2004. november 29. hétfő 00:15

 

In memoriam Bubik István

 

A Magyar-Hon-Lap egy másfél évvel ezelőtt készített riporttal tiszteleg az elhúnyt  színész emléke előtt.

 

Bubik István hazafiasabb színházi világra vágyik

 

„Egyre jobban izgat a versmondás, mint a színpadi játék” – tűnődik el Bubik István, hosszú beszélgetésünk végén. „Furcsa világ lett… De - talán Ady sem véletlenül írta le azt a néhány sort: „Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres és ostoba feneségek.” Elképesztő, hogyan volt valakiben ennyi bátorság. Ezt a féltő optimizmust ekkora erővel megfogalmazni. Egy-egy depressziós időszakom után, mert azért akad, mindig azzal rázom fel magam: színész lehettem. Egy ősi mesterség képviselőjeként a költészetnek adhattam oda magam. Estéről estére, különböző szerepekben, a költészet szárnyain szárnyalok, és állandóan a széppel szeretkezem. Vagy harcolhatok az igazságért, a hazáért, a becsületért. Amíg ennyi szép dolog van körülöttünk, és bennem is, addig valóban él a remény…”

- Tűz és lobogás. És anekdoták a keménységéről. Hogy olykor volt ereje a sikerek tetején is kiszállni a körhintából. És olykor volt ereje elégtételt venni a sérelmekért.  

- No igen. Néhány éve nyakon csaptam két önkormányzati funkcionáriust, mert rettentő cinikusan viselkedtek az akkori Thália Színház megszüntetése napján. Majd egy modortalan újságírót, aki a tehetségemet vonta kétségbe. Ez úgy három-négy évvel azután történt, hogy visszatértem Londonból. Tíz évvel a pályakezdésem után – vagy belül, önmagamban még előbb – jelentkezett az a bizonyos érzés, hogy meg kellene állnom, kiszállnom a ringlispílből. Éreztem, hogy kezdek felületessé válni. Olykor nagyképű vagyok, olykor elfáradok, olykor egyszerűen fölőröl a nagyüzemi előadás-gyártás. Tíz év után lépni mertem; a kifáradás, kiürülés maximumán kértem egy év - fizetés nélküli - szabadságot. Egy évet adtam magamnak arra, hogy átgondoljam: ott hagyhatom-e a Nemzeti Színházat, azt a műhelyt, amelyben színésszé értem, ahol bíztak bennem? S már odakint elemeztem ki, hogy akármennyire is elkényeztetett helyzetben vagyok – mert nagyon abban voltam – szükségem van valami másra. Küzdelemre vágytam. Biztos, hogy ehhez hasonló krízis mindenki életében bekövetkezik. Megpróbál szabadulni bizonyos maníroktól, rossz szokásoktól, téves beidegződésektől. Ki milyen utat választ ennek megoldásához, az teljesen egyéni. Általában a szélsőségek embere vagyok: nagyon sokáig morfondírozok a helyeteken, majd eléggé hirtelen döntök.

- Hogyan reagál a rossz döntések után? Önt a színészemberi fegyelmezettség és féktelenség ugyanazon kettőssége jellemzi, mint Latinovits Zoltánt… Milyen alkatrésze egy színházi közösségnek?

- Ha rosszul döntök, és mások kárára is, akkor nem szégyellek bocsánatot kérni. Úgy neveltek, hogy bennem ez egy természetes gesztus. Hogy milyen közösségi ember vagyok? Ezt én nehezen ítélhetem meg – bár természetes, hogy valamelyes önképe mindenkinek van. Azt már megfigyeltem, hogy az interjúkban mindenki alapvetően tüneményes ember. Tele van szeretettel - csak hát ez a komisz világ… Nem engedik, hogy kibontakoztassa a tehetségét. S valóban, a négyszemközti televíziós beszélgetésekben rendre kiderül, hogy mindenkinek van humora; egy bűbájos ember. Ugyanakkor az újságokban annyi hazugságot is olvas az ember, s lát a televízióban. Annyira divat lett a hazudozás, hogy értékét vesztette a beszéd. Csak a cselekvés számít. Arról, aki szépeket mond önmagáról, vagy akár spontánul kiderül róla, hogy értékes, tüneményes alak – csak munka közben derülhet ki, hogy hogyan viszonyul az embertársaihoz. Lehet, hogy valóban bűbájos. De van-e benne annyi figyelem, gyöngédség, tisztelet a társai iránt, hogy ne csak önmagára figyeljen? Ez csak munka közben derül ki. Nos, azt, hogy a színházban mennyire vagyok közösségi ember, a kollégáktól kell megkérdezni. Nekem ez furcsa dolog, mert miközben kötelező közösségi emberré lennünk, valahol végtelenül magányos pálya a miénk. Egy külön küzdelmet folytat az ember a szereppel. Valljuk be: az a bizonyos isteni állapot, hogy a rendezővel, a kollégáimmal való kapcsolat közben „egy angyal szálljon át a színpad fölött”, és egy olyan katarzisban egyesüljünk a nézőkkel, hogy szinte megáll egy pillanatra az élet – ez nagyon-nagyon ritka adomány. És az ember minden nap az aznapi fizikai és szellemi, idegrendszeri állapotában küzd a szerepéért, s a szerepével. Ez egy furcsa, magányos harc - miközben egymást öleljük, verjük, csókoljuk, egymással vitatkozunk, egymás szemébe nézünk. Ebből, persze, vannak konfliktusok. Előfordult, hogy egy olyan szerepben dicsértek nagyon, amelyben rettenetesen rosszul éreztem magam…

- Miért? Bővebben: a kérdésben, hogy milyen közösségi embernek tartja önmagát, arra is gondoltam, hogy milyen közösségben válik otthonossá?

- Milyen színházi embernek tartom magam? Latinovits Zoltán azt mondta magáról: engem összeférhetetlennek tartanak!? (Félreértés ne essék: nem magamat akarom vele összehasonlítani, csupán a helyzetet…) Nos, a vádra azt felelte: nem igaz. Totálisan színházi, közösségi embernek tartom magam, de biztos, hogy a középszerűeket, a tehetségteleneket nem viselem el magam körül. Namármost, mivel közénk – csak meg kell nézni a mai színházi helyzetet – kis túlzással bár, de akárki bekerülhet, akár beszédhibával, akár kis testi hibával, akár jellemhibával, de bekerülhet - ezért lépten-nyomon bántó helyzetbe kerül az ember. Nagyon ritkán adódik olyan helyzet, amikor minden egyezik. S ha a legkisebb szerepet sem a megfelelő ember játssza, akkor piszok kerül a gépezetbe; csikorog, rossz. Ebből a szempontból, bizony, gyakran nem érzem jól magam. Nagyon sok piszok van a gépezetben. De nem akarom misztifikálni a dolgokat: Latinovits kristálytisztán leírta a munkáiban, amelyeket egyébként mindig magammal hordok, egyfajta színészbibliaként forgatva. Nos, beigazolódott a hatvanas évek végén leírt jóslata. A színházi közösség nagy részét, az állandó társulatok nagy részét gunao-lerakatnak nevezte. Ki merte mondani, hogy alapvetően nincsenek közösségek. Néha-néha, véletlenszerűen, összeverődnek emberek, és létrehoznak valami jót – ilyen van.

- A bántó helyzetek gyakoriságát említette. Vajon miért alakult az, hogy szinte állandósultak?

- Fejétől bűzlik a hal… Nézzük meg a komoly sportágainkat. Úszás, vízilabda. Kemény emberek irányítják. Vezérek. Elképzelhetetlen, hogy oda alkalmatlan emberek bekerülhessenek. Valahol a szélén talán elvannak, de lehetőséget kapjanak arra, hogy ők utazzanak világversenyre – ez elképzelhetetlen. De nálunk… Felmegyek a kulturális miniszter szintjéig. Legendákat olvasunk Hóman Bálintról. Talán az utolsó nagy tudású, a színházat értő és szerető kulturális miniszter volt. Kíváncsian várom a mostani miniszter tevékenységét – s hogy mennyire veszik komolyan vezetőink a színházat, elsősorban az ifjúság szempontjából. Meddig tűrik azt, hogy az ifjúság példaképeivé a kereskedelmi televíziók által kinevezett senkiháziak váljanak; mikor jönnek rá, hogy mekkora ereje van a drámai játéknak. A jó színésznek. Milyen erővel tudna hatni a fiatalokra, ha esetleg ismét készülhetnének tévéjátékok, és a fiatalok azokból csemegézhetnének ki maguknak példaképeket… Teljesen felborult az értékrend. A pénz diktatúrájának korszakát éljük. A kereskedelmi televíziózás olyan szinten manipulálja az emberek egészséges értékítéletét, hogy most már az sem zavarja őket, ha gusztustalan, magyarul alig tudó, tátogva énekelő, muzsikusnak alig nevezhető kereskedők, állandóan jópofáskodó, egymás nyálában lubickoló sztárriporterek, sztárbemondók, sztárpolitikusok, sztárvendégek válnak családtagjaikká, hiszen a tv legintimebb szférában, a lakásban, az otthonban fejti ki lélekromboló hatását. Tisztelet annak az egy-két emberszagú csatornának. A színház még úgy-ahogy tartja magát, hiszen nálunk nem elég a rengő kebel, a kigyúrt bicepsz, a beszédhibás jópofáskodás, a dörzsöltség, a rafinált pénzérzék, az ártatlan, a vagy éppen nagyon dögös nézés a kamerába, a színpadon a szépség és az erő a szívből és a lélekből fakad. Itt nem az öncélú magamutogatás, a hivalkodó szereplésvágy, az ösztönző erő, hanem az ön- és emberismeretre alapuló emberábrázolás. Teljes fizikai és szellem9i kondíciónkat naponta vizsgáztatjuk, és nem részéletet élünk, mint a TV-ben, vagy filmen, hanem teljeset. Hogy közénk is beengednek dilettánsokat, jó szándékú féltehetségeket, beszélni nem tudó divatemberkéket, ez elsősorban igazgatóink, rendezőink alkalmatlanságát bizonyítja. Azért vannak szerencsére, akik szakértelemmel csinálnak színházat, de egy kezemen meg tudom őket számolni.

- A mögöttünk álló tizenhárom esztendőből melyik miniszterről, vagy korszakról vannak jó emlékei?

- Andrásfalvy Bertalanról például. Nem ismerem közelebbről, de akkor éreztem úgy, hogy valami megmozdul értünk is. És az előző ciklus, amely létrehozott egy Nemzet Színésze díjat, ami feltétlenül értékes eredmény. És felépítettek egy Nemzeti Színházat, amely talán valóban nem olyan, amilyet magam is elképzeltem, szerettem volna, hiszen én a klasszikus formák híve vagyok. A bogaram is harminchét éves - és nem tetszik az új bogár. A klasszikus formát is fel lehet belül újítani; nem mondom meg, hogy az enyémben hányas motor van, de kívülről úgy néz ki, mint egy hatvanhatos évjáratú, napfénytetős, fekvőlámpás, ezerháromszázas Wolksvagen bogár. Nagyon sokszor nyitom meg a bogártalálkozókat, de a felvonulásokon nem veszek részt. Mert a divatbogarasok nagyon idegesítenek… Folytatva az analógiát: örültem, hogy az előző kormány felépítette a Nemzetit. De ők sem emelték fel a színészetet abba a helyzetbe, amelyet megérdemelne. Ez egy szomorú dolog. Várom azt a kultuszminisztert, aki visszaadja a rangját a színháznak, a drámának. Hogyan? Nos - pénzről beszélni nem illik; de az ember szomorú lesz, ha arra gondol, hogy a mai, divatos sztárocskák mennyit kereshetnek, miközben Kossuth-díjas színészek ugyanezen összeg huszadát sem kapják. A színházi fizetés a rezsire sem elég. Ismétlem: sértő, ha arra gondolok, hogy a mai, divatos percemberkék mennyit keresnek, miközben a drámai színészek átlagfizetése valóban drámai. Méltó helyre kell emelni a színházi fizetéseket. Ehhez elsősorban egy a markáns színészkamarára lenne szükség, amely megkapja a politikai hatalomtól azt a jogosítványt, hogy kimondhassa: aki nem tagja a színészkamarának, az nem gyakorolhatja a szakmát. És aki szégyent hoz a színészkamarára, azt szigorúan bünteti. Azt hiszem, sok médiasztár-kollégám komoly összegtől szabadulna meg, bár engem is, az Illés-koncerten elkövetett súlyos fegyelmezetlenségemért, amikor ittasan olvastam fel Tőkés László levelét, jogosan büntettek volna meg. De én legalább nem mindennap megyek a Népstadionba levelet olvasni. Ők viszont nap, mint nap rombolják a színészet tekintélyét. Egy megfelelően működő színészkamara létrehozása, amely megkapja a politikai hatalomtól azt a jogosítványt, hogy kimondhatja: aki nem tagja a színészkamarának, az nem gyakorolhatja a szakmát, megoldhatná ezt a kérdést is. Egy csomó senkiházit, nímandot, ilyen-olyan gyorstalpalókat, vagy még azokat sem végzett, hanem ilyen-olyan baráti úton társulatba kerülő embert, aki bekerül közénk és bomlaszt – ki lehetne szűrni.

- De hogyan történne a szűrés? Számos példa van arra, hogy színművész-diploma nélkül is lehet valaki kiváló színész…

- A színművészeti egyetemet elvégzettek automatikusan tagjai lehetnének a kamarának, a pályára oldalról bekerülő emberek azonban komolyan mérettessenek meg. Most is létezik a „színészegy” és „színészkettő” vizsga – ennek ellenére egy rendező bármikor rábízhat valakire a kvalitásait messze meghaladó szerepet. Ha lenne egy kemény színészkamara, akkor például a színvonaltalanságáról híres szinkronban sem fordulnának elő kínos esetek. Hogy az ilyen-olyan vizsgákkal rendelkező nímandok, mert a sokkal kevesebb gázsiért is ráérnek, kiütik a diplomás színészeket. Amikor elmentem Angliába, hogy visszatérjek erre egy példa erejéig, akkor – mielőtt raktáros lettem – írtam leveleket a színházaknak. Hogy a magyar Nemzeti Színház tagja vagyok, ennyi és ennyi ideje a pályán, s nagyon szeretnék kifejezetten fizikai munkásként – kertész, díszlet, akármi – elhelyezkedni.  Harmincvalahány színházba küldtem el a levelet. Az összes válaszolt, nekem, az ismeretlen közép-európai színésznek. Udvarias hangú, hol rövid, hol hosszabb levelekben tájékozattak arról, hogy elképzelhetetlen, amit kérek. Amíg csak egyetlen angol színésznek, díszletmunkásnak nincs munkája, lehetetlen, hogy én azt, helyette, megkapjam. Esetleg királynői engedéllyel – de még azzal sem biztos… Itt kezdődik. Nem úgy van, hogy csak úgy bekerülünk… A harmadik kívánalmam: mi is a jelenlegi színészképző egyetem egészséges konkurenciája? Ahol nem a finoman árnyalt pszichologizálásra helyezik a fő hangsúlyt, hanem a magasrendű hazafiságra. Mit jelent ez? Azt a fajta iskolarendszert, oktatásrendszert, amelyben a magyar drámán, magyar történelmen nevelődik fel az, aki később színész lesz. Tisztában legyen a saját történelmével, becsülje, szeresse kultúrája értékes hagyományait, népét. Ne állandóan a kifigurázással, a negatívumok felmutatásával foglalkozzon. A vezető színészeknek is nagyon nagy felelősségük van abban, hogy mennyire szólnak bele az önmutogató, koncepciótlan rendezők tevékenységébe… Amit én e kérdésben képviselek, ismétlem, a nemzeti szellemű, hazafias, ha úgy tetszik, egészségesen nacionalista irány. Ahogy egy orosz, angol, lengyel büszke arra, hogy honnan származik; és nem véletlenül olyan rettenetesen jók ám a színészeik. Markánsabb, hazafiasabb színházi világra vágyom. Amelyben nem csak ünnepi alkalmakkor játsszák el az Ember tragédiáját, akkor is kifacsarva, bántóan…

- Méltó erkölcsi és anyagi megbecsülés, a tehetség elsőbbrendűsége, az identitás alapelemmé tétele. Olyan egyszerű – de vajon ugyanígy látják ezt a pályakezdők is?

- Van okunk aggódni értük… Szégyellem magam, mert a mostani végzősökkel sem nagyon ülök le komoly beszélgetésre. Elkerülöm őket, hiszen nem tudok semmi biztatót mondani. Az biztos, hogy kellene egy olyan hazafiasságra nevelő színész- és rendező-képző iskola, amely konkurenciája lehetne a jelenlegi, csupán pszichologizáló iskolának. De attól tartok, hogy sok színházvezetőnknek nem érdeke, hogy öntudatos, hazaszeretetükben rendíthetetlen színésznemzedék nőjön fel. Nem véletlenül fordultam a költészet világához; mert a versekben találom meg azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyek szorosan a szülőföldemhez kötnek. Figyelmeztetnek az ősök és a hagyomány tiszteletére. És erősítik a szépbe vetett hitemet. Ady Endre sem véletlenül figyelmeztetett bennünket: „S akik még vagytok őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Megpróbálok vigyázni, és erre biztatom a fiatalokat is. Egy mesevilágban élek, amely mindig figyelmeztet arra, hogy nem szabad feladni a harcot. És amíg ennyi „szépbe-szőtt hit” él körülöttünk, és bennem is, addig valóban él a remény.

Tamási Orosz János

 

Vissza a kezdőlapra