2004. december 21. kedd 00:52
Egészségünkre, urak
Szórakozottan, lélekben most is egészen máshol járva; ha emlékezetem nem csal, épp Ravello egyik festői teraszának dőlve csodáltam a tengert; ballagott a testem az Abonyi utcában, a Zichy felé, s hirtelen nem akartam hinni a szememnek. Ni csak, ki beszél, örvendeztem, mert az utca túloldalán, az egykori Rákosi-villa előtt, Csattan Pál taposta a járdát, elkeseredetten. Széles mosollyal fordultam s léptem feléje, majd a következő pillanatban csatlakoztam testgyakorlatához, hasonló jókat kívánva közben minden kedves közterület-piszkító állampolgárnak. Beleléptem, na ná, hogy bele az uniós követelményekbe; így jár az, aki kedves ismerősöket vesz észre az utca másik oldalán, ahelyett, hogy szorosan a lába elé nézne. Miután kellően kidühöngtük magunkat, konstatáltuk, hogy lám, ez az igazi barátság jele: több hónapnyi távollét után is azonnal tudjuk, hogy hasonló cipőben járunk; s a felfedezés örömét leöblítendő, megindultunk szokott helyünkre, a Thököly út irányába. Merre járt, kérdeztem közben, felfedvén előtte így lényem barátságosabb oldalát. Tudja jól, hogy elhúztam vidékre, felelte egykedvűen. Ott sem jobb, állapítottam meg. Miért gondolja, fordult felém harciasan. Mert hogy csak felette a fene, legyintettem. Ha, ha, ha, kommentálta poénkísérletemet. Fontos ügyben járok, kedves barátom… Hangsúlyából azonnal tudtam: a legjobb, ha rögtön négy sört rendelek…
Miután túljutánk nyeletnyi unicumunkon, s már a barna sör nyugodt csurranásából is erőt meríténk, Csattan belekezdett. Két hónap múlva lesz az érettségi találkozónk, vezette fel a témát. A harmincadik. No és, tippeltem okoskodva, össze fog jönni a teljes osztálylétszám? Vagy csak fele-fele alapon fognak emlékezgetni, úgy, mint az ország? Ne poenkodjék, legyintett Csattan. Komoly dilemma előtt állok, drága barátom. Menjek, vagy kihagyjam? Arról van szó, csapott a lovak közé, hogy volt nekünk egy ilyenolyan osztálytársunk. Tudja: akit nem utál kifejezetten az ember, de nem is vele jár cigizni a kazánházba… Vizslának becéztük, mert hogy volt valami arra emlékeztető a modorában. Nos, leértünk, s Vizsla barátunk megcélozta a rendőrtisztit. El is végezte, s az ötéves találkozónkon, borközibb állapotba jutván, elkottyantotta: melyik osztályra került. Szerezzek neked telefont, kérdezte tőlem hajnalfelé; akkor azért éreztük, hogy komoly helyre kerülhetett… Na és, vontam meg a vállam, próbálván menekülni a várhatóan ingoványos talaj elől… Volt nekem, abban az időben, egy rocker haverom is, folytatta kíméletlenül. Szelíd, csöndes, de a színpadon nagyon kemény csávó. Mit tesz isten: hajnal felé beette őt is oda a szomjúság kényszere, ahol mi ünnepelgettünk. Odaköszönt, aztán elhúzott. Nagyon gyorsan. Pár nap múlva összefutottunk valahol, kérdeztem, hogy miért nem ült le közénk néhány pohárkára, de csak vont egyet a vállán. Nem tetszett az a telefonügynök, bökte ki, végül. A Vizsla? Az nem telefonos, röhögtem fel, hanem… Tudom, vágott közbe, kissé élesen. Ami azt illeti, elég élesen. Tanulság, sürgettem Pált, hogy túl legyünk végre az elkerülhetetlenen. Ha jól emlékszem, magának már akkor is volt telefonja, nyitogattam, totál fölöslegesen, a hátsó ajtót. Mert Csattan nem élt a menekülési útvonallal.
Vizslával, ha jó a memóriám, azóta sem találkoztam, fűzte tovább a történet láncát. A Rockerrel sem. Csak a nevükkel. Az utóbbi még akkor, pár éven belül, elhúzott nyugatra. Azóta nem jött haza, látogatóba sem. Vizsla viszont maradt. A szakmájában. Komoly rangja van, társadalmi presztízse, többet keres, mint ez a vendéglőnyi nép itt, lendített egyet a karjával Csattan, s épp a minap olvastam a nevét egy régi könyvben. Na, nem a régi idők focijáról szólt, köhintett. És nem is a telefonhálózat korszerűsítésének technikai problémáiról, bólogattam. Ne viccelődjön, nézett rám elkínzottan Csattan. Tudja, fáj ez a farizeuskodás itt, körülöttünk, buggyant ki belőle. Hogy évente, félévente lelepleznek valakit, rávetődve, szétmarcangolva az életét, miközben az úgynevezett tartókkal és az elemzőkkel senki sem foglalkozik. Hogy őket terheli-e felelősség ebben, vagy abban az ügyben. Akár csak erkölcsi, azért, mert – mint a stricik – futtattak pár embert a társadalomban, kihasználták őket, s mára tábornoki csík is kerülhet a nadrágjukra, vagy, ha még ügyesebbek, akkor rég biztonsági főnökök valami ulibuli munkahelyen. Kutatható dossziék, mosolygott gúnyosan Csattan. Ki volt az ügynök, azt kutatják, holott a posztokat, hol nyugszanak a titokgazdák, kellene megbotozniuk, fakadt ki. Hallott maga egyetlen egy képviselőt is lemondani azért, mert ebből, vagy abból tábornok lett? Mondjuk: abból, aki, épp nála, személyesen vezetett házkutatást, még a nyolcvanas évek legvégén is. Látott egyetlen, komoly konzekvenciákkal is járó politikusi dohogást, a koalícióstárs hivatali múltja miatt? Vagy olvasott törvénymódosítási kezdeményezésről, a célból, hogy valamilyen formában lesújtsanak a régi dossziék haszonélvezőire? Pálcát törni a legkisebb bűnösök fölött, ehhez mindig jól értettünk. De maszatolunk, ha nagyobb halak életét kell megítélnünk, etikai szempontból. Magunk gerendáival kalapáljuk be, szépen, precízen, másokba a szálkát. Miközben, talán épp ezért, kezd minden épp úgy körénk rohadni, mint akkor… Idegesen nyúlt a poharáért. Tudja, mi a legnagyobb bajom, nézett végül a szemembe. Az, hogy az érettségi találkozónkon biztosan ott lesz Vizsla is. És nem akar vele egy asztalhoz ülni, találgattam. Dehogy, legyintett. Azt nem tudom, hogy merjek-e vele nem koccintani…?
Tamási Orosz János
