugyancsak az 1976. évi IX. számú törvényerejű rendelettel pedig gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya.

Felszólalásomnak az egyik célja az, hogy rámutassak, vagy legalábbis megemlítsem a valóság és az elmélet közötti különbséget. Mit érnek a legszebb szavak és mit ér bármilyen alkotmány, ha a polgár nem érzi annak az erejét, ha a polgár nem érzi, hogy az őrá is kihat, s nem érzi azt, hogy valóban, az alkotmány nemcsak védi, az alkotmány nemcsak formailag megadja a jogot, de ő azt gyakorlatilag is élvezheti. Az 1949. évi XX. törvénycikkel elfogadott alkotmányt természetesen a magam részéről sosem tartottam alkotmánynak, mert hiszen nem a népnek az akaratából született, kiegészítésekkel természetesen már használható volt.

Az előbbi két törvényerejű rendelettel biztosított jogokról beszélek, tehát az 1976. évi VIII. és 1976. évi IX. számú törvényerejű rendelettel, akkor megkérdezem az igen tisztelt Országgyűléstől, hogy ez a körülbelül 10-12 oldalra terjedő, polgári, politikai jogok, gazdasági, szociális, kulturális jogok, részletesen leírva miként mentek át a valóságba?

Sokan talán nem értenek velem egyet, szerintem demokrácia ott van, ahol a vélemény-nyilvánítás, sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési jog érvényesül. Túlzónak lehet tekinteni, ha azt mondom, hogy minden többi jog ebből ered. Ahol a polgár szabadon kifejezi véleményét, ahol a sajtó szabad, és szerencsére ha tárgyilagos is, egyesületet tudok szabadon alakítani, gyülekezési jog révén össze tudok jönni és meg tudom beszélni a kormánnyal szembeni, vagy a kormány melletti tárgyakat, akkor úgy érzem, abban az országban demokrácia van.

Ez a két rendelet - ami törvényerejű rendeletről beszéltem - ismétlem, hosszan ezeket a jogokat biztosítja, de semmi nem valósult meg belőle. A vélemény-nyilvánítás szabadsága nem létezett, sajtószabadság sem abban az értelemben, ahogy az Országgyűlés ezt ma minősíti és a gyülekezési és az egyesülési jog sem.

Elérkeztünk tehát oda, 1989-90-ben, hogy ezek a jogok érvényesültek. Ezeket a jogokat biztosították alkotmány-kiegészítéssel is. De megkérdezem az igen tisztelt Országgyűlést, amikor újból leírjuk és újból megfogalmazzuk azt a négy legszentebb jogát az embernek, a vélemény-nyilvánítást, a sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési jogot, mondhatja-e valaki az Országgyűlés tagjai közül, hogy például egy ember a munkahelyén szabadon elmondhatja a véleményét és nincs következménye? Mondhatja-e, hogy emberi méltóságban érzi azt az öntudatot, amit ez a lenyűgöző szó mond.

Tehát, amikor mi újból fogalmazunk, újból szöveget fogunk gyártani. Mi a valóság?

Valóban a polgár át fogja ezt érezni, mégha népszavazás jön, akkor is? Nincs-e valami hiányunk abban, hogy a magyar polgár nem érzi át azt, hogy ő teljes jogú ember. Sajnálatosan az alkotmány-előkészítő bizottságban egyedül maradtam. Egyedül maradtam abban - és ez ma is a véleményem, és ez valamilyen formában nem került be, nem is tudnám megszavazni az új alkotmányt -, hogy ott kell lenni annak a meghatározásnak, hogy minden polgárnak, honfitársai, embertársai iránt, a felebaráti szeretet szellemében kezd cselekedni.

Megdöbbentő az, hogy ennek a fontosságát az alkotmány-előkészítő bizottság egyes tagjai nemcsak hogy nem ismerték fel, hanem szinte ellene voltak. Azért megdöbbentő, mert minden, ami az utóbbi évtizedben, vagy évszázadban, vagy az elmúlt pár évben a volt Jugoszláviában lezajlott, az semmi más, mint az, hogy a polgárok képtelenek voltak egymással szemben e felebaráti szeretet jegyében cselekedni. Ez nem egy kereszténydemokrata elv csupán, hanem egy szükségesség. Nem lehet demokrácia és sose lesz demokrácia, ha a polgár nem érzi, hogy a másik embertársát, ha üldözik, akármilyen felfogása van, vagy vallása miatt, az ártatlant is védenie kell, és a szegények mellé kell állni.

Ha ez a szellem nem megy át a nevelésben, akkor minden csak szöveg marad, minden csak megint úgy, mint az 1976. évi törvényerejű rendelettel elfogadott csodálatos és irányító és meghatározó szövege. És azért is megdöbbentő, igen tisztelt Országgyűlés, azért is, mennyire előbbre voltak 1948. december 10-én az Egyesült Nemzetek tagjai, ahol voltak humanisták, antikommunisták, voltak vallásosak, voltak hitetlenek, voltak kommunisták, voltak konzervatívok és ez az Egyesült Nemzetek kiáltványa, az emberi jog tekintetében első szakaszában kimondotta, hogy minden ember szabadnak, méltóságban, jogokban egyenlőnek születik, fel van ruházva értelemmel és lelkiismerettel, és méltóztassanak figyelni, és egymás iránt a testvériség szellemében kell cselekedni.

Mi 48 év után nem akarjuk elfogadni azt, hogy igenis kötelességünk rámutatni, hogy minden polgárnak, mindenkinek igenis a felebaráti szeretet szerint kell cselekedni. Elmaradtunk 48 évvel. Ez az igen vegyes Egyesült Nemzetek, akkor 45 taggal el tudta fogadni és megegyeztek abban, mindenki, ismétlem hívők és hitetlenek, hogy igenis a lényege az, az egyik lényege az alkotmánynak, hogy a polgárok érezzék át azt, hogy nemcsak nekem van jogom és nemcsak a törvényt kell tiszteletben tartani, az természetes, hanem az embertársaim iránt van kötelezettségem. Ha mi ezt nem tudjuk beiktatni az alkotmányba, akkor nemcsak hogy lemaradtunk, lemaradt megint egy gépezet, egy szöveg, amely nem töltődött meg azzal, ami ebben a korban talán a legfontosabb és a legszükségesebb.

Igen kérem az Országgyűlést, amikor beadjuk ezt a javaslatunkat, gondolja át, ne maradjunk le. Ne maradjunk az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Kiáltványa mögött. Miért félünk attól, hogy az embereknek egymás iránt a felebaráti szeretet szellemében kell cselekedni? Ismétlem, ez nem kereszténydemokrata álláspont csupán, ezt minden humanistának magáénak kell vallani. Szabadjon még - nem akarom elvenni kérem a Gáspár Miklós barátomtól az időt - s megígértem, hogy időben befejezem.

Szabadjon még annyit mondanom, nagyon természetesen kényes kérdés az élethez való jog. Én fiatal jogász korom óta a halálbüntetés ellen voltam, és ott a padokban, ezelőtt 48 évvel, Nagy Imre elnöksége alatt benyújtottam egy indítványt a halálbüntetés eltörlésére.

Természetesen az akkori kommunista párt rettenetesen megtámadott, hogy bizonyos politikai vádlottakat kívánok megvédeni - természetesen ez is közrejátszott -, de mindig a halálbüntetés ellen voltam.

Meg kell mondanom, őszintén megvallom önöknek, hogy egy szempontból kétségeim vannak. Nemcsak azért, mert eldurvult a világ, olyan politikai terror-cselekményekkel találkozunk, amit az itt lévő képviselők születésükkor vagy fiatal korukban el sem tudtak képzelni, hogy ilyen létezik. Százak és százak halnak meg bosszú, politikai revánscselekmények miatt, és én arra a megállapításra jutottam magamban, hogy egy szempontból és egy vonatkozásban ezt az elvemet felfüggeszteném, amennyiben valaki hideg aggyal, előre megfontolt szándékkal megöli embertársait. Tehát nem a szándékos, vagy hirtelen haragból és hasonló szempontból, hanem ha valakinek van arra kegyetlensége, hogy átgondolja, megfontolja, és hideg aggyal másoknak az életét elvegye, itt kételyeim vannak és úgy érzem, hogy ilyen esetekben jogos a halálbüntetés, annál is inkább, mert nehéz elviselni annak a hozzátartozónak, testvérnek, feleségnek, vagy férjnek, vagy barátnak, hogy az, akit legjobban szeretett, azt elvették és az aki azt elvette, az állam kegyén tovább él.

Igen tisztelt Országgyűlés! Összefoglalva: kérem önöket, hogy amikor az embernek a legszentebb és legfontosabb jogairól tárgyalunk, kérem önöket, hogy fogadják el azt, hogy legyen benne az alkotmányban az a meghatározás, amit előbb mondottam. Nem utolsósorban: világos, ennek a nevelés a legfontosabb része, hogy a nevelésen keresztül kapják meg a polgárok. A második pedig az emberi méltóság.

Önök választókerületekben járnak, járjuk a vidéket. Nagyon megdöbbennek a polgárok, amikor azt mondom, hogy a földet kapáló gazdának ugyanaz az emberi méltósága, mint az államfőnek, mert ugyanaz.

Akkor bizony csodálkoznak, hogy valami nem furcsát mondtam-e, vagy a keresztgénydemokratáknak egy nagy választási ígéretét. Mert ugyanaz.

De nem érzik a polgárok azt az emberi méltóságot, amely nélkül nem lehetek teljes jogú, és amely nélkül nem lehet olyan önérzetem, amely érzi azt, hogy polgár vagyok, jogom van. Az emberi méltóságot mindenkinek tisztelni kell.

Bízom benne, hogy az igen tisztelt Országgyűlés meg fogja szavazni a kiegészítést, és abban az esetben nálunk is megtalálja a támogatást egy olyan alkotmányra, amelyben nemcsak szöveg van, hanem meg van töltve azzal a keresztényi szellemmel és értékkel, amely nélkül ember egymással szemben és egymás iránt nem cselekedhet másként, és egymásnak tiszteletét magával vonja. Köszönöm szépen. (Taps.)

 

1996.11.20 A Magyar Köztársaság Alkotmányának szabályozási elveiről

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A vita során többször elhangzott, hogy új alkotmány vagy megújított alkotmányról van szó. Álláspontom szerint alkotmányról van szó. A Kereszténydemokrata Néppárt álláspontja, hogy igenis létrejöhet egy alkotmány, de nem ilyen hajrá, egy ilyen gyorsított módon, mert nincs alkotmányozási kényszerhelyzet. Ez egy koraszülött munka, amely minden ellenkező állítás ellenére nem ment át az ország lakosságának a köztudatán, nem lettek alapszervezetekben tagokkal, egyéb szervezetekkel kivitatva. Kaptunk kilószámra menő anyagot, amelynek egyetlenegy része is tán nem került be az alkotmányozás koncepciós terveibe.

Azért mondom, hogy alkotmányról van szó, mert Magyarországnak az 1949. évi XX. törvénycikkét nem lehet alkotmánynak nevezni. Szégyen volt az akkori Országgyűlésre, és úgy érzem, mindazoknak át kell gondolni a fogalmukat, hogy egyáltalán lehet-e beszélni és szabad-e beszélni egy olyan törvényről, amely embertelenség közepette született, amelynek semmi köze nem volt az alapvető jogokhoz, nem volt köze a szociális jogokhoz, nem volt köze az állampolgári jogok és kötelezettségekhez, és semmiképpen sem volt joga az alkotmány egyik legfontosabb tételéhez, az ország függetlenségéhez.

Van egy törvényünk, amely kiegészítésekkel, módosításokkal működőképes. Helyes, használni kell, és természetesen nemcsak tudomásul kell venni, hanem be kell tartani. De nagyon szeretném, ha nem beszélnénk talán többet arról az 1949. évi XX. törvénycikkről, amely nemcsak a megszállásnak az egyik gyümölcse, hiszen tudomásom szerint majdnem hogy az orosz alkotmány lett szó szerint lefordítva, hanem Mindszenty bíboros börtönben, az ország jelentős része elégedetlenségben, függetlenségüktől megfosztva - és akkor jön az 1949. évi XX. törvénycikk, és még ma is néha azt mondják, hogy alkotmány.

Az alkotmányok történelmünk folyamán és az emberiség története folyamán nagy megmozdulásoknak vagy pedig a nép igényének kell hogy megfeleljen. Kell egy kívánság, kell egy kérelem, kell egy jelentős igény arra, hogy az ország alkotmányt készítsen. Alkotmányoknak van néha egy nyilatkozat formájában való megjelenése, néha szövegbe foglalják az egészet alkotmány formájában - ilyen volt a francia forradalom, amely a mai napig útmutató az első szakaszában, pontosabban első mondatában, amely kimondja, hogy az emberek születésüknél fogva szabadok és egyenlő jogúak. Óriási megállapítás, és mondhatnám az egész világra ma is kiható jelentősége van.

Előtte 13 évvel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ugyanezt kimondja, csak hozzáteszi, hogy az embernek az elidegenítetlen jogai Istentől származnak. És van egy fontos megállapítása, ami a mi alkotmányunkban nem fejeződik így ki, hogy a kormánynak és államhatalomnak semmi más kötelessége nincs, mint az, hogy a polgároknak a jogait biztosítsa, szociális, kulturális, gazdasági fejlődésüket elősegítse. Nem a hatalom, hanem kizárólag a kötelezettség. Ez így nem sugárzik ki ebből a tervezetből sem.

Itt félmondatban megemlítem, hogy az 1776-os nyilatkozatnak van Európában több, de megnyilatkozó politikai személyisége, Csehország elnöke, Havel, aki kijelentette, hogy igen, az embernek az alapvető jogai a Teremtőtől vannak. Nálunk a kormány részéről még hasonló gondolatot se lehet felvetni.

Jelentős volt az emberiség történetében az ENSZ 1948. december 10- ei közgyűlésének az úgynevezett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amelyet úgy nevezett, hogy az emberiség alkotmánya. Nemcsak hogy mindenkire irányadó, de azt hiszem, a következő évezredben is fognak foglalkozni a 30 szakaszos kiáltvánnyal azért, mert megszabta azt az utat, amelyet követni kell minden olyan államnak, ahol demokrácia van. Ebből csak kettőt emelek ki.

Az első, hogy az emberek az alapvető joguk gyakorlásával válnak teljes jogúvá, továbbá azt a szociális biztonságot, amely jelenleg a mi tervezett alkotmányunkban sem szerepel olyan módon, mint szeretnénk, vagyis hogy az embereknek igenis joguk van a munkához, illő fizetéshez, emberhez méltó lakáshoz, egészségügyi ellátáshoz és öregségükre megfelelő és emberi, méltó élethez. Alapvető jogként van megemlítve.

Nekünk 48 év múlva harcolni kell, a kereszténydemokratáknak azért, hogy ez alapvető joga legyen az embernek. Lehet azt mondani, igen, lehet, hogy ezt nem lehet teljesen végrehajtani, mert bíróság előtt nem lehet kikényszeríteni. De lehet irányadó! Az országnak van teherbíró képessége. Lehet, hogy nem lehet teljesen végrehajtani, de igenis, előre kell lépnünk, ha már alkotmányt készítünk, és meg kell adni az embereknek azt a jogot, amelyet 48 évvel ezelőtt az emberiségnek útmutatóul megállapítottak az Egyesült Nemzetek közgyűlésében.

Úgy érzem, hogy 1956 is egy ilyen gondolat volt egy alkotmányhoz, amely természetesen a függetlenséget, a szabadságot és 1848-ra visszamenőleg a közteherviselést is megállapította.

Ebben a vitában és ugyancsak az alkotmány-előkészítő bizottságban egyetlenegy érdemi érv nem hangzott el, hogy miért kell most ilyen szükséges, gyors és a magyar néppel át nem tárgyalt, ki nem vitatott alkotmány. Itt csak arról van szó, hogy legyen alkotmány, legyen alkotmány, de senki nem mondta meg pontosan, hogy miért olyan sürgős ez. Miért kell nekünk összeülni, miért kell nekünk vitázni arról, ami a magyar népen még nem ment át? És nincs egyáltalán - megismétlem - alkotmányozó kényszer. Amennyiben ez lenne, és amennyiben bárki kiérvelné, akkor gondolkoznánk és talán az álláspontunkat megváltoztatnánk, de nem hangzott el.

Továbbá a Kereszténydemokrata Néppárt úgy gondolja, hogy bizonyos keresztény értékeknek a megemlítése és útmutatása is hiányzik az alkotmánytervezetből, a koncepcióból.

Az alkotmánybizottság elnöke, az Országgyűlés elnöke, Gál Zoltán úr megemlítette, igen, hogy keresztény értékek, de hát nem sorolta fel, hogy mit ért alatta. Például a Kereszténydemokrata Néppártnak megdöbbentő az, hogy nem tudtuk elérni a viták során, hogy a hazánk jelképei között felsorolják a Szent Koronát. Nem lehet. Hogy miért nem lehet ott a zászló és a Himnusz mellett, erre érdemi érv megint nem hangzott el. Van egy álláspont, hogy a Szent Korona talán jelenti - mert jelenti - 1000 éves kereszténységünket, kultúránkat, hiszen Szerb Antal is azt írja az európai és a magyar irodalom történetében, hogy a kultúránk a kereszténységgel kezdődött. Nincs ottan. Akkor kérdezem, mik azok a keresztény értékek, amelyet az elnök úr említett?

A szociális biztonsághoz alapvető jog nincs így benne, ahogy mi mondottuk. Ez sincs benne, amit megemlítettem. Továbbá hiányzik, amit a Kereszténydemokrata Néppárt nagyon erősen vitatott és érvelt, hogy benn legyen, hogy az embernek nemcsak alapvető joga van, amelyet tiszteletben tartani - az emberi méltóságát is természetesen -, de az embernek cselekedeteiben, egymás iránt a felebaráti szeretet szellemében kell cselekedni.

Igen tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt 70 évben borzalmakon mentünk át. Kegyetlenségeken. Azt mind egyének követték el. Mindenhol és minden alkalommal. Kérdezem: nem jött el az ideje annak, hogy az alkotmányban ott legyen irányadóul, hogy az embereknek egymással szemben a felebaráti szeretet szellemében kell cselekedni? Eljött az ideje - és mégis, az alkotmány-előkészítő bizottságban ezt ilyen formában nem tudtuk keresztül vinni.

Meg kell említenem, hogy az egyik legnagyobb kifogásunk - és ez kezdettől fogva -, hogy a köztársasági elnököt pártok jelölik, nem pedig a nép választja. Olyan büszkén hangzik az alkotmányunkban, a jelenlegi törvényben, hogy minden hatalom a népé. A legkisebb hatalomnak a jele, hogy igenis, a nép válassza a köztársasági elnököt! Minden kifogás, ami ebben a vonatkozásban elhangzott, nem vehető komolyan. Az a köztársasági elnök, akit a pártok jelölnek, annak kötelessége, hogy lojális legyen a pártokhoz - és nem a néphez. Ha a nép választja, akkor a néphez lojális, nem pedig a pártokhoz.

Elérkezettnek tartjuk az időt, igenis, hogy a magyar nép maga válassza a köztársasági elnököt. Nem tudnánk semmi olyan alkotmányt elfogadni, a Kereszténydemokrata Néppárt, amely elveszi a néptől ezt a jogot. Szükségesnek tartjuk, és úgy érezzük, a fejlődésünkben is eljutottunk odáig, hogy végre minden hatalom a népé, hát ő válassza meg a köztársasági elnököt is.

A Kereszténydemokrata Néppárt úgy véli, hogy igenis, azok a szempontok és amelyeket még az utánam lévő kereszténydemokrata néppárti előadók és szónokok meg fognak magyarázni, benne legyenek az alkotmányban, és enélkül nem tudnánk elfogadni. Kérdezem most az igen tisztelt Országgyűlést - itt ülünk, és még itt fogunk ülni sokszor az alkotmány vitájában -: ez a legsürgősebb kérdés ma az országban? Nem arra ügyelnek a polgárok, hogy igenis, foglalkozzunk az ő szociális kérdéseikkel? A munkanélküliséggel? A pályakezdő problémáival? A közbiztonsággal? A mezőgazdaság problémáival? A kis- és középipar támogatásával? Nem ez a legfontosabb kérdésünk ma, hanem arra kéne összpontosítanunk, ami az országnak az igénye.

Itt egy külön szempontot fölemelek, amely talán nem mindenkinek az álláspontjával egyezik, de a magam részéről - és a Kereszténydemokrata Néppárt ebben egyetértett -, szeretnénk megadni a külföldön élő nagykorú magyar állampolgároknak is a választójogot. Természetesen fölhangzik sok ellenvetés. A miniszterelnök úr részéről az, hogy nem fizetnek adót - az adófizetés különben sem a választójog egyik előfeltétele -, de szeretném megemlíteni azt, hogy igenis, a határokon kívül lévő sok-sok ezer ember, sok-sok ezer polgár áldozatosan, folyamatosan dolgozott és dolgozik hazánk fejlődéséért és ügyeiért. Úgy érzem és úgy értem, hogy elérkezett az ideje annak, hogy az alkotmányban megadjuk a jogot azoknak az állampolgároknak, akiknek lehet, hogy kettős állampolgárságuk van, de hazájukon kívül élnek.

Igen tisztelt Országgyűlés! A Kereszténydemokrata Néppárt változatlanul fenntartja, hogy az Országgyűlés ne készítsen egy koraszülött alkotmányt. Ne járuljon ahhoz hozzá, hogy egy páratlan gyorsasággal készítsük el ezt a fontos törvényt. Ha nem volt nekünk 1000-1100 évig a nép által elfogadott demokratikus alkotmányunk, akkor úgy érzem, van időnk arra, hogy ezt a kérdést alaposabban átvitassuk. Amennyiben az ország népénél egy igény jelentkezik arra, hogy legyen alkotmány, akkor igen, legyen. Mert mi is azt tartjuk, hogy az országnak jelenleg törvénye van, de nem alkotmánya, de az érjen be, és az ország minden lakossága, vagy legalábbis a többsége úgy érezze, hogy elérkezett az ideje, hogy alkotmány legyen.

Kérem tehát az Országgyűlést, hogy ne siesse el, semmiképpen se gyorsítsa, ne erőszakolja a magyar népre ezt az alkotmányt, adjon időt rá, hogy beérjen, és úgy fogalmazásában, mint a magyar nép igényében megfeleljen annak a szellemnek, amelyet az ország ebben az időszakában, történelmileg ebben a fázisában igényel és szükséges. Köszönöm. (Taps a teremben.)

 

1997.05.20 A Magyar Köztársaság és Románia között Temesvárott 1996. szeptember 16-án aláírt a megértésről az együttműködésről és a jószomszédságról szóló Szerződés kihirdetéséről.

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ennek a vitának számos tanulsága van. Az egyik, hogy Szent-Iványi István képviselőcsoport-vezető, valamint Eörsi Mátyás külügyi államtitkár úr állandóan tanítanak, ahelyett, hogy tanulnának. (Derültség és taps az ellenzéki oldalon.)

A második: nem illik mások érdemeit, nagy erőfeszítéseit vagy történelmi erényeit a maguk javára kisajátítani. Az, hogy Magyarország - hála istennek - jelentős tekintéllyel és megbecsüléssel rendelkezik a világban, az 1956 érdeme. (Taps az ellenzéki oldalon.)

Akkor, amikor arról vitázunk, hogy a Külügyminisztérium milyen erőfeszítéseket tesz, meglepő hallani, hogy a duma nem akarja visszaadni történelmi kincseinket, egyházi ereklyéinket azon az alapon, hogy győztes hadseregnek joga van ilyen cselekvésekre. Akkor vajon miért nem érvel a Külügyminisztérium azzal, hogy vissza kellene adniuk, már csak azért is, mert 1956-ban ők követtek el az Egyesült Nemzetek alapokmánya ellen, sőt a Varsói Szerződés ellen brutális cselekvéseket, borzalmas károkat okozva az országnak?! Minimális lenne, hogy Oroszország törvényhozása ezt lássa be. Már voltak ilyen nagy belátások, igen tisztelt Országgyűlés, például 1940 körül, amikor Rákosi Mátyás és Vas Zoltán kimentek a Szovjetunióba, visszakaptuk az 1848-as zászlókat. Az egy elég jó csere volt.

Ugyancsak meg kell említenem, hogy igenis, helyes az az állítás, hogy a román-magyar alapszerződés idején Iliescu bizony támogatást kapott, és hogy ma jobb a helyzet és lehetőségünk van, az annak köszönhető, hogy a jelenlegi államfő, Constantinescu, kereszténydemokrata. (Taps az ellenzéki oldalon. - Derültség a kormánypárti oldalon.) Természetes, hogy önök ezen mosolyognak, mert önöknek fogalmuk sincs arról, mi az a kereszténydemokrácia. (Derültség és taps.)

Azért szavazott a Kereszténydemokrata Néppárt tartózkodóan, mert bízik az új államfőben és abban, hogy a magyaroknak hetven év után lehetőségük van részt venni a kormányban. Románia valóban nagyon ügyesen és nagyon szorgosan a NATO tagja akar lenni, mi ebben támogatjuk. De nem tudom, a magyar kormány visszakéri-e ezt, vagyis hogy a román kormány miben támogatja teljes mértékben a kisebbségeket ott.

Tehát bízunk abban, hogy a helyzetváltozásban a magyarságnak valamilyen formában jobb sorsa lesz, ezért tartózkodtunk. Igennel nem tudtunk szavazni, mert még nagyon homályos a jövő; nemmel se, mert reményünk van, de nem az önök által megkötött alapszerződésben, hanem azokban a kereszténydemokratákban, akik bíznak a magyarokkal való együttműködésben.

Köszönöm. (Taps az ellenzéki oldalon.)

 

1995.12.05.A délszláv válság békés rendezésének végrehajtását biztosító erők (IFOR) kötelékében korlátozott létszámú magyar műszaki kontingens részvételéről

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Örülök, hogy ilyen "háborús" hangulatban tudok a békéről beszélni, nem utolsósorban azért, mert kollégáim közül sokan meglepődtek azon, hogy egy kicsit heves a hangulat, egy kissé szenvedélyesebb. De megnyugtatom önöket, hogy ez a hangulat még nagyon nyugodt ahhoz képest, amikor 1948 elején az akkori kormánypárt és az ellenzék olyan hevületben volt Moór Gyula, a nagy magyar Ciceró felszólalásánál, hogy lerohantunk egész az asztalokig, egymással szembe álltunk, és bár verekedésre nem került sor, de vitáinkkal igyekeztünk meggyőzni egymást. Sajnos, velem szemben Szőnyi Tibor állt, akit később - bár a Kommunista Párt tagja volt - kivégeztek.

Igen tisztelt Országgyűlés! Úgy érzem, nincs józan ember Európában, de sehol a világon, aki nem örülne annak, hogy végre ez a kegyetlen polgárháború véget ért. Ez a háború sok tekintetben különbözik más háborúktól, elsősorban azért, mert ennek a háborúnak nincs győztese, csak vesztese. Vesztesek, mert embertelenek voltak, vesztesek, mert menekülni kellett ott lévő polgároknak, vesztesek, mert nem tudtak példát adni egy megértő megegyezésre. De vesztes az Egyesült Nemzetek Szövetsége is, az Európai Unió is, amely halogatta ezt a kérdést mindaddig, amíg végre a NATO - sajnálatosan fegyverrel - kikényszerítette a daytoni békeegyezményt.

Ez a békeegyezmény önmagában jelzi, hogy nem egy egyszerű békekötés végrehajtásáról van szó, hiszen amit küldenek a délszláv térségbe, az lényegében egy kisebb hadsereg. Jelzi a veszélyüket az, hogy pár nappal a daytoni egyezmény aláírása után a boszniai szerbek vezetője, Karadzsics kijelentette, hogy nem fogadja el, rá pár napra a katonai csapat parancsnoka, Mladics tábornok közölte, hogy tovább folytatja a háborút. Meglepő gyorsasággal intézkedett az Egyesült Államok elnöke, Clinton, aki nemcsak aláírta a katonák kiküldését, de meglepő módon személyi felelősséget is vállalt, ami a fentiekre tekintettel kockázat, és kétségtelenül benne van az a tudat is, ha sikerül, a jövő évi elnökválasztásra megerősödik, ha kudarcot vall, máris úgy néz ki, hogy megbukhat ott.

Az igen tisztelt Országgyűlés elé került az országgyűlési határozati javaslat, amelynek az első mondata így kezdődik: "Az Országgyűlés, tekintettel a Magyar Köztársaságnak az ENSZ-alapokmányból fakadó kötelezettségeire..." Meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint ez nem alapos, és tévedésre ad alkalmat. Az Egyesült Nemzetek alapokmányának a célja, amint az 1. cikkely kifejezi, hogy biztosítania kell a tagoknak a nemzetközi békét és biztonságot, és hathatós, együttes közreműködéssel meg kell előzni a békét fenyegető cselekményeket, majd az önrendelkezési jogról, az alapvető jogokról, a szociális biztonságról beszél az alapcélok között.

Ezek azonban, igen tisztelt Országgyűlés, nem kötelezettségek. Nem tudom, miért van az országgyűlési határozatban ez a szó. Ezek célok, irányelvek. Ha ez kötelezettség lenne, akkor 1956-ban, amikor a magyar nép békét teremtett, élt önrendelkezési jogával, akkor az Egyesült Nemzeteknek, melynek 57 tagja mellettünk szavazott, kellett volna vállalnia valami kötelezettséget a béke fenntartására, sőt a békét fenyegető cselekmények megelőzésére. (Közbeszólás: Helyes. - Taps a kisgazdák padsoraiban.)

Nem tették azért, mert, ismétlem, ezek nem kötelezettségek. Az Egyesült Nemzetek alapokmányában úgy kellene ennek a fogalmazásnak lennie, hogy "Az Országgyűlés, a Magyar Köztársaság az ENSZ-alapokmánya céljaira tekintettel..." Ezt el lehet fogadni, mert kétségtelen irányelv az Egyesült Nemzetek alapokmányának céljai és alapelvei, de ismétlem, nem kötelezettségek.

Az ügy érdemére térve, természetesen felelnünk kell a kérdésre, hogy lényegében ez az akció, amelyet a Magyar Országgyűlés meghatároz, a magyar nép érdekeit képviseli-e. Úgy vélem, hogy egy nagyon szomorú történeti visszatekintéssel azt mondhatjuk, ebben az évszázadban volt két nagyon tragikus háború. A vesztesek oldalán álltunk, rengeteget vesztettünk, ez nem a nép akaratából, hanem az akkori rendszerek elhatározásából eredt.

'56-ban is cserbenhagytak bennünket. Mégis most arra kell felelnünk, hogy lényegében ez az akció, amely a daytoni egyezmény után létrejött, s amely már folyamatban van, valóban békét akar és nem háborút, az emberek megmentését és nem megsemmisítését akarja, célja a menekülteknek újra otthont adni, hogy ne áradjanak szerte a világban. Nem kétséges, hogy kulturális, gazdasági és politikai megegyezésre törekszik.

Vannak események, amikor nagyobb mulasztás nem ott lenni és nem részt venni, mint esetleges kis kockázatot vállalni. Amennyiben a Magyar Országgyűlés határozata értelmében függetlenségünket nem veszélyezteti, a nemzet biztonságát sem, s az ott lévő alapegység katonáinak a védelmét is biztosítja, akkor hozzátenném, nagyon fontos tényezőként, igen tisztelt Országgyűlés, csak ott tudunk elérni valamit, ahol ott vagyunk. Aki nincs ott, annak szava sincs, de befolyása sincs. Nekünk nagyon értékes az a 3-400 ezer magyar, aki a Vajdaságban él. Fontos, hogy olyan személyek legyenek ott, akik nekik nemcsak biztonságot nyújtanak, de valamilyen eredményt is el tudnak érni, s különösen a menekültek ügyének újbóli rendezéskor, az etnikai százalék megállapításakor segítségükre lesznek.

A Külügyminisztériumon és a Honvédelmi Minisztériumon múlik, hogy valóban leleményes, rátermett embereket is kiküldjenek a katonákon kívül, akik el tudnak járni azoknak az érdekében, akik segítséget igényelnek. Bárki felelhet, s azt mondhatja, hogy ettől az akciótól távol kell maradnunk, amikor természetes kötelességünk nemcsak a részvétel ebben az óriási megmozdulásban, hanem az, hogy az ott lévő magyarság sorsával is törődjünk.

Éppen ezért a Kereszténydemokrata Néppárt - mint elmondotta Mészáros Gyula képviselőtársam - bár mindenkinek a lelkiismeretére bízza a döntést, mégis úgy véljük, ez pozitív lépés. Nem említem az Európai Uniót, nem említem a NATO-t, mert ezek természetes következmények is lehetnek, csak egyet, hogy elmaradásunk, kimaradásunk az ország tekintélyének, az ország jövőjének bizonyos fokú veszélyeztetése lenne.

Végül pedig hadd fejezzem be azzal, hogy pár nappal ezelőtt Kaposvárott voltam, s a gyűlés után a KDNP tagjaival, vezetőivel szokásunknak megfelelően a Zölddiófában vacsorázunk, s a mellettünk levő asztalnál ott volt nyolc vagy tíz fiatal, angolul beszélő két hölgy, és a többi férfi. Odamentem hozzájuk, s megkérdeztem, hogy ők már előfutárai-e ennek a küldetésnek. Azt mondták: igen. Kérdeztem, hogy érzik magukat. Mondták, nagyon jól. Mondom - nevemben, nem a KDNP nevében, mert megbízásom nem volt -, örömmel üdvözlöm önöket, de van egy sajnálatos megjegyzésem. Kérdezték, mi az. Az kérem, hogy nem 50 évvel ezelőtt jöttek, mert akkor nem lettünk volna szovjet megszállás alatt.

Köszönöm. (Taps.)

 

1995.05.23.A Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről szóló szerződés megerősítéséről.

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szűrös Mátyás képviselőtársam kisebbségi véleményének elmondása után szabad legyen a Kereszténydemokrata Néppárt nevében egypár különös jelenségre felhívnom a tisztelt Ház figyelmét.

Hazánk jó kulturális, gazdasági, politikai kapcsolatot akar teremteni szomszédaival, de minden más országgal is, mert ez kölcsönös érdek, nemcsak a térség békéjét, hanem - ha Európában és az egész világon megvalósulna - a világ békéjét is szolgálná. Hazánknak nincs ellenségképzete, senkit sem tartunk ellenségnek. Ellentéteink vannak, mint ahogy a társadalomban embereknek, csoportoknak és pártoknak is; honvédelmünk a hon védelmét szolgálja, és nem támadásra készül.

Ennek az alapszerződésnek a vizsgálatánál - ahogy mondottam - több olyan jelenség van, amire részint már rámutattak, részint, úgy érzem, szükséges nekem rámutatni. Elég hosszadalmas vita zajlott le az úgynevezett nagyhatalmak vagy demokráciák, vagy a külföld befolyásáról. Az amerikai külügyminiszter- helyettes, Richard Holbrooke úr legalább háromszor elmondta, hogy az alapszerződés alapfeltétele az Európai Unióba és a NATO-ba való belépésnek. Így mondta a rádió, így írták az újságok. Nem hiszem, hogy az Európai Uniót mondotta, mert hiszen annak nem tagja, a NATO-t valószínűleg mondotta, hogy előfeltétele. Balladur volt miniszterelnök úr, illetve német részről is jelentősen hozzájárultak, illetve sürgették az alapszerződést.

Nem tudom, hogy az államtitkár úrnak miért kell annyira tiltakoznia, amikor egy nagyhatalom - amelytől más segítséget is várunk - érdeklődést mutat. Természetes, hogy a nagyhatalmak, a demokráciák körében igyekszünk barátokat és segítséget szerezni, hisz egy kis nemzet nem is tud létezni enélkül. Természetes, hogy sürgetésük befolyással volt, de ezzel még nem lesz a kormány bábkormány. A kérdés inkább az, hogy ugyanezek az országok és hatalmak, valamint Richard Holbrooke külügyminiszter-helyettes úr rámutattak-e arra, hogy az alapszerződés megkötésének nem Magyarország részéről van akadálya, hanem Szlovákia, illetve Románia részéről. Ezekre a magyar kormány rávilágított-e, amikor nyilatkoztak az illető miniszterek vagy külügyminiszterek, hogy valójában inkább Szlovákiát vagy Romániát kellene sürgetni a tekintetben, hogy engedjenek azokban a kérdésekben, amik nélkül nem lehet alapszerződést kötni.

Mi nem eshetünk hasra a nagyhatalmi kijelentések és segítségek előtt, ugyanakkor szükségünk van rá. De ugyanakkor mint kis nemzetnek tudnunk kell, hogy a nagyhatalmak ígérgetése, segítése gyakran zéróvá válik, amikor valóban realitássá kéne, hogy váljon. 1956-ban az egész világ leborult Magyarország előtt, az egyesült nemzetek közgyűlésének 85 százaléka mellettünk volt - politikai segítséget se kaptunk, csupán szép szavakat, és amikor kellett volna reálisan nem katonai, hanem politikai segítséget kapni, elmaradt.

Félő, hogy az alapszerződésnél, amikor ellenőrizni kellene, vagy segítséget kellene kapni a betartatására, ezek a befolyások, ezek a segítségek elmaradnak.

Az alapszerződésnek egy másik különlegessége - és szerintem meglepő -, hogy lényegében egy nagy dicsőség az, és ez jellemző a jelenlegi közép-európai és európai helyezetre is, hogy végül a szlovák kormány, és reméljük, később a romány komány, alapszerződésben elvállalja azt, aminek a teljesítése kötelezettsége. Semmi olyan nincs az alapszerződésben, amire a szlovák kormány különböző nemzetközi okiratok vagy dokumemtumok alapján nem volna kötelezve.

Miért oly nagy érdem az, hogy a szlovák kormány elfogadja az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek az emberi dimenzióval foglalkozó dokumentumát? Koppenhágában írták alá 1990. június 29-én. Ez már megvolt, csak végre kellett volna hajtani. Miért oly nagy érdem, hogy az Egyesült Nemzetek A-res 47/135. 1993. február 3-i határozatát a kisebbségi nyelvi, vallási és nemzeti jogok tekintetében elfogadja? Megszavazták. Mi ebben az érdem? Mi az érdem abban, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1993. évi, úgynevezett 1201. ajánlását végre tudomásul veszi? Mi ebben az érdem? Az Egyesült Nemzetek határozatát 1993. február 3-án megszavazták. Az kötelező erő. Nemcsak az kötelező erő, ami szerződés, nemcsak az kötelező erő, ami törvényben van. A nemzetközi normáknak és a nemzetközi aláírásoknak, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése működésének egyáltalán van-e értelme?

Az 1948. december 10-én elfogadott emberi jogok egyetemes nyilatkozatát nem minden ország iktatta törvénybe. De annak az el nem fogadása esetén vizsgálóbizottságok bizonyos ítéleteket hoznak, bizonyos következményekkel jár, ha azt nem tartják be. Az alapszerződésben semmi olyan újat nem találok, ami a szlovák kormányt nem kötelezte volna már. Az Egyesült Nemzetek említett határozata kristálytisztán elmondja s kimondja, hogy igenis, biztosítani kell a kisebbségnek kultúrájuk ápolását, nyelvük nyilvános használatát, vallásuk gyakorlását, egyesületek alapítását, csoportok alakítását, beleértve természetesen az iskolák oktatási nyelvét is. Kimondja az Egyesült Nemzetek határozata, hogy régiókban, tehát autonómiákban a saját ügyeiket intézhetik. Az egyetlen határozat, ami kimondja, hogy természetesen élő kapcsolatot tarthatnak a határokon kívül azokkal az embercsoportokkal vagy nemzetekkel, akikhez őket nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kapcsolatok fűzik.

Ezt megszavazták, igen tisztelt Országgyűlés. És most végül a szlovák kormány ezt elfogadja. Azt, amire eddig is kötelezettsége volt.

Meg kell mondanom, hogy az Egyesült Nemzetek határozata azért nyer különös fontosságot az én megítélésem szerint, mert amikor megalkották 1948. december 10-én az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, akkor is fölmerült a kérdés, hogy vajon nem kéne a nemzeti kisebbségi jogokat is belevenni? Tudósok, filozófusok, politikusok vitatkoztak, s azt mondták, nem kell belevenni, mert egy új világ jön a második háború után, s ez minden emberre vonatkozik, a kisebbségekre is. Sajnos nem így történt, és ezért 1945 után 47 év múlva sikerült csak a nemzeti kisebbségek jogait elfogadni az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén.

Különleges jelenségnek tartom, megismétlem, hogy a kötelezettség teljesítése fejében a magyar kormány a határok kérdésében végleg lemondó nyilatkozatot vagy szerződést írt alá. Én a helsinki egyezménynél megmaradtam volna, amely kristálytisztán és világosan megállapítja, hogy egy országnak sincs az aláíró hatalmak közül egymással szemben a területi épség tekintetében semmiféle igényük, de vitás kérdésekre és békés megoldásra lehetőséget ad.

A magyar kormány egy lépéssel túllépett, annak fejében nem kapott semmit.

Furcsa dolog, igen tisztelt Országgyűlés, ha egy pillanatra rávetítjük tekintetünket, hogy milyen óriási különbség van a jogok, az emberi méltóság, a nemzeti kisebbségi jog gyakorlatában vagy betartásában és a gazdasági területen. Magyarország egy eladósodott ország, rettenetes külső adósságai vannak, és azt halljuk folyton a kormánytól is, hogy milyen kitűnő ország vagyunk, milyen kitűnő programot terveztünk, megfizetjük az adósságot, mert meg kell fizetni, mert ha nem fizetnénk, egy fillért sem kapnánk és csődbe kerülnénk.

Ugyanez érvényes a nemzeti kisebbségi jogok területén azokra az országokra, akik megszegik a szerződéseket vagy megszegik a kötelezettségeket. Nincs ilyen komoly szabály. Nem mondják azt, hogy nem léphetsz be az Európai Unióba, nem léphetsz be a NATO-ba, mert állandóan megszegik Szlovákiában is, Romániában is a nemzeti kisebbségi jogokat. Nem tudja egy magyar azt mondani, hogy igenis, teljes jogú vagyok, önérzetesen, kultúrámra és nemzeti öntudatomra büszke, senkinek nem ártok, csak emberi életet akarok élni úgy, mint bármely nép a világon, amely rendelkezett önrendelkezési jogával, hogy teljes jogú legyek. Semmi többet nem akarunk.

A következő megjegyzésem a szlovák, és majd a román kormányra vonatkozik, amennyiben alapszerződés lesz: mi az oka annak, hogy ezek a nemzeti kisebbségek értékes emberek? Mit akarhatnak a jogaikkal? Hogy teljes jogú emberek legyenek. Mivel ártanak ők a szlovák kormánynak vagy a szlovák hatalomnak? Ennek a nemzeti kisebbségnek nincsen fegyvere, nincsen rendőrsége, nincs katonasága, nincs titkosszolgálata. Polgárok, akik - ismétlem - emberi életet akarnak élni. Ha szikrányi józanság volna a szlovák kormányban vagy a román kormányban, örömmel megadnák ezeket a jogokat. Ezek akaratlanul erősítik Szlovákiát vagy Romániát a kulturális, gazdasági, politikai, értelmiségi felkészültségükkel. Nem hatalomra, hanem emberi életre törekszenek. Valóban megdöbbentők a jelenlegi szlovák kormány korlátozásai, miért szükséges az, hogy ezek az emberek ne legyenek teljes jogúak?

Nem fog megtörténni, s ne is történjen meg, ami tőlünk délre zajlik. De mit ér az az elnyomás, amikor 50-60 évig elnyomják emberek nemzetiségi jogait, és egyszerre kitör... Milyen borzalmas, s mennyivel erősebb volna ez a Jugoszlávia, ha az emberek és a polgárok ott teljes jogúan élhettek volna az elmúlt 50 évben is? Csak szabadságban és csak teljes jogúságban, emberi méltóságom elismerésében tudok egy országot vagy kormányt szolgálni akkor is, ha én megtartom a saját kultúrámat és nemzeti öntudatomat.

Úgy érzem, ez rövidlátás úgy a szlovák, mint a román kormánytól, és akaratlanul. Miközben az értékes nemzeti kisebbség jogait szorítják, korlátozzák vagy elveszik, saját maguknak ártanak.

Ez az alapszerződés jogi véleményem szerint abban a pillanatban hatályos, amikor aláírták. Nem lehet később változtatni rajta, hogy most modifikálok a ratifikálásáig vagy egyéb módon. A szerződés az aláírásával hatályossá válik. A ratifikálással törvénnyé válik. Ezen nem lehet változtatni és különböző magyarázatokat adni. Akkor megint nincs a szerződésnek semmi értelme.

Igen tisztel Országgyűlés! Szeretnék még két jelenségre rámutatni. Sajnos, a magyar kormány ezt a részt elhanyagolta, legalábbis nem kellőképen használja. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1994. július 8- án Bécsben előterjesztett egy határozati javaslatot - Győriványi Sándor, kedves barátom, a Kisgazdapárt részéről ült mellettem -, amelyet az előadó osztrák Paul Schieder úr fölolvasott. A következő szöveg állt benne:

"Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet kimondja és határozatilag megerősíti, hogy azok az államok, amelyek rendszeresen gátolják az emberi jogok gyakorlását, azok a béke és a demokrácia fejlődését akadályozzák." Felálltam és kértem az előadót és az elnököt, hogy egészítsék ki: az "emberi jogok" és a "nemzeti kisebbségi jogok" szövegrésszel. Mindkettőt említsék meg, mert az "emberi jogok" nem azonos a "nemzeti kisebbségi jogok"-kal.

Nem kell mondanom, hogy óriási vihar, csata volt a románok és a szlovákok részéről. De végül is, kétnapos vita után az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet először ebben a formában kimondotta - megismétlem -: "...azok az államok, amelyek rendszeresen meggátolják az emberi jogok és a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását, azok a béke és a demokrácia fejlődését akadályozzák". Szeretném, ha a nyugati hatalmak, amelyek felszólalnak az ügyünkben, ezt hoznák Szlovákia és Románia tudomására.

Legutóbb 1994. szeptember 18-án, Koppenhágában, az Interparlamentáris Unió ülésén, Szűrös Mátyás képviselőtársam, elnök úr vezetésével, ugyancsak a határozattervezet-szerkesztő bizottságba kerültem India, Kína, Chile, Kanada, Kenya, Ceylon, Kamerun társaságában. Ott ugyancsak ilyen szöveg volt ezzel a különbséggel: "Minden államnak biztosítani kell, hogy az emberi jogok gyakorlására megteremtse a lehetőséget." Ott ugyancsak javasoltam kiegészíteni: "emberi jogok" és "nemzeti kisebbségi jogok". Kétnapos harc volt, főleg India részéről. Itt el kell mondanom, mert nagyon érdekes jelenet volt, hogy a kanadai elnök - aki természetesen szintén érdekelt volt e kérdésben - végül már le akarta zárni a vitát és azt mondta, hogy szavazzunk. Tizenhárman voltunk a szerkesztőbizottságban, hat szavazat kellett, de csak öt szavazat volt. Mellettem ült Kína delegátusa - fiatal ember volt, akit előző nap kisegítettem -, ránéztem és felemelte a kezét. Így Kína szavazatával ez a határozat is megszületett. Erre szeretném tehát a kormány figyelmét is felhívni, mert jelentős, hogy 135 ország megszavazta, hogy igenis azon államoknak kell a lehetőséget megteremteniük az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlásának biztosítására.

Elnök Úr! Igen Tisztelt Országgyűlés! Tudom, hogy ez egy nagyon fontos szerződés, azt is tudom, hogy kényes kérdés. De én nehezen tudnék ebben a szerződésben igennel szavazni addig, amíg nem látom a szlovák kormány jóindulatát és nem látom azt, hogy azokat a kötelezettségeket, amelyeket már régen gyakorolnia kellett volna, gyakorolja és elősegíti e jogok gyakorlását.

Ebben a kérdésben azt kívánom, hogy - ha már az Országgyűlés előtt van és a ratifikálás megtörténik - a kormánynak és az ellenzéknek is, akiknek vannak nemzetközi kapcsolataik, sokkal éberebbnek kell lennünk. Nem elég egy szerződést létrehozni, nem elég aláírni!

Vannak nemzetközi szervezetek, amelyek az első, sőt mondhatnám, a II. világháború utáni békeszerződés után sem igen működtek. De nemcsak az Egyesült Nemzetek, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, hanem más szervezetek is mind lehetőséget adnak arra, hogy mindazon alkalmakkor, amikor a szlovák kormány megszegi a szerződést - mint ahogy hallottuk, ez jelen esetben folyamatban van -, akkor igen is ébernek kell lennünk. Ilyenkor kell igénybe venni azokat a hatalmakat, amelyek segítséget nyújtottak, illetve befolyást gyakoroltak a szerződés megkötésére. Az alapszerződés jelen állapotában én tartózkodó álláspontot képviselek, azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány mutassa meg azt az éberséget, amelyet lelkesen és szorgalmasan mutatott az aláírásnál. Így a végrehajtás is valóban a Szlovákiában élő magyarság előnyére válhat, kulturális, gazdasági, politikai megerősítését szolgálhatja. Köszönöm. (Taps.)

 

1994.11.21. A Magyar Köztársaság 1995.évi költségvetéséről.

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tegnap Boross Péter, volt miniszterelnök úr, képviselőtársam föltette a kérdést: kié ez a költségvetés? Nyilván azzal a szándékkal, hogy az MSZP vagy pedig az SZDSZ helyezi a fő súlyt az érdemre. A válaszom az, hogy a koalícióé, amely az én értelmezésem szerint - a koalíció - egy olyan, önmagába visszatérő görbe, amelynek minden pontja egyforma távolságra van az együttműködéstől.

A másik felszólaló, aki felhívta a figyelmemet, Hegyi Gyula volt, aki odaszólt bal oldalra a végén, és azt mondta, hogy fogadják el ezt a költségvetést - ha jól értettem -, mint a jövő szociáldemokrata pártjának költségvetését.

Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy a második világháború után itt ült Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Peyer Károly. Kéthly Anna az egyházi esküvőmre is eljött, jó kapcsolatunk volt. Szeder Ferenc iránt különösen nagy a megbecsülésem. Őt elvi hűségéért az Államvédelmi Hatóság agyonverte. Ez a szociáldemokrata párt előttem nemzeti tradíciókon alapult. Nem tartoztak a hívőkhöz, de a keresztény értékrendet becsülték, a szociális igazságosságban jó harcunk volt velük, és fölemelték szavukat az ártatlanul üldözöttekért. Ezt a szociáldemokrata pártot a magam nevében örömmel üdvözölném.

Igen tisztelt Ház! Én ma külügyi szempontból próbálnám a költségvetést vizsgálni. Abból kiindulva, hogyha egy ország külbiztonsága nem kielégítő, akkor nehezen képzelhető el, hogy bármilyen külföldi tőke érdeklődik, hiszen ingó vagy pedig félig-meddig szétdülő házban nem szokás bérleti lakást kivenni.

Magyarország külbiztonságát jelenleg semmiféle nemzetközi szerződés nem garantálja. Hazánk 1944. március 19-én elvesztette függetlenségét. Visszanyertük 1990. március 25-én jogilag, ténylegesen, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Igényünk természetesen az lenne, ha nem volna szükség semmiféle külbiztonságra, ha nyugodt és békés szomszédok vennének bennünket körül, jó kapcsolatunk lenne, és nem volna semmiféle szorongás vagy feszélyezettség a lakosságban.

A volt Jugoszláviában zajló kegyetlen események még ma is, és a volt Szovjetunióban ki nem alakult erőegyensúly bizonyos szorongást ad néha, hogy valóban nem veszélyezteti-e valaki a külbiztonságunkat. Eddig a különböző nemzetközi tárgyalások - leszünk-e és mikor leszünk NATO-tagok, mennyire tudjuk tényleg biztonságban érezni magunkat - nem vezettek eredményre. Eddig egyetlen komoly kijelentés volt, a néhai Manfred Wörner, a NATO főtitkára, akit személyesen is ismerve úgy érzem, jó szándékkal és belső meggyőződéssel mondotta egy nyilatkozatában, hogyha az új közép-európai demokráciákat - így Magyarországot is - veszély érné, nem lesznek tétlenek, és nem hagynak bennünket egyedül. Ez a mai napig a legerősebb kijelentés volt. Természetesen mindnyájunkban azonnal felmerült, hogy ez a nagy ígéret vajon mikor valósul meg.

Magyarország olyan hatalmas és olyan nagy történelmi ígéreteket kapott az elmúlt fél évszázadban, hogy mi egy kissé mindig kétkedéssel fogadjuk az ígéreteket. Megjelenik előttem Budapest utcáin az Atlanti-óceáni Alapokmány nagy plakátja, amit Roosevelt és Churchill írt alá 1941 augusztusában. S máig is emlékszem, amikor a boldogságtól átitatva olvastam, hogy tiszteletben tartjuk minden népnek azt a jogát, hogy maga döntse el, milyen kormányformát akar. Azt hittem, béke lesz és nyugalom. Jött a Jaltai Egyezmény, amit a Szovjetunió vezetője is aláírt, az Atlanti-óceáni Alapokmányon nyugszik, ott is ígéretet kaptunk.

Szeretnék az általános hiedelemmel szemben egy véleményt mondani: minket nem adtak el Jaltában. Ez nagy tévedés. Nem hajtották végre Jaltát.

Az békeszerződés: békét kellett volna kapnunk. Nem kaptunk békét. Békétlenséget, további megszállást, mondhatnám, az alapvető jogok eltiprását és inkább üldözését azoknak, akik ezeket gyakorolni akarták. Formailag volt békeszerződés, lényegében nem.

1956-ban az ország pár napra fölszabadult. Az Egyesült Nemzetek Szervezete - amelynek működését nagy tisztelettel nézem - sajnos elhanyagolt bennünket; Washington cserben hagyott, és Magyarországnak nem volt olyan delegátusa 1956. október 23-a és november 4-e között, aki a magyar népet képviselte volna. Ez volt az egyetlen ügy az Egyesült Nemzetek Szervezetében, amikor egy szabadságáért küzdő népet magyar részről ebben a vonatkozásban senki nem képviselt.

Ma mintha kissé közelebb állnánk a NATO-hoz. Az a harc, ami folyik a nagyhatalmak között - politikai harc az Egyesült Államok, Németország és Oroszország között a nagyhatalmi minőség és pozíció elismeréséért - nem ránk tartozik. Mi annak örülnénk, ha a volt Szovjetunióban, Oroszországban valóban demokratikus rendszer lenne, ha jó kapcsolatunk lenne - gazdasági téren is lehetséges -, ugyanakkor azt szeretnénk, hogy mi önállóan, biztonságban élhessünk Közép-Európában.

Amennyiben a jelenlegi tárgyalások eredményre vezetnek - és remélem, a miniszterelnök úr mai, varsói látogatása is előreviszi ezt -, talán kissé közelebb jutunk a NATO-hoz, mert a Budapesten decemberben lezajló Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet talán megérteti Oroszország demokráciára vágyó vezetőivel, hogy talán inkább az európai együttműködés keretében volna Oroszország pozíciója, és a NATO-t hagyják meg a közép- és kelet-európai biztonság, így Magyarország számára is.

Aki úgy véli, hogy a NATO-hoz talán kissé erősebben ragaszkodunk, vagy pedig nagyobb érdemeket szeretnénk elérni, hogy hamarabb kerüljünk be, annak azt válaszolnám, hogy - bár tudom, a nemzetközi politikában az erkölcsi értékeknek nem sok súlya van, tudom, hogy az érdekek mindent elnyomnak, de mégis egyszer-kétszer elmondtam már ilyen tárgyalásokon - lényegében Magyarországnak van egy olyan nemzetközi megbecsülése..... A külügy lehetne a legsikeresebb ágazatunk, ezt inkább érdem kísérte a változások idején, nem pedig terhek.

Egy dolgot idéznék csak fel az Országgyűlés, tisztelt képviselőtársaim előtt, amit Albert Camus - valamikor kommunista, humanista, algíri származású francia Nobel-díjas író - írt 1956-ról: "Az 1956 előtti tíz évben az egész világ nem tett annyit az emberiség szabadságáért, mint pár nap alatt a magyar nép." Nem akarom ezt váltóként benyújtani, de úgy érzem, a NATO-tárgyalásokon hasznosítani kell, amit Magyarország tett.

Amit a Külügyminisztérium részéről nem tudok elfogadni, illetve szeretném, ha ezen a nemzetközi vonalon más vonatkozásokban is éberebbek lennének: ha ezek a pártok, a Magyar Szocialista Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Fidesz, a KDNP összehangolnák nemzetközi kapcsolataikat. Amennyiben ezek tényleg valóságosak, és nem csak turistakirándulások az ilyen megbeszélések, az ott lévő pártoknak a külügyminiszterei révén elő lehetne segíteni a NATO-ba való belépésünket, legalábbis ennek a kérdésnek a gyorsabb elintézését.

Örömmel jelentem az igen tisztelt Háznak, hogy a Kereszténydemokrata Néppártnak sikerült elérnie az Európai Demokrata Unióban - ami az európai keresztény pártok és az angol konzervatív párt tömörülése -, hogy létrejött egy válságkezelő tanács, amely, ha Magyarországot veszély fenyegetné - remélem nem kerül rá sor -, huszonnégy órán belül összeül, és a rendelkezésre álló lehetőségeket kihasználja. Ez nem biztonság. De egyet jelent: nem fognak hallgatni. Úgy érzem, a Külügyminisztérium részéről ezeket a nemzetközi szervezeteket is jobban ki kellene használni.

A másik kérdés, amiről szeretnék megemlékezni: az alapszerződések ügye. Tárgyalások folynak. Ez kényes kérdés. Azt hiszem, az Országgyűlés minden tagja egyetért velem abban, hogy mi minden országgal békében szeretnénk élni, a szomszédainkkal pedig még szorosabb kapcsolatban.

Az alapszerződések kérdéséből egyetlenegy szempontot szeretnék kiemelni: azt, hogy semmiféle alapszerződést nem lehet addig aláírni, amíg a határon kívül - jelenleg Romániában és Szlovákiában - élő magyarsággal kapcsolatban meggyőző bizonyítékokat nem kapunk, hogy a nemzetközileg elismert, az egyesült nemzetek által támogatott és egyhangú határozatban kimondott alapvető nemzeti kisebbségi jogaikat gyakorolhatják. Nem garanciát kérünk és nem ígéretet - nem véletlenül mondtam el a nagy nemzetközi ígéreteket, amikből semmi sem lett -, hanem olyan gyakorlatot, amely meggyőző, hogy ezek a magyar polgárok emberi méltóságukat, nemzeti öntudatukat megőrizve, nyelvüket használva, kultúrájukat ápolva, ahol lehet, politikai autonómiát kialakítva élhetnek. Ma már köztudott tény, hogy ez nem csak a kisebbség érdeke: ez az ország érdeke. Ma már köztudott, hogy egy olyan államnak sem lehet belépnie az Európai Unióba, amely a nemzeti kisebbségi jogokat nem pártolja, nem védi, és nem engedi azok érvényesítését.

Nekünk nemcsak az Országgyűlésben kell elmondani, nemcsak különböző nyilatkozatokat kell tenni: ma már fórumok vannak, ahol lehetőségünk van az alapszerződések megkötése előtt bizonyítékokat szerezni a nemzeti kisebbségi jogok érvényesüléséről.

A külügyminiszter úrnak az Egyesült Nemzetek közgyűlésén, 1994. októbert 3- án elmondott beszéde szerintem ezt a kérdést kissé gyengén érintette. Sokkal erősebben kellene kiemelni a nemzeti kisebbségi jogok védelmét, és különösen azt, hogy most lehetőségünk van a nemzetközi jog keretei között akár ma már az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosának vagy pedig az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet keretén belül működő ezen osztály - nem főbiztosának - vezetőjének minden panaszt beadni, és ők lehetővé teszik annak kivizsgálását, sőt szakértők megnevezését.

Az alapszerződést tehát, igen tisztelt Ház, nem elsietni kell, hanem jó eredményekre kell törekedni.

Megmondom őszintén: nekem nincs teljes bizalmam abban, hogy az alapszerződések előkészítése során ezek a szempontok érvényesülni fognak. Úgy érzem, az Országgyűlésnek kötelessége - és a Kereszténydemokrata Néppárt ebben éberen részt fog venni -, hogy olyan alapszerződés ne kerüljön ide, amely az előbb vázolt feltételeket nem valósítja meg.

Végül a határkérdés. Rendkívül kényes, tudom. Nagyon nehéz hozzányúlni, de mi azért vagyunk itt, hogy hozzányúljunk. Azt hiszem, azokhoz a szempontokhoz és azokhoz a feltételekhez, amiket a helsinki záróokmány leszögez, tarthatjuk magunkat. Azt Románia is aláírta, Csehszlovákia is - akkor még, ugye Csehszlovákia volt, de Szlovákiát köti. Ez kimondja a területi épség tiszteletben tartását, az erőszaktól való távolmaradást, ugyanakkor mindig lehetőséget ad a békés tárgyalásokra. A kormánynak nem lehet olyan feltételeket elfogadnia - és remélem, nem is fogad el -, amelyek a határok véglegesítését jelentenék, mert ez túlmegy a kormány hatáskörén. Ez történelmi feladat. Mi maradjunk a határok sérthetetlenségénél, annál is inkább, mert az én szemem előtt olyan határok vannak, amelyek lényegében nem léteznek, hanem szabadon tudnánk rajtuk közlekedni, szabadon tudnának rajtuk átjönni. Az Egyesült Nemzetek közgyűlési határozata is kimondja, hogy bármelyik polgár átmehet egy másik országba, és kapcsolatot tarthat azokkal, akikhez nemzeti, vallási vagy nyelvi közösség fűzi. Tudom, ez még egy kicsit messze van, és XX. századunkat megszégyenítőek azok a körülmények, ahogy néha a határokon át lehet menni. De efelé törekedve egy szempontot tartok szem előtt: az ott élő kisebbség érezze, hogy mi az ő jogaiért síkra szállunk, és emberi méltóságukat megőrizve, magyarok maradhatnak. Köszönöm. (Taps.)

 

1994.12.15Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása emlékének megörökítéséről.

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ötven évvel ezelőtt, ezekben a napokban kiürítették a Margit körúti katonai fogházat, s a keresztény reformmozgalmak vezetői és munkatársai közül nyolcan a többi politikai fogollyal meneteltünk. Köztünk volt a nagy katolikus író, Ijjas Antal, a keresztény szakszervezetek vezetője, főtitkára, dr. Vida István, képviselőtársam, dr. Keresztes Sándor, s lehajtott fejjel meneteltünk a fogház előtt álló, Sopronkőhidára irányított autóbusz felé. Előttünk ment felemelt fővel, határozott léptekkel Bajcsy-Zsilinszky Endre.

Mielőtt az autóbuszhoz értünk, nyolcunkat kiszólítottak - egy bátor hős, dr. Cseh Jenő barátunk akciója révén -, és átkísértek bennünket a Markó utcába, amit már nem éreztünk halálmenetnek. A Markó utcai fogházban kihallgatott bennünket dr. Szabó István vizsgálóbíró, s a kihallgatásom után becsukta az ajtót, és csak ennyit mondott odajőve hozzám: Fiam, minden tisztességes ember küzd a megszállók ellen.

Szabadlábra helyezett mindnyájunkat. A fogházból kijöttünk, de mégsem voltunk szabadok, mert a bitorló hatalom naponta szedte áldozatait, bujdostunk, s közben álmodtunk a békéről és egy szabad, független Magyarországról.

Ekkor érkezett hozzánk a hír, hogy december 21-én a Nemzetgyűlés összeült. Örömünket fokozta az, hogy a függetlenség városában, Debrecenben és a Református Kollégium oratóriumában, templomban zajlott le. Az ünnepi ülést dr. Révész Imre, a református püspök nyitotta meg, aki azzal a fohásszal fejezte be beszédét, reméli, hogy a hosszú megpróbáltatások után valóban szabadok leszünk.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlést az előkészítő bizottság elnöke, dr. Vásári István nyitotta meg és vezette le, aki elítélte a náci megszállók és az őket kiszolgálók szörnyű bűncselekményeit. Majd kiemelte, hogy a háborút a magyar nép nem akarta. Igazat mondott, mert a magyar nép nemcsak a náci megszállók által okozott háborútól, de annak minden kegyetlenségétől távoltartotta magát.

Le kell szögeznem - s úgy vélem, fontos ez alkalommal elmondanom -, hogy Magyarországon nem lettek volna azok a szörnyűségek, akár a magyar zsidóság, akár az ellenállók ellen, ha nincs náci, német megszállás. Ezért szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a magyar nép döntő, elsöprő többsége nem vett részt ezekben a borzalmakban, csupán egy törpe kisebbség, amely, sajnos, minden országban és minden diktatúrában található. Vét nemzetünk és hírnevünk ellen, aki ezekért a borzalmakért a magyar nép és a magyar nemzet többségét is felelősségre vonja.

Az ülés folyamán dr. Vásári István leszögezte, a Nemzetgyűlés célja, hogy valóban demokratikus Magyarország legyen. Őt fölváltotta a megválasztott elnök, dr. Zsedényi Béla, miskolci tanár, aki beszédében szintén szabad és független Magyarországról szólt.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés egy szózatot intézett a magyar néphez. Idézek belőle: "Magyarország a magyar nép országa legyen. Szabadságot akarunk minden magyarnak. Biztosítani akarjuk jogaikat, hogy érdekeiket képviseljék, s az ország döntéseinél szavuk legyen. A magántulajdon sérthetetlenségét fontosnak tartjuk fejlődésünk érdekében és földreformot akarunk." Ezzel a mondattal végződik a szózat.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásával új fejezet kezdődött a magyar történelemben, a független, szabad, demokratikus Magyarország fejezete. Igen, megkezdődött, sőt folytatódott. Ezt akarta a magyar nép az 1945-47-es választásában kifejezett akaratával, úgyszintén az 1956-os forradalmával és szabadságharcával.

A népakarat megvalósítását azonban, sajnos, a megszálló szovjet hatalom és az őket kiszolgáló kommunista párt diktatúrája megakadályozta. Ma, amikor az Országgyűlés az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-ei megalakulásáról megemlékezik, tisztelettel hajtok fejet, és hajtsunk fejet, minden polgár és vezető előtt, aki a magyar függetlenségért és szabadságért dolgozott. S úgy vélem, hogy csak akkor vagyunk méltó utódok, ha ezen a történelmi úton járunk, a nép jogait biztosítjuk, nemzeti szellemű, kulturális és gazdaságilag erős, független, szabad Magyarországért dolgozunk.

Ebben a szellemben a törvényjavaslat elfogadását javasolom. Köszönöm. (Taps.)

 

1997.05.13.A Büntető Törvénykönyvről szóló, 1978.évi IV.törvényv módosításáról

A felszólalás szövege:

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A büntető törvény nemcsak felsorolása a kihágásoknak, vétségeknek, bűntetteknek, de egyben egy társadalmi kórkép is, hogy mik azok a cselekmények, amelyek az állam rendjét, a társadalmi békét s a polgárok személyi és vagyoni biztonságát veszélyeztetik.

Ha megnézzük a büntető törvényben felsorolt cselekmények fejlődését - szabadna mondani: visszafejlődését -, akkor azt láthatjuk, nem olyan irányba megyünk, hogy jelentős bűncselekmények vagy kisebbek megszűnnek, hanem újabbak keletkeznek. Az útjelző tehát nem örvendetes, és a polgároknak nem ad nyugalmat sem.

Ha egy pillantást vetünk az 1878. évi V. törvénycikkre, akkor kellemesen meglepődünk, hogy körülbelül 34 évig lényeges változás nem volt. Amik jöttek, azok sem annyira súlyos bűncselekmények voltak; a gazdasági életben megjelent az uzsora, a tisztességtelen versengés, továbbá bizonyos fokig megjelent egy új fogalom is 1915-ben, a közveszélyes munkakerülés. Ez azért érdekes, mert az akkori állapotokat mutatva jelzi, hogy mennyire humánus volt a társadalom, az igazságszolgáltatás, hisz a maximális büntetése kétheti dologház volt. Meglepő volt és jó érzés az 1878. évi, 140 szakaszt tartalmazó büntető törvényben, hogy nincs politikai bűncselekmény, nem is ismerték, hogy ez egyáltalán létezik. Az egyesülés joga, a szólásszabadság - amely később egy kicsit korlátozódott, az új sajtótörvényt azért kellett behozni, az 1914. évi XIV. törvénycikket -, de a politikai bűncselekmények nem léteztek.

Itt, sajnos, nagyon rossz fordulat következett be, amikor az 1921. évi III. törvénycikket meg kellett szavazni, ami az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szólt. Ez az első igazi, úgynevezett politikai bűncselekményeket elítélő törvény. Azonban ennek az eredete is nem 1878-ból és az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, hanem jön az 1919-es három hónapos borzalmas, úgynevezett vörös forradalomból, amikor hosszú évszázadok óta először történt meg hazánkban, hogy ártatlan embereket összeszedtek és egyszerűen meggyilkoltak azért, mert nem fogadták el azokat az eszméket, amelyeket hirdettek, vagy pedig az ő számukra ellenségesek voltak. Ügyvédjelöltként sokat mentem át a Lánchídon, a Nádor utcában voltam ügyvédjelölt. Mindig meglepetve láttam egy táblát, megálltam, ez volt rajta körülbelül, ha jól emlékszem: "Holán államtitkárt innen dobták a Dunába." Természetes, hogy ez a '21. évi III. törvénycikk - ismétlem - következménye volt a '19-es vörös forradalomnak.

Azt is elmondom, mert ide tartozik bizonyos fokig, hogy ez volt az az év, amely életemnek azt a félelmet adta, amit úgy érzem, hogy soha elfelejteni nem tudtam, és nem is tudtam, hogy egyáltalán másik embertől félni kell. 1919 őszén a Fecske utca 34. számú házban laktunk egy nagyon szerény kis lakásban, s bátyámmal, aki technikus volt, kinn álltunk a ház előtt. A bátyámnak piros-fehér-zöld kokárdája volt. Odajött két micisapkás ember és azt mondta: Vedd le a kokárdát! A bátyám derék fiú volt, azt mondja, hogy nem veszi le. Közeledtek hozzá, akkor meghúzom a kabátját, azt mondtam a bátyámnak: Vedd le, Géza, mert nagyon megvernek! A bátyámnak, úgy látszik, jó politikai érzéke volt, és behajtotta a kabátját, mondván: le nem veszem, de így legalábbis eltüntetem.

Az illetők elmentek azzal, hogy másnap visszajönnek, édesanyámhoz berohantam, mondtam, hogy a Gézát elviszik. Kiment Csabdira az apai nagyanyámhoz, ott töltötte az éjszakát, nehogy elvigyék. Ez a félelem, ami megjelent, mutatkozott meg az 1921. évi III. törvénycikkben mint ellenség. Hozzá kell tennem, hogy a vörös terror után jött a fehérterror, amikor valóban ártatlan embereket bizonyos magatartásuk miatt tömegesen kivégeztek. Egy olyan korszak jött, amelyet sem fiatalon, sem később el nem tudtunk képzelni, hogy ártatlanul meg lehet hurcolni, és ki lehet végezni embereket.

Sajnálatosan sokkal rosszabb irányba egészült ki később az 1921. évi III. törvénycikk: az 1945. évi VII., majd az 1946. évi VII. törvénycikkel. Sokat voltam a bíróságon, amennyire lehetett, a törvény lehetetlenségeire rámutattunk, rámutattam. Különösen arra a jelenségre, hogy olyan visszaható erővel rendelkezett bizonyos esetekben, amely nemcsak ártatlanokat sújtott, hanem teljesen jogtalan volt. Akkor megfogalmaztam magamnak - a bíróságon el is mondtam - egy meghatározást: először találkoztam a tárgyi bűnösséggel, hiszen a bűncselekmény elkövetéséhez alanyi vétkesség kell. De itt bizonyos pozíciókban emberek voltak, bizonyos egyesületben vezetők, s ezeket a vezető tisztség miatt, függetlenül attól, hogy elkövettek-e valamit, büntetőeljárás alá lehetett vonni.

Az 1946. évi törvénycikk a folytatás volt. Olyan cselekményeket jegyzett fel, és szavaztak meg büntető cselekményekért (Sic!), amelyeknek az elkövetéshez, sőt még a cselekvéshez sem volt semmi közük. Megdöbbenve hallgathatják az országgyűlési képviselő urak, hogy az 1946. évi VII. törvénycikk előszavában az áll, hogy két ember elhatározása egy erőszakos politikai cselekményre - elhatározása! - életfogytiglani fegyházat hozhat maga után. Nem kellett cselekvés, két ember elhatározása kellett!

Túl vagyunk a politikai bűncselekmények bizonyos fokán, s úgy érzem, hogy az 1978. évi V. törvénycikknek a módosítása ezen a téren enyhülés, mert a jelek szerint politikai bűncselekmények nincsenek, így nem is üldözhetők.

Mik a jellemző részek, amelyek az új büntető törvénykönyvben benne vannak, s amiről röviden szólni kell? Az egyik, hogy megjelent a szervezett bűnözés; a másik a kábítószer; a harmadik - ami szintén új ilyen mértékben - a fiatalkorúak felhasználása, a pornográfia, s nem utolsósorban hallottunk többször a házastársak közötti, a férj által elkövetett erőszakos nemi közösülésről. Ezek, úgy érzem, bizonyos jelzések arra, hogy nem javult a társadalmunk kórképe. Olyan bűncselekmények, amelyeket el sem tudtunk képzelni, hogy vannak... - kábítószer nem létezett, a pornográfia ilyen foka teljesen ismeretlen volt, s a szervezett bűnözés is természetesen a gazdasági élettel és a politikai változással függ össze.

Védekezésül mondhatjuk, hogy az egész világban lényegében romlott a helyzet a bűncselekmények tekintetében. Az Egyesült Államokban is, ha van is bizonyos stagnálás, de újak és újak keletkeznek. Szerencsére nálunk - legalábbis a tudomásom szerint - eddig még politikai terrorcselekményeket robbantószerrel nem követtettek el. Nemes népünkre, a magyarságra jellemző, hogy nálunk 1100 év alatt nem volt robbantószerrel elkövetett politikai bűncselekmény - a világon egyes országokban egy hét alatt több van, mint nálunk 1100 év alatt.

Meg kell emlékezzem - amiről több előttem szóló is már szólt, és amely ide tartozik - a házastársak között elkövetett nemi erőszakról, amelyet teljesen helytelennek tartok. Nem akarom azt mondani - megsérteném az Országgyűlést -, hogy ez valóban egy jogi kabaré, mert nemcsak odavinné a feleséget, a férjet a bíróságra, amely lényegében már egy válás. Nagyon nehezen lehet elképzelni, és nagyon nehéz is beleélni magát bárkinek, hogy odaviszik, az asszonynak vallani kell az erőszakos nemi közösülés miatt - ami teljesen új, teljesen idegen, ugyanakkor nehezen bizonyítható. Egy ok is lehet a férj meghurcolása, s bizonyos fokig ez az emberi méltóságának - bármennyire a férfiasságának jele - a lebecsülése.

Én ajánlanám és javaslom, hogy ilyen esetben - ha egyáltalán bennmarad - jöjjön létre egy bírósági tanács - két bíróval, egy bíróval -; és mielőtt elindul az eljárás... - természetesen rendőrségi fokon is meg lehet tenni, de semmiképpen sem egyszerű feljelentésre megindítani egy olyan eljárást, amely nem vezet sem a házastársak békéjére, sem pedig az ügy megnyugvó elintézésére.

A halálbüntetés komoly téma. Nem könnyű ebben a kérdésben olyan álláspontot elfoglalni, amely mindenkit kielégít. Ebben a Házban ott ültem ezelőtt ötven évvel és beterjesztettem a halálbüntetés megszüntetésére egy javaslatot. Meg kell mondjam, abban az időben az ok, ami miatt ezt megtettem, főleg az volt, hogy ártatlan embereket hurcoltak meg, és végeztek ki. Ma az álláspontom a következő: igaz az, hogy ne ölj, nem szabad emberek életét elvenni, de az is igaz, hogy a polgárnak sincs joga a másik ember életét elvenni. Nagyon nehéz beleélni magát ebbe a helyzetbe bárkinek, szülőknek, férjnek, feleségnek, gyermekeknek, akiknek megölték a hozzátartozóikat; ők a temetőbe járnak, míg a bűnöző az állam költségén tölti a büntetését. Tehát valaki él, aki súlyos cselekményt követett el, s valaki nem él, amit nem lehet elfelejteni.

Az álláspontom az, hogy ha előre megfontolt szándékkal, hidegen kiszámított tervvel követnek el emberölést, fel kell vetni a halálbüntetés jogosságát. Tudom, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés, de mégis valami igazságtalanságot látok abban, hogy a gyilkos állami őrizetben van, az áldozat pedig soha többet nem található a családban, a baráti körben.

A másik kérdés a büntetés súlyosbítása. Ez szintén egy kardinális kérdés, mert az emberek azt hiszik - még a halálbüntetésre is jellemző -, hogy a büntetés súlyosbítása visszatartja a bűncselekménytől a társadalmat. A statisztikai százalékok szerint ennek egészen jelentéktelen ereje van, egyszerűen azért, mert sajnálatosan a bűnöző a bűnözésből él. Nagyon kevés eset van - bár több volna -, amikor a börtönbüntetés alatt vagy később a bűnöző megváltozik, és beáll a társadalmi rendbe. Akit akár öröklött tulajdonsága, akár a családi körülményei, akár a baráti társasága a bűnözés vonalára vitt, nagyon ritkán tér vissza a társadalomba - bár több volna! Nincs visszatartó ereje a társadalomra nézve, de van egy visszatartó ereje: amíg ott van, addig nem bűnözik. Ez a legnagyobb probléma ma szerte a világon, Nyugaton éppen úgy, mint az Egyesült Államokban: hogyan lehet megállítani azt a folyamatot, hogy aki bűnözésből, bűncselekményekből él, bizonyos fokig - amíg nincs fogságban, nincs letartóztatva - szabadon jár; és a polgár, aki szeretne nyugodtan, biztonságban élni, egyre több lakatot, vaspántokat, vészcsengőt tesz az ajtajára, kutyát tart. Ott tartunk ma, hogy a szabad polgár a biztonsága érdekében lényegében börtönbe zárja magát, a garázdálkodók, a bűnözök pedig, akik nincsenek lefogva, szabadon járnak, és tervezik a következő bűntényt. Én úgy vélem, hogy itt nincs más mód, mint létrehozni és megállapítani azt, hogy ezekre az emberekre, akik megállapíthatóan bűnözésből élnek, a második, esetleg a harmadik - de inkább a második - cselekményük után valóban szigorú büntetést kell kiszabni.

Ez az egyetlen visszatartó erő. Amennyiben mégis a börtönben - akár átnevelés, akár egyéb oknál fogva - fellelhető lenne, hogy megjavult, akkor a büntetés egy részének elmaradásával szabadlábra lehet helyezni. Az az egyetlen, ami felé a nyugati államok mennek, hogy az bűnözőket - ismétlem, akik a bűnözésből élnek - valamilyen formában a társadalomból kizárják. Jelenleg semmi más mód nincs. A régi francia módszer - mely szerint elvitték Ausztráliába (Sic!) - érthetően megszűnt, mert embertelen volt. Mint látjuk, a jelenlegi bűncselekmények nem csökkentek. Úgy érzem, a büntetés kiszabásánál erre mindenképpen tekintettel kell lenni; ugyanígy a másik formára is.

Aki először követ el bűncselekményt, először botlik meg valamilyen formában a társadalom egy része, a büntetést úgy kell kiszabni, hogy ha lehet, még szabadságvesztés sem kell. Az 50 éves ügyvédi gyakorlatom szerint mondhatom, hogy aki először botlott meg véletlenül - akármilyen bűncselekmény formájában -, és természetesen nem jóvátehetetlen a bűn, még egyszer nem botlik meg. Sokkal jobban vigyázna az átlag állampolgár, mert tudja, hogy milyen következményekkel jár. Tehát a büntetés súlyosbítása a kimondott és megállapítható bűnözőkkel, a halálbüntetés csak előre megfontolt szándéknál és nem utolsósorban - ha szabad azt mondani: elsősegély -, aki először botlik meg, ne büntessük szabadságvesztéssel. (Sic!)

Az elévülés problémáját azért vetem fel, mert a rendszerváltozás után az Alkotmánybíróság is hozott egy határozatot bizonyos politikai bűncselekményekről, amelyek súlyosak - nem beszélek apróbb dolgokról - , általában azokról, amelyek az emberek életét nemcsak egy sortűzzel, hanem bármilyen formában kioltották. Az Alkotmánybíróság 1. határozata az volt, hogy ez elévült. Ez szerintem azért volt hibás, mert politikai bűncselekményeknél - csak ezekről beszélek - az elévülés akkor kezdődik, amikor a rendszerváltozás megtörtént. Nem lehet elévülésről beszélni, ha valaki nem mehet el a bíróságra, és nem kérhet eljárást valaki ellen.

Meg kell mondanom: a visszaható erővel kapcsolatban a népbíróságon többször elmondtam azt, hogy teljes mértékben a visszaható erő ellen vagyok. Vagyis nem lehet valakit felelősségre vonni olyan bűncselekmény miatt, amely az elkövetéskor nem volt bűncselekmény, kivéve az emberiség vagy egy ember ellen elkövetett politikai bűncselekményt, mert ez nem évül el. Azért, ismétlem, mert nem volt mód arra, hogy az elévülés előtt az eljárást bárki megindíthassa.

Végezetül szabadjon megemlékeznem arról - ez természetesen nem egészen a büntető törvénykönyvre tartozik -, hogy mit üzenhetünk a társadalomnak, hogy a bűncselekmények csökkennek, a biztonságuk nagyobb lesz, nem kell félelemben élniük. Azt hiszem, ez egy hosszú folyamat, és ez pedig a megelőzés.

A megelőzés elsősorban a család, továbbá az iskola - amennyiben kap vallásoktatást -, a vallásoktatás és a baráti kör feladata. Nem tudok beszélni azokról, akiknek öröklött tulajdonságuk a gyengeség, a bűnözésre való hajlam. Afelé kell mennünk - és az Országgyűlésnek ebben jelentős feladata volna a jövőre nézve -, hogy valóban olyan fiatalság kerüljön ki a családból, az iskolákból, és olyan környezetben éljen, amely önmagában nemcsak ellenzi, hanem megveti a bűncselekményeket. A büntető törvénykönyv sohasem fogja megoldani a kérdést; enyhítéseket adhat. Kizárólag az oldja meg, amennyiben a társadalomnak módja lesz - az Országgyűlés segítségével - olyan generációt felnevelni, amely a bűncselekményeket nemcsak megveti, hanem még ismeretlen is a számukra. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)

 

vissza Vissza a kezdőlapra