2004. december 21. kedd 00:37

 

Vlagyimir Visszarionovics Carlos

és a demokratikus jogalkotás

Katarzison kell átesnie a társadalomnak, mondják mostanában, mert e nélkül nem következhet be az öntisztulás. Egyszer s mindenkorra be kell vallanunk a múltat… Ám legyen. Katarzis. Ha az kell. Egy jelentős magyar író és egy nagyformátumú politikus katarzisa például, akik egész életükben felnéztek az édesapjukra. Erőt merítettek belőlük, tartást, bátorságot. Majd kiderült hogy az apák minderre morálisan – méltatlanok. Ügynökök voltak. Az írónak és a politikusnak azzal is számot kell vetniük: merész hangú ifjonti írásaik és ellenzéki szervezkedéseik után talán azért nem jutottak el- és betiltott pályatársaik sorsára, mert így, hogy közvetlenül szem előtt voltak (barátaikkal együtt) – egyszerűbben tudták figyelemmel kísérni őket. És, ha betiltják a műveiket, tevékenykedésüket, talán személyes sorsuk is nehezebbre fordul. A gyermekvállalás terén, az írói és pedagógusi egzisztencia rögös útján, satöbbi… Köszönhetnek-e, sorsuk alakulásában, valamit is egy másik személy immorális cselekedetének?

Nem, természetesen arról nincs itt szó, hogy a titok kipattanása nyomán kisebb értékű íróvá, vagy politikussá váltak volna. Korántsem. De hogyan gyarapodjon to-vább azon életmű, amelyről most kiderül: élményanyagának egy bi-zonyos része illuzórikus talajon áll? Milyen író vagyok, vagy milyen közéleti ember, kérdezhetik, ha kiderül, hogy a közvetlen közelemben zajló történéseket sem igazán láttam át; ha abban, amelyben ott éltem magam is, sem minden az, aminek látszott…? „ott zsarnokság van / az óvodában, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában”. Nem arról van szó, hogy mások szemében milyen író vagy tanár voltam és maradtam, hanem arról, hogy az önmagam által, önmagamban kialakított értékrend és értékítélet – amely nélkül hiteles mű nem születhet – valóban kikezdhetetlen-e? Dilemma? Annál jóval több. Katarzis.

Ahogyan katarzis kell ahhoz is, hogy egyszer s mindenkorra kimondjuk: mikor kezdődött az ellenforradalom, azaz a forradalom leverésének konszolidálása. Azon a bizonyos május elsején, ezerkilencszázötvenhétben, a Hősök terén. Ahol Kádár Jánost legalább annyian ölelgették és éljenezték, mint idén április tizenharmadikán, a Kossuth téren, Orbán Viktort. Ne tagadjuk le azokat az emlékezetes képsorokat: százezrek „boldogságát”. És senkinek sem jutott eszébe leköpni, netán leütni a tömegben szemmel láthatóan testőrök nélkül parádézó pártfőtitkárt. Milliók számára akkor és ott kezdődött el az, ami lassan, de biztosan átvedlett a puha diktatúrába és a gulyáskommunizmusba. A folyó visszatért medrébe… Mert szeretjük dacosan mondogatni: „habár fölül a gálya, de alul a víznek árja, s azért a víz az úr…” Nem. Nem így van. A meder az úr; amelyet ugyan a víz vájt ki magának, de csak azért, hogy meghatározza útjának irányát és erejét. Kijelöli önnön határait és korlátait. Ajánlott irodalom újabb részlete: „mint víz a medret, / követed és teremted”. A katarzis egyik – vagy talán egyetlen - ajánlott forrása ez a vers…

Katarzist, kiáltják most kiszámított politikai hevülettel és kiszámíthatatlan indulatokkal a politikai közélet és közbeszéd szereplői. Szülessen új ügynöktörvény, te-gyék nyilvánosan kutathatóvá az egykori hármas csoportfőnökség teljes dokumentációját, de mindenekelőtt hozzák nyilvánosságra az ügynöklistát. Ám legyen. Előtte azonban vegyük számításba azt is: a kezdeti – 1989-1990 - iratmegsemmisítések után (amelybe, legalábbis egy véletlenszerű dosszié-gyűjtögetésbe a Fekete Doboz révén vagy bekapcsolódhattak a szabaddemokraták, Kőszeg Ferencék vezetésével, vagy nem…); nos, a kaotikus állapotok után előbb két MDF-es (egy liberális és egy radikális), majd az új ciklusban egy SZDSZ-es pártpolitikus töltötte be a belügyminiszteri tárcát. Őt egy Fidesz-es követte. KDNP-s, MSZP-s, és MDF-ből Fideszre váltó politikus is felügyelte már a Nemzetbiztonsági Hivatalt. FKgP-s elnökölte a parlamenti nemzetbiztonsági bizottságot. Egyszóval: szinte már mindenki hozzáférhetett, és taktikája szerint módosíthatta a rendelkezésre álló archívumot. Ismétlem: ez csupán egyfajta lehetőség felvetése, korántsem állítás. Lehet, talán jogosan is, azt az ellenvetést tenni, hogy e tizenkét év alatt senki sem férhetett hozzá a dokumentumokhoz. De ki hinné el, ma, egy ilyen, retorikával többször kijátszott országban...!? Azt akarnám ezzel állítani: felejtsük el? Nem. Csak azt, amit több mint fél évtizeddel ezelőtt megírtam a Magyar Nemzetben (utalva már akkor a hatalmi információ-birtoklás különböző szakaszaira): az ügynöktörvény jelenlegi formája – valóban rossz. Nincs törvényi, szankcionatív tartalma, de nem is lehet, hiszen a szankció kiszabásának folyamata már egyedi eseti kivizsgálást igényel – ez a velejárója minden bírói szakaszba jutott törvényességi ügynek. Csak megismételni tudom, amit akkor írtam: mindenkinek joga van megismernie azt a kartotékot, amelyen; ez igaz. A jogállam által biztosított kereteken és feltételeken belül. Állítsuk hát ennek jegyében fejéről a talpára a kérdést: mindenki, aki úgy érzi, hogy őt politikai elnyomásban, életkörülményei gátolásában, szabadságjogai korlátozásában „részesítette” az egypártrendszer, tegyen állampolgári feljelentést ismeretlen személy vagy személyek ellen.

A legapróbb sérelem is: előléptetés elmaradása, lakás- vagy útlevélkérelem elutasítása, kattogó telefon, satöbbi esetén kérje az ügy hivatalos kivizsgálását. „a nyüzsgő égi sátor: / egyetlen munkatábor; / mert zsarnokság szól / lázból, harangozásból, / a papból, kinek gyónol”. A bejelentések és sérelmek nagyságrendje, azok megalapozottsága egyfajta spontán népszavazás is lehetne a törvény mellett, vagy ellen... Ismétlem: nem mások igaz, vagy igaztalan feljelentéséről, besározásáról, hanem saját sérelmek valós tényeken alapuló rögzítéséről beszéltem! S egy ilyen, fordított helyzetértelmezésen alapuló ügyben, talán el lehetne jutni a kárt okozók nevesítéséig. Vagy magát az ügynöktörvényt kellene jogelvűen a helyére tenni: ha törvény, s nem csak a nevében, akkor minden átvilágított személy esetében történjen meg a tevékenység konkrét kivizsgálása. Mint ahogyan most, Medgyessy Péter esetében. Mert félő, hogy ha minden az eddigi, erkölcsi és etikai szempontból jól kommunikálható, közéleti „pózokban” kiválóan artikulálható, és filozófiai síkokon a leglilább mélységekig hatoló, de valójában csak az indulati síkokon megélő dialogizálások mentén folytatódik, akkor ez a történet is a „kecskék káposztája” marad. Mint derék „raszkolnyikovunké, szatmárinké, pufajkásunké” és a többieké… És félő, hogy eleve oda is szánták…

Törvény – és szankció. Ok – és okozat. Vegyük végig ismét, alaposan, azt, ami a kilencvenes évek elején egyszer már végigevett és végigmart a közéleten és közbeszéden. Volt egyszer egy diktatúra, amely megengedhetetlen módszereket is alkalmazott állampolgárai megfigyeltetésére, azok megfélemlítésére. A rendszer beszervezettekből és beszervezőkből állt. Valamint a szocialista tábor aktív és passzív állampolgáraiból. Akik, ha nem is a szocializmust, de legalább a gulyáskommunizmust építgették, szorgalmasan. No persze, ki így, ki úgy… Volt, aki a börtönévek alatt és után kiváló műfordító és író lett; más, ugyanilyen nehéz esztendők végén sikeres műszaki ember, feltaláló; megint másból filozófus létére benzinkutas, vagy segédmunkás. De mi volt a gulyáskommunizmus lényege? Népszerűtlen mondattal magyarázom: az, hogy majd mindenki megkötötte és megköthette saját kis kompromisszumát a rendszerrel. Az is, aki nem kötötte meg – mert, ha megkeseredve is, de belesimult abba… A többség azonban – sőt, tetszik, nem tetszik, a túlnyomó többség – másképp gondolkodott, mint a másként gondolkodók… Tudtuk, hogy a Lajos valami ötvenhatos dolog miatt nem kaphat útlevelet, de azért mi a magunk kis útlevélkérelmével körbejártuk az üzemi négyszöget. Vittük Terka szakszervezeti bizalmi néninek a medgyesspitét, hogy írja már rá a papírra az ötnapos dubrovniki nyaralás kedvéért: milyen megbízható elvtársak vagyunk. És hoztunk Cézárt Lajosnak. Tudtuk, hogy Béla sofőr a telepről a műhelyvezetőnek visz egy plató téglát, svarcban; onnan tudtuk, mert mondta. Hogy egy-két órát, sajna, késik a nekünk ígért svarc-sóder. Szétröhögtük az agyunkat a hetvenes évek népszerű rádió-sorozatán: umbuldáink története. El is dicsekedtünk azokkal a személyes stiklikkel, amelyek még nem voltak törvénytelenek, de már törvényesek sem. Életet, egzisztenciát, egy egész országot építettünk fel e köztes területre. „nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben, / kürtben, az operában, / éppoly hazug-harsányan / zengő szoborkövekben, / színekben, képteremben”

Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia, írta József Attila. Sokan úgy magyarázzák e sorokat: azt kutatja, hogyan épüljön bele a rendszerbe, ahelyett, hogy megbotozná a múltat. De van egy másik olvasata is: azért, hogy beleépülhessen az új rendszerbe, meg kell botoznia atyja sírját; meg kell tagadnia saját múltját. Ki az, aki nem vágja rá kapásból, ha ezt firtatják, hogy – persze. A bűnös múlttól el kell fordulni. De így is gondolja? Sőt, talán így is gondolja, amikor a közvélemény-kutató kérdezi, de végül nem úgy cselekszik, ahogyan gondolja… Azokra a bizonyos rejtett szavazókra utalok itt, akik állítólag megtévesztették a közvélemény-kutatókat. A kilencvenes évek elején a társadalmat megosztó kérdéssé vált: ki mennyire felelős az eltelt évtizedekért? A baloldal szította ezt a vitát, ahogyan érdekei diktálták, de ebben a vitában a jobboldal is rendre leszerepelt és leszerepel. Mert az erkölcseiktől megfosztott évtizedekben élt generációk többségét nem lehet erkölcsi kérdésekkel választásra kényszeríteni. A legutolsó utáni pillanatban még ott munkál a döntéseikben: nehogy már én vigyem el a balhét a Kádár, az oroszok, a világbank, meg a szomszéd Józsi helyett. És a legfőbb szempontja – a szomszéd Józsi. Aki „svarcban felépítette a házamat, én meg csak igazoltam a raktárhiányt. Meg járási függetlenítettként ápoltam a jó viszonyt a megyei titkár elvtárssal.” Így lehetett egy morálisan minden oldalról jogos követelményt a társadalom többsége ellen fordítani 1994-re. És – azóta is. Három választásból kettőt elvittek, de a ’98-as is „necces” volt. Csak erről – a polgári oldalon - szeretünk megfeledkezni…

Ahogyan arról is: a beszervezettek (térjünk rá az ügynöktörvény lehetséges érintetteire) mondhattak igent önként és dalolva, de mondhattak igent a fizikai és lelki kényszerítő eszközök különböző alkalmazásának következtében. Az utóbbi esetben talán életük végéig egy kettős lelki terhet hordoznak magukban. Mert nem elég, hogy örökké lelkiismeret-furdalásuk van; tettük valódi súlyához képest talán aránytalanul súlyos is ez a teher; ugyanakkor máig sem fordulhatnak jogorvoslatért életük megrontói ellen. Mert nem csupán a rendszerváltás kezdetének éveiben, de mindmáig elmaradt egy olyan törvény, amelynek révén a beszervezett kérheti beszervezői arányos büntetését. Mentsük fel a spionokat? Kérem félretenni az ájtatos farizeuskodást – mert nem erről beszélek. Hanem arról, hogy van, akit – tételezzük fel, már csak a jog alapvető elve: az ártatlanság vélelme alapján – a legközönségesebb módon morális csapdába csaltak; vagy egy hozzá közel álló személy életéért, jobb sorsáért vállalta azt, amit vállalt. Jóhiszeműen-e, vagy alapos okkal – még ezt sem tudjuk. De valakik kitervelték és végrehajtották, vagy legalábbis kimerítették ellene a „más kárára történő bűnszövetkezés” alapos gyanúját. Ugyanazon törvény alapján – ezt is vizsgálni kell. Nota bene: a recski kényszermunkatábor, vagy a váci börtön életfogytiglanira, vagy hosszú évtizedekre ítélt politikai foglyai ma már kártérítésért is folyamodhatnak – de nyugdíjuk összege még ezzel együtt sem éri el azokét, akik egykor torkukhoz szorították a gumibotot. Vagy akik erre „csak” parancsot adtak. Nem beszélve azokról, akik talán még nem is érték el a nyugdíjkorhatárt…

Róluk se feledkezzünk el. Vagy igen – de akkor az egész „ügynökügyesdit” vegyük ki a törvényi szankciókkal járó jogalkotás csapdájából. Beismerve, és bevallva e kivétel okát. Egy olyan biztonsági rendszerről – ha úgy tetszik: hivatali apparátusról – beszélünk ugyanis, amely hivatásos beszervezőkből és egyéb operatív feladatokat ellátó rendőrtisztekből állt és áll, mind a mai napig. Akik 1990-ben vagy elhagyták ezt a területet, vagy ma is hasonló szolgálatot látnak el. A lényeg: egyetlen olyan törvény sem született 1990-ben – vagy egy-két évvel később -, amely megengedné, és alkalmazhatóvá tehetné a velük szembeni bármikori felelősségre vonást, akár egy büntetőperes eljárás során. A leszerelt tiszt gond nélkül egzisztenciát teremthetett a civil társadalomban, esetleg épp az addig kiépített kapcsolatai révén; e pillanatban talán épp őrző-védő szolgálatot, vagy a polgári életben megengedett magánnyomozói tevékenységet folytat. És nem csak személyiségi jogaira, de üzleti jó hírnevének védelmére is joggal apellál a mai helyzetben. Tételezzük fel, hogy az egykori beszervezett nem csupán ismeri, de most fel is jelenti egykori beszervezőjét. Nem önmagát akarván jobb színben feltüntetni – egyszerűen kéri „a nyugalomban, / e bilincs-unalomban, / a zápor zuhogásban, / ez égig érő rácsban” az ő személyes sorsát megrontók felelősségre vonását. És megnevez valakit, ám a végén őt ítéli el a bíróság a személyiségi jog és az üzleti hírnév megsértése miatt. Azt feleli most erre a derék jogalkotó: az új törvény azokat szankcionálja, akik részt vesznek a közéletben. De hol lehet kijelölni e részvétel mindenki által elfogadható határait? Erre még visszatérünk; most maradjunk annál a kérdésnél: egy ilyen elvi határvonal felállítása a jogalkalmazás során segítheti-e valaha is a beszervezettek indítékainak mindannyiunk számára megnyugtató megismerhetőségét? Mert eddig arról beszéltem, hogy az ügynököt megzsarolták. Most kiegészítem a gondolatmenetet: a közé-letben ma is aktív szerepet játszó polgár csupán állítja, hogy őt megzsarolták. De a történet nem bizonyítható, mert a lánc végén egy polgári egzisztenciával és ebből fakadó személyiségi jogokkal rendelkező (amúgy a vádlóval együtt a markába röhögő) kör áll… Erre vajon felkészültek-e a törvényalkotók?

Ahogyan azon kérdés megválaszolására: mi a helyzet a ma is aktív állományban lévő egykori rendőrtisztekkel? És azokkal a szigorúan titkos állományban lévő „fedett” kémelhárítókkal, akik vagy ma is aktívan dolgoznak, vagy – afféle vakondokként (a fogalom még a gyakorlatlan kémregény-olvasók előtt is közismert) – csupán készen állnak arra, hogy a helyzet által megkívánt mértékig aktivizálják őket? Az nem kétséges számomra, hogy egy egykori pénzügyi-gazdasági helyzet során végzett titkos tevékenység esetleg máig tartó hatásainak, vélelmezhető személyi összefonódásainak vizsgálata jogos kívánalom, s azt egy erre létrehozandó – a közélet titkainak megőrzésére amúgy is felesküdött képviselőkből álló – bizottság mielőbb folytassa le. Mert amíg a helyzet – tisztázatlansága okán – bármilyen személyi gyanúra ad okot, az károsan befolyásolhatja hazánk nemzetközi megítélését, akár a politikai tárgyalóasztalok mellett, akár csak a nyugat-európai és tengerentúli sajtóban. Ebben a kontextusban, bizony, el kell gondolkodnia azon Medgyessy Péternek: kiteheti-e az ország jó hírnevét, megítélését úgy, hogy ugyanolyan cinikus felhangok és jelzők kísérjék működését, mint amilyenek az egykori „birodalom” jelenlegi első emberének KGB-s múltjára tett (olykor korántsem hízelgő) utalások. Igen, például ez: „vakondként napsütésben, / így járunk vaksötétben”…

Azonban el tudok képzelni olyan nemzetbiztonsági területeket (a szervezett alvilág elleni harctól kezdve az ország kisebség-politikáját megítélő káros provokációk leleplezéséig akár), amelyek vizsgálata során szintén közéleti szerepeket betöltő személyekre bukkannánk. Velük – mi történjen? A válasz egyértelmű: továbbra is biztosítsuk személy-védelmüket, és becsüljük meg a mindannyiunk érdekében folytatott, sokszor talán még életüket is kockáztató, a haza szolgálatáért hozott áldozatukat. Jó. Rendben van. De tessék szíves lenni nekem, megnyugtató módon megmondani: mikortól? Mely napon kerültek jelenlegi beosztásukba, és most nem is elsősorban a szigorúan titkos állományban nyilvántartottakról beszélek, hanem a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársairól. Egy politikustól származó definíció szerint „ha egy adott pillanatban minden gépet a földre parancsolok, akkor megáll a légi közlekedés”. Érzékletes, és nem is elvetendő példa. Valóban nem kell mindenkit megbélyegezni. Hiszen lehet, hogy a beszervező, amúgy, egy nagyon jó szakember. Kiválóan tud beszervezni, például. Erről nagyon sok beszervezett mesélhetne nekünk – ha nem kellene attól tartania, hogy beperli őt a hivatal… Vagy „bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja”? Megengedem. De meg nem tudhatom… Tény: ma is vannak olyan személyek, akiknek munkaviszonya ezen a területen töretlennek mondható. Ám nem biztos, hogy munkakörük mindig az volt, amiért ma valóban csak tisztelet jár – egy normális országban. Hogyan, s miért döntöttek szolgálati viszonyuk folytatásáról? És kik? Egy kiterjesztett – szankcionatív elemeket tartalmazó – ügynöktörvény visszamenőleges hatálya alá vonhatóak-e? Bűnösségük utólagos törvényi kimondhatósága által és annak következtében mire számíthatnak? Az elismert szolgálati idő csökkentésére? Nyugdíjalapjuk megvonására? De vajon kérhetnek-e anyagi kártérítést amiatt, hogy ezt a szankciót nem tizenkét évvel korábban alkalmazták ellenük? (És tudnunk kell, hogy a demokrácia védelmének is vannak morálisan „necces” helyzetei. Ha ezek valóban nem is mérhetőek a diktatúra eszközeihez. De – vannak. Ám lesznek-e erre a hivatásra vállalkozók ott, ahol a nevük, sorsuk, egzisztenciájuk bármikor egy politikai játszma részévé válhat?)

S csak ők „szívjanak”, visszatérve a ’90-es cezúrára, vagy azon személyek is, akik döntöttek róluk; szolgálati karrierjük zavartalan folytatásáról? Büntethető-e, de legalábbis a közéletből eltávolíttatható-e az a nemzetbiztonsági területet felügyelő miniszter, aki(k) az eltelt tizenkét esztendő során egyszer sem akadályozta meg – esetleg a hivatal tüzetes, szigorú átvilágításával – a Medgyessy-ügyhöz hasonló lehetőségek bekövetkezését? Vagy csak egyszerűen a szolgálat aktív állományában tartott a rendszerváltás után is – egy kicsit talán megváltozott munkakörben – elhárító tiszteket, sőt, időközben főtisztekké léptette elő őket. Az egykori tartókat, beszervezőket. Nagy kíváncsisággal várom a törvény ezen passzusait… Hol és hogyan válik majd kutathatóvá az ő nevük, dossziéjuk is?

Ahogyan azt is: hol húzható meg a közéleti részvétel határvonala? Ott, ahol eddig, egy hajszállal sem tovább, jelenthetjük ki egyértelműen. Azon területeken, amelyek ellátása előtt, a kinevezést követően, hivatali esküt kell tenni. Evidens. Az érintettségi kör tehát semmivel sem szélesíthető – csupán az átvilágítási eljárás tartalma, tematikája. Semmi olyasmi nem történt tehát, amelynek ilyen hatalmas hullámokat kellene vernie. A törvény jogi folyamattá tétele során, az alkalmazás és kiterjesztés területein keletkező gyakorlati csapdákról fentebb eleget beszéltem; ha mindezt egy mai törvény megnyugtató módon tudja kezelni és lezárni, ám – nosza. Rajta. Jó vitézek… De ha nem, akkor ez az „ügynökügy” ugyanúgy az alkotmánybíróság által elutasított törvényjavaslatok között végzi, mint az a másik, a jelenlegi elődje, a kilencvenes évek elején. És csak azért fog így történni, mert 1957 május elsejét követően „alámerültünk és kibekkeltük őket” – idézem Antall Józsefet. És mindmáig nem tűnődtünk el kellő alapossággal azon mondatán sem: „tetszettek volna forradalmat csinálni…” Már – késő. Akár tetszik, akár nem. És ezt a képviselőházban ülő népképviseleti küldötteknek épp úgy tudniuk kell. Ha ők valóban a népet képviselő küldöttek… Itt sokasodnak az én valódi problémáim. Mert mindaz, amiről eddig beszéltem, két-három mondatban összefoglalható tanulság (ennek ellenére szükségesnek véltem, hogy alaposan átrágjuk magunkat rajta). Hatalmas hullámokat verhet azonban a megismétlődő vita; rendszerváltó kudarcainkért épp úgy a „be nem vallott múltat” okolván, mint eddig. Pedig – tizenkét hosszú esztendő telt el. S számomra ez a tizenkét év csakoly súlyos tanulságokat hordoz magában. Már pontosan meg tudom ítélni: ki mit tett azért, hogy sikerüljön a rendszerváltás, és ki tett nagyon sokat – ellene. Legyen az politikus, politológus, újságíró, egykori színművész,  vagy bármilyen területen tevékenykedő közszereplő. És tudom azt is: ki az, aki a polgári oldalon állva rontotta – és rontja ma is - a polgári erők győzelmét, immorális cselekedetekkel és/vagy meggondolatlan, provokációkra okot adó, politikushoz méltatlan közbeszéddel. „mintha nyitva az ablak, / s bedől a dögszag”… Én e tizenkét esztendő alapján hozom meg mai ítéletemet – és nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel…

Ezért kifejezetten idegesít, amikor azt hallom: végre meg kell tudnunk, hogy ki miatt nem sikerült a rendszerváltás. Mert félrevitték, ellehetetlenítették a szándékot, az akaratot a rendszerváltó pártokba telepített ügynökök. Bizony. Lehet, hogy mégis kell egy széleskörű átvilágítás. Legalább megtudjuk, hogy az MDF-ből sorra alakuló utódpártok vezetői közül melyik volt ügynök, és melyik volt egyszerűen a saját oldalán állókkal szemben is kompromisszumok teremtésére képtelen botcsinálta néptribun. Ügynökök voltak-e azok, akik nem írták alá az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalássorozatának jegyzőkönyvét? Melyik kisgazda-vezető volt ügynök az ősrobbanás-szerűen alakuló kisgazda-pártok elnökei közül? Ügynökök voltak-e azok a szabaddemokraták, akik politikai szövetséget kötöttek (mint utóbb kiderült: számukra rossz üzletet…) az eredendően még ellenfélként kezelt szocialistákkal? Horn Gyulával biztosan nem kötünk koalíciót, állította, ugye, a Horn-kabinet egyik minisztere… De most, a Medgyessy-ügy kapcsán is szavaztak. Akkor pedig szeretném tudni: az a tizenegy szabaddemokrata képviselő az ügynök, amely megszavazta a korábban általa morálisan elítélhetőnek vélt Medgyessy posztján maradását, vagy az a kilenc, amelyik ellene szavazott, s így megosztotta saját pártja egységét, belső és külső politikai stabilitását…

Botor kérdések? Foglaljuk össze a széltében-hosszában terjengő népmesei elemeket egy „kerek” fabulába. Volt egyszer, hol nem volt, egy szép lassan dőlni kezdő országfa. Na isten áldja, édesapám, szólt a pesszimistább honpolgár-favágó. Mi az, már mégy, kérdezték tőle. Én nem, csak maga fele dől a fa… Nem addig’a, szólt a tapasztaltabb. És a hálózatban kiválasztottak egy ügynököt, akinek végig kellett járnia a sorra alakuló nemzeti pártokat: melyik a legveszélyesebb? A kisgazdák? Nem. De oda már egyébként is van egy jelöltünk… A kereszténydemokraták? Még meg sem alakultak. Na, ez jó hír, gyorsan küldjünk oda valakit. Viszont - a Demokrata Fórum. Az húzós lehet. Na nem baj, telepítsünk az élére egy ügynököt. Azok szavazzák meg őt erre a posztra, akiket már korábban odatelepítettünk; majd két-három esztendő múlva már hírük-hamvuk se kegyen a pártban. Nehogy elcsússzanak valamin… A liberális oldallal is csinálni kell valamit; vigyük bele őket – szintén kiküldött emberünk révén – egy paktumba. Az a lényeg, hogy az új parlamentnek semmiképp se legyen kétharmada, mert a végén még végre tudja hajtani a teljes rendszerváltást – az államadósságok számunkra előnyös kezelésétől a korábbi állampárt hatalmi viszonyainak teljes személyi és gazdasági átvilágításáig. Kétharmados többség nélkül azonban „karón varjúk”. Azt viszont még el kell intézni, hogy a parlament válasszon köztársasági elnököt; indukáljunk egy jó kis „négy igenes” népszavazást. Az „emberünk” majd elintézi, hogy az MDF ebben ne vegyen részt. Utána már csak le kell „vajazni”, hogy a köztársasági elnök is a hálózat embere legyen. A biztonság kedvéért azt a kis hebehurgya ifjoncot is megkínáljuk egy kartonnal. Jó lesz az még valamire… Gúnyolódom? Tessék már szívesek lenni összeadni, és lefordítani a sajtóban megjelenő kódolt és kódolatlan üzeneteket… A valóság azonban semmivel sem több annál: botcsinálta politikusok kapkodásairól szól ez a tizenkét esztendő; s nagyon könnyű a rossz politikai döntések, középtávon sem vállalható kényszer-koalíciók bevallása helyett a szürkületi zónából érkező – onnan telepített… - kísértetekre panaszkodni… És kirobbantani mindkét politikai oldal önvédelmi álvitáját akkor, amikor elhangzott a számukra riasztó mondat: egy pártok fölött álló, nemzeti összefogáson alapuló mozgalomra van szükségünk.

Minden alámerülő és kibekkelő állampolgárnak volt egy álma a jövőről. Volt egy álma a demokráciáról. Nekem is. Amelyben egyszer eljön az a nap, amelyen nem kell hangosan kiabálnia és tiltakoznia nyilvánvalóan antidemokratikus jelenségek miatt. De ma – ugyanott tartunk. Tetemre hívást követelünk, azt kiáltva: egyszer végre mindannyinknak szembe kell néznie a múltunkkal. Jelentem - megtörtént. Szembenéztünk vele, úgy egy évtizede – és a szőnyeg alá söpörtük. „s már körbe lángol / erdőtűz gyufaszálból, / mert amikor ledobtad, / el nem tiportad”. Egyszerűen nem volt más választásunk – mert nem csináltunk forradalmat. És ma sincs forradalmi helyzet. Tizenkét esztendő alatt mindannyian segítettük konszolidálódni egy korszak emlékezetét; és többre – épp ezért - ma sincs jogunk. Mert egykor valamennyien Vlagyimir Visszarionovics Carlos alattvalóiként éltünk.

Bízva Vlagyimir jóságában, rettegve Visszario-novics haragjától, bujkálva – sikeresen vagy sikertelenül – Carlos célkeresztje elől. Ezzel kell mindenkinek szembe-néznie. Ennek katarzisával. És ebben a folyamatban többé már nem játszhatnak szerepet a „rettenetes jobb-oldal” kitételek, sem a bűnös, kollaboráns nemzetre tett áttételes, vagy konkrét po-litikai célzások. Öt nappal a Medgyessy-ügy kirobbanása után már senki sem annak lényegéről beszélt, hát még két héttel később, hanem arról: meg kell tisztítani a közéletet az egykori függetlenített párttitkároktól. Ugyanezen gondolatsort kihasználva hogyan is korbácsolták fel a tömegek indulatait a kilencvenes évek elején? Hogy rettegniük kell az egykori munkásőr-parancsnokoknak, a hangulatjelentéseket fogalmazó régi járási végrehajtó-bizottsági titkároknak, úttörő-vezetőknek, satöbbi… És talán nem kell a „befüggönyözött ablakú nemzetiszínű autóktól” (a hasonlatnak tessék utána nézni a svájcisapkás közbeszédek korából) rettegniük, de azért jó, ha szégyellik magukat a hazugságokat okító történelemtanárok. Akik tudják, hogy tudjuk, hogy tudták, és mégis; és restelkedve vonuljanak a pusztába, fejükre hamut szórva, a szocialista brigádok versenyfelelősei; és mindenki, aki olyasmiben hitt, amiben nem lett volna szabad. Pedig – talán csak beleszületett; s máig sem tud szabadulni annak vonzásából, ami „beivódik, evődik / velődig; / eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe, / néznél, de csak azt látod, / mit ő eléd varázsolt”.

S mi, e tizenkét év során, mit varázsoltunk eléjük? Aki tudja a választ, az most nézzen – nagyon hosszasan és nagyon csöndesen – önmaga elé. Akár a parlamenti patkó valamely szegletén ül, akár csak kinn a téren, egy padon. Tűnődve „az utcán oly szokottan / ismételt hogy-vagy-okban, / a hirtelen puhábban / szorított kézfogásban”.  Talán épp ez a cél. A népet képviselő küldöttek egyik-másikát szorítani kezdte az inggallér. Mellbe vágta őket az a kijelentés: egy pártok fölött álló nemzeti összefogásra van szükség. Amely valóban betemeti az árkokat – és pedig nem egymással. Megmérettetik az a negyven év, de meg ez a tizenkettő is. Amely után itt lenne az ideje a jövő kérdéseinek. Nem hiszem például, hogy azért csökkent volna tíz nap alatt drámai mértékben a buxindex, mert a tizedik napon kiderült, hogy Medgyessy Péter tagja volt a titkosszolgálatnak. A tőzsde ilyen jól tájékozott? Nem arról van itt szó, hogy elkezdtek utána számolni a száznapos ígéretek hozadékának a részvénypiacokon? Beleértve a benzináremelést is? Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítva Medgyessy Péter azon mondatának: akkor is megvalósítja száznapos programjában tett ígéreteit, ha emiatt a tervezettnél jobban növekszik az államadósság. Egy eladósodó ország tőzsdeindexe, avatatlan ismereteim szerint, ritkán szokott az égig szökkenni… Ezt kellene kommunikálni. Hasznosabb lenne…

És arról beszélni: vajon mennyire stabil az a koalíció, amelynek egyik pártja csupán tizenegy-kilenc arányban tartja elfogadhatónak a miniszterelnök személyét? Ez egy konkrét kérdésben tartott frakció-szavazás eredménye; de vajon „a vizsgálat lezárult, felejtse el” állapot következik? Vagy ez az arány jelen lesz a kormánykoalíció minden további döntésében – azaz jobb, ha elfelejtjük számon kérni a szocialistákon választási ígéreteiket, mert már régen nem ők diktálnak…? Kéretik erről megnyugtatóan kommunikálni velem. Elkezdhetünk, persze, egy forradalmat is, az ügynökügy kapcsán. Kezdetben a jog békés, ám felettébb bizonytalan eszközeivel – utóbb a társadalom legkülönfélébb területein létrehozott kisebb-nagyobb tűzfészkekben megütközve egymással. És az lesz ám az igazi katarzis. A vége. Amikor szembe nézünk vele – akár csak a kor botcsinálta krónikásaként. Mert kiderül, hogy a közvetlen közelünkben zajló történéseket sem igazán láttuk át; abban, amelyben ott éltünk magunk is, sem minden az, aminek látszott. Vagy kiderül, hogy a közvetlen közelünkben zajló, és a távolabbi történéseket is, pontosan láttuk; minden az volt, aminek látszik… Kiderül. „mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál”.

 

***

UTÓIRAT: Medgyessy Péternek – természetesen – mindenképp le kellett (volna) mondania. Egyszerű technikai problémák miatt. Nem azért, amit tett 1977 és 1982 között. (Az eddig ismert dokumentumok szerint…) Hanem azért, mert ez húsz esztendő múltán – kipattant. A célszemély rossz titokgazdának bizonyult, ezért alkalmatlan egy újabb titokhordozói feladatkör ellátására. Természetesen nem ő tette közkinccsé – csak nem…? – főhadnagyi kinevezésének másolatát. De tudott arról, hiszen hasonló kérdéseket kóstolgattak, mint macska a forró kását, a sokat emlegetett Magyar Hírlap béli interjúban. „az néz rád / kutyád szemén át” S egy ilyen bizonytalanná vált helyzetben, ha valaki célszeméllyé válhat, a részéről nem utalhat kellő belső felkészültségre a demokrácia nevű kézikönyvből az ügy kipattanását követő furcsa, hebegő, magabizonytalan fellépése. Miközben mintha egyre-másra az államtitok megsérülése miatt fellépő, intézkedő rendőrök érkezését várta volna… (Akik az első adandó alkalommal azért meg is érkeztek, az Erzsébet-hídon fegyvert is rántottak, úgy, ahogyan arra bátorítva vannak; bármily furcsa Medgyessy Péternek – ha valamiért és valamikor, hát most és ezért kellene elsősorban lemondania…) De - nincs gyámoltalanabb, esendőbb egy gyámoltalan, esendő D-209-esnél. Aki talán sohasem eszmél rá: hibázott, mert kitette magát, oktalanul, a lelepleződés veszélyének. „…les, hiába futnál, / fogoly vagy, s egyben foglár”

Le kell mondania – hiszen Putyin és elvtársai vajon hogyan ülnek le tárgyalni az orosz piacok nyitásának feltételeiről, az árucserék kontingenseiről, miközben egy bizarr, csípős, hátsó gondolat merül fel bennük. Ez a magyar talán nem is az országát, hanem a világbankot képviseli. Különben is – azt meri állítani, hogy én egy hülye KGB-s voltam, horgad fel Putyinban a személyes indulat… Ám amott is hasonlóvá hem-perülhet a leányzó fekvése: egy NATO-értekezleten, vagy az integrációs csatlakozások húzósabb szakaszaiban egyszerre csak négy-öt uniós – összehajol. S csak annyit venni ki a szavukból: uraim, ezt talán inkább (ki)zárt ülésen beszéljük meg. Elvégre, lehet, hogy még most is KGB-s az ipse…

Medgyessy Péternek – természetesen – mielőbb le kell mondania. De ez a történet már rég nem róla szól. Hanem egy olyan csapdáról, amelynek végleges kiiktatásán a miniszterelnök lemondása már édeskeveset segíthet. Ennyi. „mindenki szem a láncban…” Nagyon sok függ most attól, hogy a társadalom szem előtt tudja-e tartani a tizenegyedik parancsolatot…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra