Megjelent: 2004.02.23. 20:11:59

 

Haldoklásunk krónikája

Karácsony előtt három nappal meghalt édesanyám. Nem szenvedett sokáig: hetvennégy esztendő a huszadik század magyar mocsarában átlagos kornak mondható. S mielőtt bárki odasorolna - e fenti kitétel miatt - a ránk ma és mindennap és örökkön örökké olyannyira jellemző ideológiai dagonyaháborút vívó procckommandósok egyik vagy másik, hígmagyar vagy mélymagyar táborába, tisztelettel jelentem: a magyar mocsár kifejezést nem átvitt értelmében használtam. Hanem arra a konkrét mocsárra gondoltam, amelyben anyám – mert maradjunk az ő történeténél – hetvennégy éven át próbált olyan gázlót találni, amely végig járható, s a végén egy valóban bekerítetlen tisztásra jut rajta. Amelyen csak azt nézik, hogy emberarca van-e, s csak azt várják el tőle, hogy emberarca legyen. Nem lopják el reményeit, nem csalják ki tőle maradék bizalmát; sohasem kell szégyellnie, hogy túlélte ezt vagy azt a politikai kurzust, hogy hitt ebben vagy abban a történelmileg lábjegyzetnek (olykor annak sem) számító évtizedben, évtizedekben. Hogy élhesse azt az életet, amely a tészta dagasztásával kezdődik, a kenyér kisütésével folytatódik, s a morzsák összeseprésének legfontosabb tanulságát adja át örökségként – akkor, amikor az Úr úgy dönt, hogy leszedi az asztalt… Például most, karácsony előtt három nappal.

Nyolc napig élt még abban a kórházban, ahová utoljára szállították. Át, egy másik kórházból, amelyben már több mint egy hónapja kezelték fekvőbetegként; de ambuláns kezelésekkel, kontrollvizsgálatokkal csak itt már egy esztendeje foglakoztak vele, vizsgálták, volt úgy, hogy hetente többször is. De így ment ez már legalább három évtizede, hiszen azóta, hogy tizenhat évesen elvesztette egyik veséjét, egy baleset után, s roncsolódott akkor néhány más szerve is, lényegében sohasem volt egészséges. Egy gyermeket sem szülhetett volna, de ő hármat is világra hozott. Mert nem azzal foglalkozott, hogy belehalhat, s nem azzal, hogy az áldás mellé ad-e élhető sorsot is a teremtő… Akivel, ő, személy szerint, nem is igen foglalkozott; hogy miért, biztosan talált rá okot… Talán akkor, amikor – még születésem előtt – eltemette kisebbik nővéremet. Talán akkor, amikor emberek vadásztak rá, vagy családjára, az utcákon, hol barna ingekben, hol melósruhákban; s később csak megszégyeníteni próbálták, azért, mert a darab kenyér jelenléte az asztalon mindig a legfontosabb volt. Kétmondatos élete, persze, nagyon hosszú regény; most szorítkozzunk arra: három évtizede, hogy a betegségek legszélesebb skálájával kellett megszenvednie. Kontrollról kontrollra, szanatóriumról szanatóriumra, rendelésről rendelésre járt, három évtizeden át, majd minden héten. A súlyos kórok közül talán csak egy kerülte el: a rák.

A tüdőszakorvos, akihez élete utolsó hetében szállították, egyetlen pillantást vetett az aznap délelőtt készült röntgenfelvételre. Majd a beteget gyorsan, felületesen megvizsgálta, elhelyezte egy sokágyas, elfekvőnek tűnő kórteremben, adott néhány utasítást az ápolónak, majd – mintegy férfi a férfivel – leült mellém a folyosói padra, és közölte: nagyon súlyos az állapota. Hetek, próbáltam óvatoskodni, de a válasz egyértelmű volt. Inkább napok, Kettő, esetleg három, tette hozzá, látva összeomlásomat. Később, már utcai ruhába öltözve, cekkerekkel felpakolva – hiába, csütörtök volt, kora délután – még megállt mellettem: a mamának azonnal hozzák az oxigént, az injekciót, attól kicsit könnyebb lesz. Oxigén nélkül már napok óta fullad, tettem hozzá sután, és elköszöntünk. Félóra telt el, úgy, hogy semmi sem történt. Végül nővérem megkereste az ápolót – egy fiatalembert -, aki kuckójában üldögélt, hosszas telefonbeszélgetésbe bonyolódva, miközben a számítógépén egy játékprogram futott. Kérem, szólt, majd kiabált, az ígért segítséget kérve a nővérem. A flegma válaszok hallatán felindultan megkereste a főnővért is. Az ápoló percekkel később, láthatóan vérig sértődve, megjelent az oxigénfejlesztő palackjával és vezetékével, megpróbálta a helyére illeszteni, majd legyintve kiment „ez is rossz, hozok egy másikat, ha van” szavakat dünnyögve. Végül sikerült felszerelnie, és hozzákezdett az injekció beadásához. Negyedszerre sem talált vénát, végül vállat vonva kiment. Szólok egy orvosnak, morogta, én ehhez kevés vagyok.

Az osztályos orvos gyorsan előkerült. Kedves volt, megnyugtatta édesanyámat, ám közben visszaérkezett a kórterembe az eddigi fiatalember. Üvöltve vonta kérdőre nővéremet, valamennyi beteg, az orvos, és az édesanyám előtt, hogy milyen jogon panaszkodik rá a főnővérnél. Nekem mondja, ha valami baja van, hangoskodott kocsmai modorban, mint egy „helyi terminátor”, bő lére eresztve fejtve ki, hogy egyedül van hatvan betegre, majd akkor jön ide, ha ráér. Az orvos, egy megszeppent, kedves kislány, megpróbálta csendre inteni, de hatástalanul. Percekbe telt, mire felocsúdtam, de addigra nővérem a folyosóra vonszolta az „ápolót”. Nem mentem utánuk; nem tehettem ki édesanyámat annak a veszélynek, hogy az egyetlen osztályos orvost elvigyék mellőle egy friss esethez… Egyébként is, más járt a fejemben. Nem értettem: hogyan lehet valaki, aki harminc éve rendszeres orvosi felügyelet alatt áll, egyik napról a másikra olyannyira előrehaladott állapotban lévő tüdőrákos, hogy már csak napjai lehetnek hátra? S miért nem készült még most sem, az utolsó hetekben sem, egyetlen egy szövetminta? És a legfontosabb: telefonálni, ismerősöknek, hogy az édesanyámat helyeztessék át egy kisebb – nem az elfekvő hangulatát árasztó – kórterembe. Nekiálltam telefonálni.

Egy neves, az egészségügy terén közismert politikusnak. És egy szintén közismert gyógyszerkutatónak. Mindketten segítettek, természetesen, bár elmesélték, hogy nem könnyű. A politikus elmondta: előbb meg kell tudnia, „hol áll” a segíteni tudó osztályvezető főorvos. Nem mindegy, mert ha politikailag az árok másik oldalán, akkor neki közvetlenül nem fog segíteni. Meg kell keresni hozzá a kapcsolatot. A kutató elmondta: előbb meg kell tudnia, „hol áll” a segíteni tudó osztályvezető főorvos. Mert lehet, hogy azokat képviseli, akik őt, kutatási eredményei miatt, sarlatánnak nevezik. De „kerülő úton” akkor is meg lesz hozzá a kapcsolat. Én csak azt szeretném, motyogtam, hogy az anyámban, amikor körülnéz a kórteremben, ne váljék bizonysággá az, hogy lemondtak róla. Fél életét „betegstátuszban” töltötte – elég számára egyetlen pillantás, és pontosan tudja, hogy a betegek melyik csoportjába sorolták. S ha addig nem is, de ekkortól biztosan elveszíti a küzdőkedvét… Az egyik út végül járható volt. Édesanyámat másnap délelőtt átköltöztették egy kisebb, nyugodtabb körterembe. A kedve is jobb lett, bár a nagy hűhó, s hogy most naponta látogatják a budapesti gyermekei itt, e vidéki nagyváros kórházában, bizonyára nem csökkentették félelmeit. Vélhetően az sem, amikor az osztályos orvos megkérdezte: hozott-e magával egy bizonyos gyógyszeréből, mert hogy nekik ilyen nincs. Van, mondta, két, vagy inkább másfél dobozzal. De otthon több is – a fiam majd behozza. Nem szükséges, mosolygott a doktorka, ennyi még éppen elég lesz. Akkor jó, vonta le a legtermészetesebb következtetést önmagának a beteg… Egyébként is – hirtelen ennél nagyobb problémája akadt. Kakilnia kellett. Ami az ember természetes szükséglete; de a dolog elvégzésének bizonyos körülményeihez akkor is ragaszkodik, ha egyébként magatehetetlenül fekszik. Alsótestével egy gumilepedőbe csavarva, mert, így az utasítás, engedje csak nyugodtan maga alá, s majd szóljon, ha kész. No de, tűnődik a hetvennégy esztendős asszony, fényes nappal van, minden ágynál látogatók, jóízű beszélgetések; az ember ilyen körülmények között csak nem szarik maga alá. Bár, ha muszáj, úgyis kijön, de akkor meg fekhetek benne órákig – mert a múltkor is hiába szóltam. Nem jöttek gyorsabban…

Édesanyám hétfőn az orvos csütörtöki - a beszállítása kori - várakozásaival ellentétben még mindig életben volt. (Később azt is elmondta: az első vizsgálat során ő egy napot sem adott magában a betegnek…) Kedden szövetminta-vétel, határoztatott hát el, s mert épp bent voltam, átkísérhettem őt a mentővel az onkológiára. Ahol, mint kiderült, csak megtekintették édesanyámat, felmérték, hogy csütörtökön reggel honnan és hogyan vegyenek szövetmintát. Távozóban a fiatal orvos a lelkemre kötötte: az osztályon feltétlenül beszéljem meg, hogy a szövetminta levételére a betegnek reggel félkilencre ide kell érnie. És ez nem könnyű, mert ismeri a városi mentős helyzetet – az ország egyik legnagyobb megyeszékhelyéről mesélek egyébként -, s tudja, hogy összesen hat mentő áll rendelkezésre. Az a legbiztosabb, ha saját kocsival szállítanám át a beteget, amennyiben szállítható lesz. Eltévedt marslakóként értem vissza a kórházba. Megbeszélni a kérdést nem volt kivel; sem főorvos, sem osztályos orvos az osztályon nem tartózkodott. Nem csak én nem találtam: a mentősök negyedóráig kutattak valaki után, aki hajlandó orvosi bélyegzőjével átvenni „az anyagot”, és az átvételt igazolni a kísérőlapon. Másnap azonban megnyugtattak: az osztálynak van egy mentőként is funkcionáltatható mikrobusza, majd azon szállítják át édesanyámat. Ott lesz, pontosan. Ott is volt, kétórás késéssel. Mert a mikrobusz nem funkcionált, a mentő pedig ennyit késett. Viszont, végre, levették a szövetmintát. Amely után a főorvossal volt egy érdekes beszélgetésem.

Jövő héten karácsony, mondta. Holnap péntek. Hosszú hétvége. Lehet, hogy az ünnepek utánig senki hozzá sem fog nyúlni a szövetmintához. Egy onkológus van, az is, úgy tudja, holnaptól szabadságra megy. S hát karácsony, szilveszter, szabadságolások, pedig jó lenne tudni az eredményt. Hiszen a mama kezelése ettől is függ, hiszen lehet, hogy mégis van remény. Már pusztán attól, hogy a mama még mindig él, és – a körülményekhez képest – nem lett rosszabb az állapota. Stagnál. De a minta eredménye, az nagyon kellene, sóhajtott. Bár nem mondta ki, de utalásai egyértelműnek tűntek: azt sugallta, hogy próbáljak ismét telefonálni. Ha már ide, az osztályra, „leszólt” egy fejes – talán az onkológián is szerencsével járhatok. Mert neki, erre, nincsenek eszközei – értsem meg, jussak erre a következtetésre, gesztusaiból, félmondataiból. Telefonáltam. S valóban: az onkológus, szívességet téve, a szabadságát szakította meg, hogy pénteken, délelőtt, megtekintse a szövetmintát. Nem sokat bíbelődve vele, mert szinte azonnal írta a papírra: áttét, újabb mintát kér, hogy behatárolhassa a gócpontot. Édesanyám e vizsgálati eredmény rögzítésének időpontjában már egyharmad napja halott volt.

Így teltek édesanyám utolsó napjai. Már nem érte meg a hálapénz-vitát; bár azt többször is a lelkemre kötötte, hogy mielőbb tudjam meg: itt kinek mennyit kell adni. És menjek vissza oda, ahonnan – számomra pánikszerűen, de számára csak egy kontroll kedvéért – átszállították, és keressem meg a főorvost, egy bizonyos összeget tartalmazó borítékkal. És az aranyos ezt, meg a kedves azt is. És hozzam el a fűtőtesten felejtett pulóverét, ha még el nem lopták… A kórháztörvényről még volt véleménye; „szerdán lesz egy CT-m, mondta még a nefrológián, de szerintem nem végzik el, mert nagyon drága; amúgy ez már egy privatizált részleg, de most mennek csődbe”; a nyugdíjemeléstől tartott egy kicsit, mondván, hogy általa kikerül a „közgyógyból”, és amit nyer a réven, azt elveszíti a vámon; amúgy, összességében, bizakodó volt. Hite, reménye, emberarca bekerítetlen tisztás maradt. Szép posztamens haldoklásának bennem szoborrá dermedt krónikája alatt.

Tamási Orosz János  

 

Vissza a kezdőlapra