2004. március 04. csütörtök 22:44
„Antall József megalapozta, Orbán Viktor felépíti”
Franka Tibor interjúja Surján Lászlóval
III. rész
– Javaslom, térjünk vissza a paktum utáni időszakra. Bíró Zoltán például állítja, az Antall kormánynak a még itt lévő oroszoktól nem kellett tartania, hiszen Gorbacsov és az öreg Bush megegyezett. Ugyanakkor Marinovics Endre, néhai Antall József kabinetfőnöke jóval árnyaltabban emlékszik vissza erre a kérdéskörre, sőt, olykor azt érzi az ember, hogy az idegen jelenlét is közrejátszott az igazságtétel és a privatizáció felpuhításában.
– Általában is elmondható arról az időszakról, hogy bizonyos mértékű naivitás jellemezte a mi részünkről. Fontos a kérdése, hiszen úgy kezdtük az első évet, hogy az országban tartózkodó szovjet hadtest bármikor átvehette volna a hatalmat, és ezt a kártyalapot olykor elő is húzta a szovjet fél a pakliból. Olajcsap is létezett, szóval nem volt könnyű az ország szuverenitását olyan körülmények között visszaszerezni. Téved, aki nem hiszi, hogy nem kellett személyes bátorság és helytállás ahhoz, hogy végül is az oroszok kitakarodjanak. Utólag lehet sok mindent kifogásolni, de Antall József tevékenységét csupán a Varsói Szerződés felbontása miatt is ötösre kell értékelni. Hogy a többi lehetett volna jobb? Igen, de ki lett volna az, aki nála jobban csinálja? Minden naivitásunk, és az abból fakadó hibánk ellenére büszkén vallom magam az Antall kormány tagjának, akinek földi értelemben annál többet nem adhat az élet, mint hogy az első szabadon választott kormány tagja lehettet.
– Elérkeztünk ahhoz az időszakhoz, amikor én talán az egyik első riportot készítettem Önnel, már miniszterként. Emlékszem, a lakásán kerestük meg a forgatócsoporttal. Szerény körülmények között élt feleségével, és három gyermekével. Akkor már túl volt mindazon, amiről akkoriban hiába is kérdeztem volna, vagyis hogyan került Antall látószögébe, mi történt a színfalak mögött.
– Volt az MDF-nek egy kitűnő egészségügyi politikusa, Kis Gyula, aki később bizottsági munkát végzett. Ő 1990-ben felkereste Antall Józsefet, és közölte, semmilyen kormányzati munkát nem vállal, mert olyan hibával rendelkezik, amely őt alkalmatlanná tenné kormányzati posztra.
– Politikai hibára gondoljak?
– Nem, de mivel halott emberről van szó, ennél többet nem mondhatok. Magam szerettem és tiszteltem őt. Nem terhelte a pártját egy olyan személyes gyöngeséggel, amely egyébként legyőzhető, és ő le is győzte. Magatartása példamutató, amelynek a mai kormányban például nyomát sem látom. Nos, ott állt az MDF győzelem küszöbén, de Kis Gyula bejelentése után egészségügyi miniszterjelölt nélkül. Hamarosan tudomásomra jutott, hogy az MDF-ben néhányan engem is emlegettek, mint lehetséges jelöltet. Antallt akkor még nem ismertem. Következett a választás. Budapest XII. kerületében voltam képviselőjelölt. A KDNP budapesti jelöltjei közül egyedül jutottam be a második fordulóba. Ekkor Keresztes Sándor azt kérte Antall Józseftől, hogy az előttem álló MDF-es Horváth Bélát léptesse vissza, és cserébe az ország összes negyedik helyen végzett kereszténydemokratája az MDF-et fogja támogatni. Antall megkérdezte: ki a jelöltetek? Miután megtudta, rövidre zárta a beszélgetést: „nem lépünk vissza, de meg van az új népjóléti miniszter”. Miután Keresztes közölte velem a hírt, leültem a gyerekeimmel és kikértem a véleményüket, hiszen miniszterként nemcsak a saját bőrömet, de a családomét is vásárra viszem. Felhatalmazást kaptam tőlük, a feleségemtől is.
– És önmagától?
– Édesapám azt mondta, a keresztény ember elsősorban nem a csúcsra, hanem a munkára vágyik. Ha jól dolgozik, és lehetősége nyílik az előbbre jutásra, akkor fogadja el, és dolgozzon még többet. Nem akartam miniszter lenni, nem rohangáltam utána, nem híreszteltem, nem gyűjtöttem híveket magam mellé. Felkértek. Vállaltam.
– Gondolom, ennek az ismeretlenségnek, no meg az indíttatásnak a következményeként, Önt sem fogadták kitörő örömmel a minisztériumban.
– Egyik első intézkedésem volt a teljes vezérkar lecserélése. Úgy emlékszem, hasonló takarítás más minisztériumban nem történt. Persze azt kértem a munkatársaimtól, a leváltott emberekkel tisztességesen bánjanak, hiszen négy év múlva, amikor majd engem váltanak, magam is hasonlóra számítok. Az érintettek többsége megértette az új idők szavát, egyedül Kökény Mihály szeretett volna maradni, de kijelentettem, ez teljességgel lehetetlen. Mivel a miniszterhelyettesi posztok megszűntek, mennie kell. A közigazgatási államtitkár Jávor András lett, aki kitűnő szakember. A politikai államtitkárt az MDF adta. Kelemen András azóta is jó barátom. Később átkerült a külügyminisztériumba államtitkárnak. Volt, aki azt mondta, annak a minisztériumnak kell egy pszichiáter… A következő államtitkár jó szakember, Kincses Gyula képviselő úr lett volna. Nagyra becsültem felkészültségét, de harcosabb emberre gondoltam, mert ismerem a magam korlátait. Kompromisszumkereső, barátságos, nyugodt ember vagyok, de az élet olykor keményebb fellépést követel. Kellett egy „erősebb férfi” a csapatba így esett a választás Pusztai Erzsébetre. Miniszterségem idején lényegében meg voltam elégedve a munkájával. Hogy később Erzsébet nem jól politizált, akkor nem sejthettük.
– Napjainkban az egészségügy körül megindultak az érdekháborúk, miközben az ágazat sok szempontból az ellehetetlenülés szélére sodródott.
– Az egész rendszer főként pénzügyi szempontból katasztrofális állapotban volt…
– Ma is abban van.
– Igen, bár túléltünk tizenöt évet. Akkoriban egy főre évente vagy százhúsz dollárt költöttünk, ez mára azért az akkori összeg csaknem négyszerese. Már az én időmben a duplájára, olyan kétszázötven dollárra emeltük az alapösszeget. Így tudtunk életben maradni. Közben jöttek a világbanki szakértők: túl sokat költünk, meg kell reformálni az egészségügyet, és így tovább… Válaszom: Önök otthon tízszer annyit költenek egészségügyre, mint Magyarország. Működtessék háromszor annyiból, mint mi, s ha sikerül, megfontoljuk a javaslataikat. A gyógyszert, a műszert világpiaci áron tudtuk beszerezni, az alacsony ráfordítást a nyomott bér tette lehetővé. Az ápolónőt, meg az orvost kelet-európai béren foglalkoztattuk. Azért értünk el eredményt, máskülönben nem itt tartanánk. A reform leglényegesebb eleme volt és maradt mindezidáig a háziorvosi rendszer kialakítása, a háziorvosi privatizáció. Nem rohantunk fejjel a falnak, nem köteleztünk senkit semmire. Aki akarta, az közalkalmazottból vállalkozó lehetett. Sajnos a reform megállt, ahelyett, hogy 1994 óta tovább fejlesztenék és tökéletesítenék. A háziorvosi rendszer sikertörténet. Egy fórumon az orvosok írásban tették fel a kérdéseket. Az egyiken ez állt: „Amikor meghirdette a reformot, egyetlen szavát nem hittem el. Most vállalkozó háziorvos vagyok, s azt mondom, ha semmi mást nem tett volna, akkor is megérte, hogy miniszter lett.”
– Az emberek ellenzik a kórház privatizációt, pedig a Fidesz, ha hatalomban marad, szintén ezt a folyamatot erőltetné. Ezek szerint az egészségügyben is privatizálni kell, csak nem mindegy hogyan?
- Pontosan. De nézzük a hátteret. Ma egy kórház működésének három forrása van. Az alapvető a működés költsége, ezt a társadalombiztosító finanszírozza. A tulajdonos karbantartja az épületet, legtöbb esetben az illetékes önkormányzat. A harmadik tényező az állam: a beruházások, a nagy és drága berendezések vásárlója, támogatások biztosítója. No, most kiváltható-e mindez privatizációval? A társadalombiztosító szempontjából igen, a jog szempontjából szintén, tehát nincs akadálya a magántőke bevonásának. De a magántőke érdeke a haszon. Miből lesz ez? A kórház a tulajdonosnak biztos ráfizetés. Ha mégis van vevő, nem lehet jó szándékú. Vagy piacot vesz, vagy épületet, amit másra akar felhasználni, nem kórházra.
Azzal kezdtük a kórháza átalakítását, hogy az orvosok válasszanak maguknak kórházigazgatókat. Ez a rendelet akkor óriási felháborodást váltott ki, az Alkotmánybíróság szűrőjén is fennakadt, mondván: az orvosoknak nincs joguk az önkormányzattól, mint tulajdonostól a vezetői kinevezés jogát elvonni. Tudomásul vettem, hogy ilyen demokratikus döntésre még nem érett a helyzet. Viszont az Alkotmánybíróság ítéletének idejére a kórházigazgató választások megtörténtek. Mintegy harminc százalékban maradtak a helyükön a régi vezetők, míg a többi esetben új, azóta is kitűnően dolgozó kollégák kerültek elő. Szerintem, aki maradt, megérdemelte, még akkor is, ha a régi világhoz tartozott, az ideológiánál fontosabb a szaktudás. Akadt rá példa, hogy némely kórházban nem mertek szembehelyezkedni a régi öreg „bolsival”. Amikor felébredtek és látták, másoknak sikerült, azt kérték, ismételtessük meg a szavazást. Viszont a „pénztártól való távozás után felszólalásnak helye nincs”. A demokrácia alapszabálya: élni kell a választás jogával. Máig szóló tanítás.
– Javaslom, térjünk vissza a privatizációhoz, a három fő forrás és a magántőke kérdéséhez.
- Amíg a társadalombiztosítás a költségek egészét nem tudja vállalni, addig a tulajdonlás pénzkidobással jár. A tőke nem szeret odamenni, ahol az egyszeri befektetés után még nem fial a pénz, hanem fogy… Ez jótékonyság, de annak a megfelelő formája az alapítvány. Profitot ma csak az ellátás hátrányára lehet kivenni a „vállalkozásból”. Lehetséges a tulajdonos meglátott valami értéket a kórházban. Az egyik épületben például szállodát létesít, vagy eladja a telek egy részét. Ezek feltételezések, de az tény: nyereségre tisztességgel ma lehetetlen szert tenni. Tisztességtelen azt is, ha egy nagy laboratóriumi berendezéseket és reagenseket előállító gyár vásárol kórházat, és csak saját termékeit engedi használni. Piacot szerzett, számára az ellátás másodlagos. Régóta szeretnénk azt, hogy törvény szülessen a kórház privatizációról, csak nem olyan, amelyet a kormány erőltet, amely mögött tisztességtelen szándékok húzódnak meg. Ha sikerülne a rendszert korlátok között tartva jól kiépíteni, az más. Nem a privatizációval van bajom, hanem annak formájával. Angliában, ahol nem is társadalombiztosítás, hanem állami egészségügyi szolgáltatás van, az állam a pénzcsapon tartja a kezét, de a kórházak többnyire magánkórházak. Olyan rendszert kell megalkotni, amely a beteget szolgálja, nem a tőke tisztességtelen megtérülését, vagy az orvoskollégák további kizsigerelését…
(folytatjuk)
